A NER-elit leszámolást hirdet, mások szerint Orbánék „új jobboldalától” idegen a konzervatív politika

Orbán Viktor, Orbán Gáspár, Orbán Ráhel, Tiborcz IStván,
Orbán Viktor lányai, Flóra, Róza és Ráhel, fia, Gáspár (első sor, b-j), édesapja, Orbán Győző, édesanyja, Orbán Győzőné, és veje, Tiborc István (második sor, j-b) 2018. május 10-én az Országgyűlés plenáris ülésén.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

Miután megfejtette, miért működik a világ úgy, ahogy, a XXI. Század Intézet igazgatója azt is ismertette, miért működjön a világ úgy, ahogy. Az ügyeletes zseniként feltűnő Békés Márton történész-politológus nem először értekezik a kérdésben. Utoljára itt olvasható tőle arról, hol van például a szükséges ellenség. 

A szerző a horizontról indul: „Távlatosan szemlélve napjaink belpolitikai fejleményeit, egyértelműen kirajzolódik a nemzeti-konzervatív és a globális-progresszív erők közötti történelmi küzdelem jelenlegi frontvonala, úgy a politika gyakorlati, mint szellemi oldalán. A jobb- és a baloldal közötti ellentét egyre inkább a lokális értékeket és érdekeket védő demokraták, valamint a progressziót erőltető globális hálózatok harcaként jelentkezik.” 

Azután lassan közelíti a lényeget: „A globális-progresszív hálózatok bő tíz év alatt a transzatlanti, sőt kifejezetten amerikai (nem) kormányzati csatornákon keresztül a pénzügyi, politikai és hírszerzési eszközöket egyaránt mozgósítva teljesen magukba olvasztották a hazai baloldalt”, amely az olvasatában azt jelenti, hogy Orbán Viktor rendszerén kívül minden más a baloldal része. Ezután „a baloldal számukra előnyös profiltisztítását végezték el, majd az egészet hiánytalanul integrálták magukba, miközben építőmestereik páholyból figyelték a történéseket”. 

Az analízis végén pedig már a célok is látszanak: „a globális-progresszív hálózatok mindenestül privatizálták a magyarországi baloldalt, így a társadalomvédő intézkedések megtétele kizárólag a polgári-konzervatív oldaltól várható”. És nem csak várható, de már zajlik is. „Mialatt a magyar jobboldal az elmúlt tizenkét évben befejezte a rendszerváltoztatást és új rendszert alapított (Nemzeti Együttműködés Rendszere) (…), addig a magyarországi baloldal választásról választásra egyre mélyebben integrálódott a globális-progresszív hálózatokba. Így hát a nemzeti-konzervatív oldalnak ma az a legfőbb s jószerivel az egyetlen kérdése, hogy a roppant kormányzati és az ezzel párhuzamosan folyó tagolt szellemi munka révén hogyan bővítheti még tovább a nemzeti konszenzust, hogy beteljesítse nemzeti küldetését.”

A nemzetépítő jobboldal és a nemzetvesztő baloldal képletét valamelyest árnyalja az ugyancsak a XXI. század Intézetnek gondolkodó filozófus cikke. Nagy Ervin behatolva a mikrokozmoszba arról tájékoztat, hogy a nagy feladat elvégzésére alkalmas erő kristálytiszta formációjához a „pancser konzervatívoknak” először el kellett tűnniük a színről. Ez így zajlott: „Az első a lakitelki volt".

A kommunista diktatúra alatt őrzői, a rendszerváltoztatás után pedig gondozói voltak a magyar kultúrának, s a szocializmus lebontásában találták meg történelmi létük értelmét. A második a Fidesz alapítók nemzedéke lett. Megszabadították az országot a posztkommunizmus nyűgjétől, saját politikai és kulturális mintákat teremtettek, társadalmi többséget alakítottak ki és egy új, sikeres politikai rendszert építettek fel. Lerakták a szuverén politika alapjait. És végül íme, a harmadik nemzedék, a tihanyi jobboldal! Dolga nem kisebb, mint egy új, nemzeti korszak megteremtése. A siker receptje már rendelkezésre áll, a politikai keret létezik, a társadalmi többség megvan. Vége a másolásnak, vége a pancser konzervatívok korának. Felébredtünk a dogmatikus szendergésből. Következhet a kultúra megszerzése.”

A célhoz vezető mérföldköveket hazai „nemzeti konzervatívok”, azaz neresek egy-egy mondatával mutatja be a kutató. „Politikai küzdelmünk tétje, hogy korszak lesz-e a rendszerből.” (Békés Márton). „A hagyomány és a szabadság közösség nélkül mit sem ér.”  (Gyürk András, a Fidesz EP-képviselője). „Saját szabályokat kellett alkotni. Saját nyelvet beszélni.” (Orbán Viktor). „Ezt a soft-power világot ma egy zömmel marxista alapokon álló »világmegváltó«, társadalommérnökként fellépő woke-elit uralja.” (Hegedűs Zoltán történész). „A magyar érdek a magyar emberek életminőségének és biztonságának növelése, ennek egyetlen útja a szuverén nemzeti politika folytatása. Elkezdtünk saját döntéseket hozni, és ezt nem szívlelik a gyarmattartóink, akiknek az tetszett, amikor gazdaságilag és politikailag is teljesen a markukban voltunk.” (László András, nemzetközi kapcsolatok szakértő). „A kultúrát nem nézegetni kell, hanem csinálni.” (Czopf Áron történész). Gyakorlati teendőkért pedig újra Békés Mártonhoz fordul, aki „tihanyi t
ézisek” címen ötpontos csokorba szedte a további cselekvési tervet: „1. alkossunk saját kánont, 2. használjuk a magunk szótárát, 3. olvassuk, idézzük és bátorítsuk egymást, 4. használjuk meglévő kulturális struktúráinkat, 5. a szellem emberei támogassák a cselekvés embereit.”

Érdemes azért körbe is nézni, hiszen vannak országok, akik már előrébb járnak az ilyesfajta kulturális és egyéb harcokban. A választásokra készülő Törökország például ahol Erdoğan elnök koalíciós partnere a török Sorost megidézve „gülenista” terrorista kapcsolatokkal vádolta meg az áremelő szupermarketeket. Amelyek emiatt több ezer terméknek, nagyrészt olcsóbb élelmiszereknek fagyasztották be januárra az árát, természetesen „önkéntesen”. Erdoğan a hiperinflációért is az áruházláncokat okolja, miközben az unortodoxnál is unortodoxabb monetáris politikát vivő, az értékvesztésért a korábbi jegybanki vezetést és a kamatemeléseket – vagyis éppen az infláció szokásos ellenszerét – okoló Erdoğan politikája miatt döntött tartósan 80 százalék környéki csúcsokat. De ez az okszerű magyarázat ezek szerint ott mindegy.

A „tihanyi tézisek” a török gyakorlatban minden esetben ragyogóan működnének. A “hatóságok megsértése” miatt Ekrem Imamoglut, az Erdoğan legfőbb kihívójának számító isztambuli polgármestert decemberben ítélték egy erősen koncepciósnak tetsző perben, nem jogerősen két év hét hónap letöltendő börtönbüntetésre, a harmadik legnagyobb pártot, a kurd HDP-t pedig múlt héten fosztotta meg az alkotmánybíróság a pártoknak járó állami finanszírozástól. Ellenük folyamatban van egy másik per is, ez a teljes betiltásukkal fenyeget. Ebben az esetben szervezetként el sem indulhatnának a parlamenti választáson.

A nernek talán nem lenne érdemes átengednie a globalizmus eszköztárát a progresszíveknek. Ha úgy tetszik, pont „globális-nemzeti-konzervatív erőkről” ír egy másik szellemi műhelyben készült, a Vezérdemokráciák a világban Macrontól Erdoğanig és Trumpig című könyv, amelyben átmeneti rezsimek vezetőiként alapos megfontolás után kerültek egymás mellé olyan politikusok, mint Orbán Viktor, Sebastian Kurz, Andrej Babiš, Aleksandar Vučić, a Kaczyński-testvérek, Silvio Berlusconi vagy éppen Erdoğan török és a bukott Bolsonaro brazil elnök, nem is beszélve az Egyesült Államok ugyancsak kudarcot vallott elnökéről, Donald Trumpról. A kötet az úgynevezett plebiszciter vezérdemokráciákat mutatja be, amelyek tulajdonságait Kőrösényi András, az ELTE tanára, a Társadalomtudományi Kutatóközpont kutatóprofesszora így mutatta be.

- A vezérdemokráciában a győztes nem valamilyen program végrehajtására kér és kap mandátumot, hanem győzelmét bármire feljogosító szabad mandátumként értelmezi.
- Az Orbán-rezsim nem jogállam, de nem is így értelmezi magát. Helyette a nagy felhatalmazással rendelkező politikai vezetés a nép érdekében autonóm módon, a különböző jogállami fékek, korlátok által nem korlátozva szabadon cselekszik.
- A vezérdemokrácia olyan autoriter hatalomgyakorlás, amely demokratikus legitimációval rendelkezik. Ez a választás. A vezér önkényes hatalmát korlátozó intézményeket leépítik, helyette plebiszticer eszközöket, pl. a nemzeti konzultációt használnak.
- A plebiszciter képviseletben fel van téve egy igennel, nemmel megválaszolható kérdés, és az állampolgároknak csak annyi lehetőségük van, hogy azt elfogadják vagy elutasítsák. A vezető szabadon határozza meg a közpolitikát, arra az állampolgárok csak reagálhatnak.
- A vezérdemokrácia autoriter hatalomgyakorlás, melynek másik jellemzője a karizmatikus vezetés. A karizma valamilyen rendkívüliséget jelent, és ebből következik a politikai radikalizmus, a fennálló normák elutasítása, meghaladása, a létező intézmények és konvenciók meghaladása. A bürokratikus és jogállami szabályok a karizmatikus vezér szebb jövőt hozó cselekvésének gátjai.
- Az Orbán-rezsim autonóm vagy önkényes hatalomgyakorlásában napi politikai érdekek szerint történik a közpolitika-alkotás.
- A liberális demokráciáról az 1960-80-as évek nyugati politikai világának képe él bennünk, pedig az már mindenütt megváltozott. Perszonalizálódott: nem pártoknak vannak politikusaik, hanem a politikusoknak pártjaik. Törzsi politika alakult ki, vak hittel a karizmatikus vezető iránt.
- A liberális demokráciákban a demokratikus akaratképződés mellett még sok intézmény részt vesz az akaratképzésben és a hatalomgyakorlásban. A vezérdemokráciában a közjó meghatározása a vezér dolga, így az folyamatosan változik.
- A demokrácia alapja, hogy számonkérhető-e a vezető. Minél kevésbé az, annál inkább önkényessé válhat az uralom. Orbán Viktor még számonkérhető a választáson, de a folyamatos intézményszerű elszámoltatás hiányzik, és az állampolgárok vétó-hatalmára korlátozódott.
- Az ilyen rezsim fő gondja az utódlás.

Nem kevés tanulsággal szolgál összehasonlítani a Békés Mártonék féle önfeledt és harcos triumfálást Kőrösényiék egzakt megállapításaival. A Nemzeti Közszolgálati Egyetemen nyáron rendezett konferencián a XXI. század Intézet csapatának, Schmidt Máriának, Békés Mártonnak és Megadja Gábornak személyesen is szerencséje volt végighallgatni Kőrösényi András konzervatív kritikáját a feltétlen lojalitásról, a forradalmi radikalizmusról és a feladott szellemi függetlenségről, amely rendezvényen a NER-elit szemébe mondta, hogy Orbán Viktor rendszerének ideológiai programadója, az „új jobboldal” a legtöbb elemében valójában teljesen idegen a konzervativizmustól.