2016. 01. 13. 16:29

A kád szélének DiCaprio adja a másikat - A visszatérő kritika

Holnap debütál a magyar mozikban a várva várt Inárritu-DiCaprio szuperprodukció, amelynek kapcsán a legtöbbeket az izgatja, vajon végre megkapja-e az Oscar-díjat a világ egyik legnépszerűbb színésze. Nos, ez minket is foglalkoztat, így A visszatérő kritikájából nem hiányzik némi ezzel kapcsolatos okfejtés sem.

Leonardo DiCaprio kemény, mint a szikla. Hol van már a Titanic, vagy A part pelyhedző állú, szívalakú arcú szőke-kékszemű hercege, a Kapj el, ha tudsz! ügyeskedő szépfiúja, vagy a Viharsziget rafinált marsallja, a Wall Street farkasának nyakig simlis brókere…?
 
A világ egyik legismertebb, legkedveltebb, egyszersmind legmenőbb színésze felnőtt. Nem, nem felnőtt. Kinőtt! Úgy általában kinőtte eddigi szerepeit, viszont belenőtt egy olyan újba, amellyel most teljesen más oldalát is megcsillogtathatta: mint a civilizációtól távol rekedt természet-gyermeke, a puszták tagbaszakadt meghódítója, az anyamedvével szembeszálló két lábon járó őserő, a russel crowe-i gladiátor, akinek nincs vesztenivalója, de egy tom hanks-i számkivetettség/túlélés mégis csak előre hajtja.
 
 
A visszatérő leegyszerűsítve nem más, mint egy túléléstörténet. És ha ennél többet próbálunk belelátni, legfeljebb olyan nemes emberi érzésekkel és vonásokkal találkozunk, mint a szerettek hiánya miatti végtelen fájdalom, az igazságért való kitartó küzdelem, vagy a bosszú elengedése - alázatból, átadva ezt a jogot az emberi életet irányító felsőbb hatalmaknak. Ééés… ennyi. 
 
De ez csak a történet. Ott van viszont még a színészi teljesítmény, a rendezés, a képi világ (Lubezki gyönyörű, naturalista, zseniálisan komponált képei, Mmmm… világklasszis!), és az ezek szimbiózisából létrejött atmoszféra.
 
 
Na most az meg olyan, hogy kedves mozinéző, előrebocsátom: nem fog egykönnyen/egyhamar szabadulni a hatása alól. A két óra harminchat perces játékidő pedig úgy elrepül, hogy. Ehhez azért mégis csak kell valamit tudnia a filmnek.
 
Szóval ott vagyunk az 1800-as évek első harmadának Amerikájában, ahol egy csapat prémvadász éli családjától távol tevékeny, dolgos mindennapjait (a cél: pénzszerzés), mígnem egy csapat indián keresztbe nem húzza a számításaikat.
 
 
Röviddel ezután megtörténik az esemény, amely a túléléslavinát megindítja - az indiánok támadása tehát egyrészt a cselekmény bonyodalmának kiinduló helyzetét állítja be, másrészt a mozinéző alatt a széket a vad tájra cseréli, hogy aztán a környezetbe immár beilleszkedve még jobban megrázza a fent emlegetett esemény.
 
Amely a medvetámadás. Duplázva. Merthogy a puszták gyermeke alias DiCaprio alias Hugh Glass nem jár sikerrel az életét fenyegető hatalmas állat likvidálásában az első körben, így, miután a vad már nézhetetlen szenvedéseket eredményező sérüléseket okozott neki, még egyszer meg kell küzdenie vele - itt már tényleg csak a vászonra-nem-nézéssel iktathatja ki a néző a fizikai fájdalmat, amelyet a premier plánban vergődő, vonagló, ordítő főhősünk látványa okoz saját testében. Mármint a néző testében. (De hát könyörgöm, szétkarmolja meg -harapja a grizzly. Huderossz.)
 
Tehát mint említettem, az indiánok puskaporos-szúrószerszámos vehemenciával mérnek megsemmisítő csapást a prémvadász-csapatra, amely így csökkent létszámmal folytatja útját - ezúttal a prémeket kell elrejteniük biztonságos helyre, amíg majd visszajönnek értük. A súlyos szajré mellett viszont szegény Glass-t is cipelniük kell nem túl user-friendly helyeken, mígnem a sok beszólogatás miatt a csapat vezetője úgy dönt, Glass-t nem viszik tovább, hanem egy kellemes avar-és hóágyon elhelyezik, míg a halál meg nem szabadítja rettenetes szenvedéseitől.
 
 
Viszont két emberét is beállítja mellé (plusz a fia is vele marad, nyilván), hogy ha ez az esemény bekövetkezik, méltóképpen el tudják majd temetni. Meg amúgy is. Bár ezt a véleményét nem sok beosztottja  osztja, ő nem nagyon tudna tükörbe nézni, ha az (egyik legjobb) emberét csak úgy otthagynák a pusztában. Glass tehát az életéért küzd, de mozogni nem bír, beszélni sem (a medve valahogy a nyakát is elvágta, igen, mondtam, hogy durva volt), így aztán itt DiCaprio már nagyjából csak a mimikáját és a lélegzetvételét állíthatja a színészi játék szolgálatába. És el is kezd brillírozni. Ó, de még hogy! 
 
Aztán, mint sejthetjük, ez a “kényelmes” egyhelyben levés nem tart örökké. Tulajdonképpen ekkor következik be a sztori további alakulásáért felelős esemény; a lényeg, hogy Glass végül egyedül marad a halál szakadékának szélén táncoló állapotban, a vadon kellős közepén.
 
És hát elindul. Hogyan? Azt valószínűleg senki nem tudhatja, se nem értheti. Nagyjából félhalottként verekedi magát keresztül a nem embernek való tájon, és Inárritu nem kegyelmez se neki, se a nézőnek (ekkorra már, mondanom sem kell, teljes mértékben osztozunk a fájdalmában). Hagyján, hogy szerencsétlen épp, hogy vonszolni tudja magát, jönnek az indiánok, akik elől, nincs mese, el kell rejtőzni, és ha jobb lehetőség nem adódik, bizony kénytelen a megtippelni sem merem hány fokos folyóban menedéket lelni a mínuszcelsiusos levegőhőmérséklet után.
 
 
Szerencsétlent írtam volna? Ó, elnézést a kedves olvasóközönségtől. Szó sincs itt erről. DiCaprio/aktuálisan Glass egyáltalán nem szerencsétlen. Tökéletesen emberi, méghozzá a legerősebb fajtából. Igazából valószínűleg nem is sajnálatot érzünk iránta, hanem átéljük a szenvedését. Végső soron ez a kiváló színészi játék egyik ismérve: hogy a néző tud azonosulni a szereplővel.
 
DiCaprio emberi és természetes, és ezzel remekül le lehet írni a leírandót, hiszen a természet és ami természetes, az nem feltétlenül kíméletes is, sőt, másrészt a természetes emberi viselkedés az ilyen helyzetben a túlélés. Azzal nem megy senki semmire, ha elkezd a vadonnak rimánkodni, hisztizni, vagy kétségbeesni. Emellett az is fontos, hogy Glass-t hajtja a bosszúvágy; esetünkben arról van szó, hogy gyakorlatilag nincs már mit vesztenie. Akinek pedig nincs mit vesztenie, az nem törődik magával, az megy előre, és semmitől sem fél.
 
 
A film hátralevő részében ebben a lelkületben folytatja útját főhősünk keresztül-kasul a legzordabb körülményeken, nem riadva vissza semmitől annak érdekében, hogy elérje a célját. Pedig aztán tényleg csinál olyan dolgokat, amitől a szerencsétlen nézőnek felfordul a gyomra. Igen, lehet, hogy valójában én, a néző vagyok a szerencsétlen, mert a felét nem bírnám megtenni annak, amit ő megtesz. Aztán ki tudja…
 
Megint találgathatunk, megnyeri-e az Oscart DiCaprio. Lehet, hogy ez a nagy most-vagy-soha. (Ellenben Tom Hardy-t annyira lehet gyűlölni, csillagos ötös a játéka!) Viszont zárójelben meg kell még jegyeznem két dolgot, amit éppúgy alig merek leírni, mint Szerb Antal előtt Joyce Ulysses-éről bárki, hogy hakni volt. Nem, nem arra gondolok, hogy DiCaprio haknizik. Hanem hogy vannak kétségeim afelől, az-e az Oscar-díjas alakítás, amelyben a főszereplő nagyon jól fázik, fél, szenved és ordít. Na meg szemöldököt ráncol. Mert valljuk be, valójában DiCaprio mindegyik filmjében egyfolytában szemöldököt ráncol:
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Viszont ilyennek még soha nem láttuk:
 
 
Erről van szó: DiCaprio ebben a filmben saját magához képest most tényleg újszerű és még magasabb színvonaló teljesítményt nyújtott. Azok voltak a legjobb pillanatok a játékában, amikor szinte nem is ő,  nem az eddigi DiCaprio volt. Túlszárnyalta önmagát. És három ilyen pillanat már megérhet egy Oscart.