Megváltatlanul

Trianon, Trianon-kereszt, országcsonkítás, országvesztés, revízió, irredentizmus
Trianon100

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Különleges hétvégénk van: a trianoni emlékezés és pünkösd egyazon napokra esik. A Katolikus Lexikon pünkösd szócikkénél ezt olvashatjuk az ünnepről: „Az ünnep tárgya a húsvéti misztérium beteljesedése: a Szentlélek eljövetele, ajándékainak kiáradása, az új törvény és az Egyház születésnapja.”

Trianonnal óhatatlanul összekötődik az irredentizmus fogalma. Ennek etimológiai alapja a „meg nem váltott” kifejezés, és a fogalom az értelmező szótár szerint olyan mozgalmat jelent, mely valamely állam területi igényeit nemzetiségi összetartozás vagy a történeti jog címén akarja érvényesíteni. A trianoni békediktátumot követő időszakban, mikor még nem következett be az elszakított részek őshonos magyarságának (önkéntes vagy erőszakos) asszimilációja, ez teljesen természetes törekvés volt.

A „meg nem váltott” hívőkre nem áradhatott ki a Szentlélek, a „meg nem váltott” területek magyarsága pedig nem részesülhetett a csonkahon nyújtotta javakból.

Trianon kérdése persze ugyanúgy átpolitizálódott, mint számos más társadalmi kérdés ebben a hazában. Ahol fel lehet állítani a „mi” vs. „ők” ellenségképet, ott a politikus ezt megteszi. Így azután eljutottunk oda, hogy

az „egyik oldal” nácizza azt, akiben megindít valamit az Ismerős Arcok méltán népszerűvé vált dala, a Nélküled, míg a „másik oldal” libsizi azt, aki nem hullajt nyilvánosan általa elvárt krokodilkönnyeket június 4-én 0 órától 24 óráig.

Csakhogy a „két oldal” között ott van saccperkábé további 9 és fél millió magyar is. (Köztük sokan olyanok, akik már akkor a Nélküledet hallgatták és énekelték, amikor a jelenlegi kormányfő még Sorossal parolázott…) Ami az igazán elkeserítő, hogy a fenti két véglet hangja jóval erősebb, mint a köztük levő csendes többségé.

Nagyon szép, felemelő, de úgy vélem (aláhúzom, szigorúan magánvélemény), csupán l’art pour l’art romantika akár kormányzati szinten is a történelmi Magyarország sziluettje előtt pózolni, mikor még a csonkahon, és annak magyarsága sincs megváltva. És erről épp a két véglet véleményvezérei tehetnek. Abban ugyanis gyakorlatilag

egyetért a csonkahon 9 és fél millió lakója, hogy a békediktátum egy égbekiáltó igazságtalanság volt,

és aki nem bukott meg történelemből, az azt is tudja, hogy az akkori nagyhatalmak egy soknemzetiségű középhatalomból még több, ugyancsak soknemzetiségű országot kreáltak. ami ostobaságnak bizonyult, hiszen ezek is széthullottak. Hogy ennek ellenére mégis ilyen vagy olyan szélsőségesnek bélyegzik azt, aki 102 év után sem felejt, emlékezik, eljár az elszakított területekre, autonómiát óhajt vagy épp követel az ottani őshonos magyaroknak, ugyanakkor nem akar tankba pattanni és fegyveres határrevízió címszóval embereket gyilkolászni, az politikai húzás. Ami sajnos leszivárog az utca embere hétköznapi életébe is. Munkahelyen, családi ebédlőasztalnál vagy épp egy pofa sör mellett szajkózzák az általuk preferált politikusok kommunikációs szakemberek által kidolgozott és sulykolt paneljeit. Ez nagyon jól jön majd a politikusnak a következő választáson, de biztosan nem használ sem a csonkahonban, sem az elszakított területen élőknek.

Magam először erre a megváltásra várok. Vitatkozzanak és vitatkoztassák a választókat akár gazdaságpolitikai kérdésekről, akár arról, hogy szabad-e engedni a Kossuth téren nemátalakító műtétet követelő óvodások tömegeinek ezt a beavatkozást vagy arról, hogy hogyan is lehetne hatékonyabbá tenni a hazai egészségügyet vagy oktatást! De

Trianon kérdésköre legyen része a nemzeti minimumnak,

ki-ki élhesse meg úgy, ahogy azt ő szeretné! És ne lökdössenek minket olyan „oldalakhoz”, ahová nem tartozunk!