Félelemben

képviselői irodaház, fehér ház, ÁVH
Fortepan / Magyar Rendőr

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Február 25-e a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Ilyenkor a publicista előveszi dühös, emlékező, „soha többé” stílusát, és papírra (monitorra) veti gondolatait. Idén azonban ezen

az emléknapon egy európai háború uralja a közbeszédet,

így az én gondolataimat is. A legfrissebb hírek szerint a támadó csapatok elérték Kijevet, az ukrán vezetés megkezdte a főváros evakuálását.

Olcsó propagandafogás lenne a mai Oroszország és a korábbi Szovjetunió közé egyenlőségjelet tenni, ezzel összekötni a napi politikai helyzetet az emléknappal. Nem teszem. Már csak azért sem, mert bár Oroszország az agresszor, de mégsem egy kommunista berendezkedésű ország, sőt gazdasága sokkal közelebb áll a vadkapitalizmushoz. (Mely ugyanúgy rossz, mint a hatósági árakkal manipuláló baloldali gazdaságpolitika.)

Ami mégis összeköti a kommunisták rémuralmát, valamint a mostani ukrajnai helyzetet, az a rettegés. Nem kellett a rendszer ádáz ellenségének lenni, mégis állandó félelemben kellett élni az életet, mert azt bármikor veszélybe sodorhatta egy, az illetőtől független dolog.

A kommunista rendszerben egy rosszindulatú szomszéd, ismerős bármikor besúghatta a legártatlanabb állampolgárt is. Ennek következményei pedig beláthatatlanok voltak. Az ötvenes években elvitték, majd halálra verték az Andrássy út 60-ban. De az úgynevezett enyhülés után, a gulyáskommunizmus időszakában sem volt sokkal jobb a helyzet. A félelem attól, hogy nem nyersz felvételt az egyetemre, hogy a munkahelyi előmeneteled veszélybe kerülhet, ha rosszat mondasz a rendszerről, ugyanúgy megbénította a szabadságra vágyók életét. A központosított állam áthatotta a lakosok életét minden területen. Szinte a hálószobákban is ott volt Párt figyelő szeme.

Ezért volt nagyszerű érzés 1990, mikor az állam kivonult az emberek életének felügyelete alól.

És most hasonló félelmet érezhetnek a háború sújtotta Ukrajna polgárai. Családok menekülnek vagy az óvóhelyre, vagy el az országból. Ha jön a rakéta, az nem nézi, hogy a célpontként megadott család ki fia-borja, egyetért-e az ukrán nyelvtörvénnyel vagy sem, kedveli-e az oroszokat vagy a NATO-t. A rakéta jön, becsapódik, romba dönti egy élet munkáját.

A háború pusztít, öl. Megbénít a félelemtől. Épp úgy, mint a kommunizmus.

Soha többé kommunizmust, soha többé háborút!