"A média már nem csak közvetíti, de uralja is a sportot"

Az egyetlen olimpikonunk, aki két teljesen különböző sportágban is képviselte hazánkat. Az ország egyik legelismertebb szívsebésze lett, világhírű szaktekintélyekkel dolgozott külföldön - mégis mindig hazatért. Haán Andrással a sport és a siker viszonyáról, a médiavezérelt olimpiáról és a hazaszeretetről beszélgettünk.

 - Sportos családba született?

A vitorlázás családi örökség. Kicsi gyerekkoromtól minden nyaram a Balaton mellett, vagy még inkább a Balatonon telt hajón. Apáméknak volt egy vitorlás klubja, az a társaság szinte a második családom volt.

- Nem volt ez úri sport?

- Mi nem éreztük annak. Az viszont igaz, hogy jómódú felső-középosztálybeli család volt a miénk – amiért aztán '45 után meg is kaptuk a magunkét. Nagyapám, Kovalszky István írógépműszerész volt, aki több találmányt is jegyzett. Ő volt a Continental írógépet gyártó cég magyarországi képviselője. Egyébként a harmincas évek végén ők hozták forgalomba először Bíró László golyóstollát. A háború után aztán államosították a cégét, pár esztendővel később pedig le is csukták. Életem egyik legelső emléke, ahogy a nagypapával focizunk a nappaliban, és egyszer csak jött érte az ÁVH. Adtak neki pár percet, hogy szedje össze a holmijait, és úgy, abban a ruhában, amiben volt, elvitték. Éveken át nem láttuk, nem is tudtunk róla semmit.

Így mutatkozott be nekem három évesen a kommunizmus.

 - És a vitorlázás hogy mutatkozott be?

- Furcsa, de a kettő részben összefügg. Apámat ilyen családi háttérrel persze sehova se vették fel egyetemre. Végül az írógépműszerész szakmát vitte tovább. Leköltözött Balatonfüredre, ott nyitott egy kis írógépműszerész üzletet. Így aztán én rengeteget voltam a Balatonon. Apám a testvéreivel gyerekkoruk óta vitorlázott, később edző is lett, így, természetes volt, hogy engem is vitt magával. A vitorlásklub nevéből kikerült a „magyar királyi” jelző, de a társaság egyben maradt. A szülők pedig úgy döntöttek,

akármilyen pokoli világ is van, ők a hagyományt továbbadják a gyerekeknek.

 - Mikor vált a hobbi versenyszerű sportolássá?

 - Tulajdonképpen az első pillanattól az volt, négy évesen indultam az első versenyen apámmal. Harmadikok lettünk, az első érmem a mai napig megvan. Az önálló indulás korhatára akkor 14 év volt, engem egy kis kegyes csalással 12 évesen 14 évessé „nyilvánítottak” az igazoláson. Ekkortól rendszeresen edzettem és versenyeztem. Többféle hajót kipróbáltam, végül a finn-dinginél kötöttem ki. Ez egy saját korát évtizedekkel megelőző konstrukció volt, amely '52 óta olimpiai sportág, és lényegében a mai napig nem kellett az alapokon változtatni. Ezzel nyertem meg kétszer az ifjúsági, aztán tízszer a felnőtt bajnokságot. Ezzel a mai napig magyar csúcstartó vagyok. A finn-dingi egyszemélyes hajó, az ember csak magára számíthat. Nem véletlen, hogy a legjobb vitorlázók világszerte szinte mind ezen kezdték a pályájukat. Megtanulsz önállóan döntéseket hozni, és ezek következményeit felmérni, hihetetlenül fejleszti az intuitív érzéket és a kreativitást is.

 - Ezek nem csak a sportban jönnek jól.

 - Így van, ez egy életre szóló iskola.

Bizonyos szakmákban kifejezetten olyan embereket keresnek a cégek, akiknek vitorlázó múltjuk van.

Ezekre az emberekre nyugodtan rá lehet bízni önálló döntésképességet igényló, komplex feladatokat is. Ha a hajóban képesek voltak egyedül megküzdeni az ősi elemekkel, a széllel és a vízzel, megoldják ezeket is. De a vitorlázás megtanít tisztelni a Szelek Urát, a Teremtőt is.

 - Végül mégsem vitorlázóként, hanem egy csapatsportban, kosarasként került ki az olimpiára.

 - A kosárlabda legalább ugyanekkora iskola volt. Ott csapatban, másokkal összefogva, alázattal dolgozni tanultam meg. Már általános iskolában kosarazgattam, de komolyan a gimnáziumban kezdtem el versenyezni. Az én 185 centis magasságommal akkor jó felépítésű gyereknek számítottam. Ma már csak egy-két srác akad az NBA-ben, aki 190 centi alatti. Harmadikos koromban kerültem be az ifi válogatottba.

 - Hogy sikerült összehangolni két, ennyire komolyan űzött sportot?

 - Rengeteg munkával és áldozattal. De én imádtam mindkettőt, más hobbim, szenvedélyem meg nem volt. Persze mindkét helyen féltékenyek voltak a másik sportra, de én igyekeztem úgy helytállni, hogy ne kelljen választanom a kettő közül.

 - Hogy került ki az olimpiára?

 - Ha erről kérdeznek, mindig elmondom: nem én voltam a csapat vezéregyénisége. Tulajdonképpen a válogatott körüli presztízsharcoknak köszönhettem, hogy bekerültem a keretbe. A két nagy klub, a Honvéd, és a MAFC vetélkedett egymással, így a mérleg nyelveként bekerült egy fiú a Csepelből, egy másik a Ganz-Mávagból, és én a VTSK-ból. Voltak olyanok, akik jobbak voltak, mint én, benne voltak az előző olimpiai csapatban, de emiatt az egyensúlyozás miatt nem jöhettek '64-ben Tokióba. Úgyhogy muszáj volt bizonyítanom. 18 éves koromban

egy pillanat alatt felnőtté kellett válnom.

De eleve korán érő gyerek voltam. A rendszeres sportolás, ráadásul két ennyire eltérő sportágban annyi élettapasztalattal járt, amit a hasonló korú társaim 25-30 éves korukra gyűjtöttek csak össze.

 - Mennyiben volt más egy ötven évvel ezelőtti olimpia, mint egy mai?

 - A legnagyobb különbség az, hogy akkor a sport volt a játékok lényege, ma pedig az üzlet és a nézettség. Az nagyszerű dolog, hogy a televízión és interneten keresztül milliárdok követhetik nyomon a versenyeket. De én úgy érzem,

a média már nem csak közvetíti, de lassan már uralja is az olimpiát.

Amelyik sportágat nem találják elég látványosnak, eléggé képernyőre illőnek, az könnyen kihullhat a rostán függetlenül attól, hogy világszerte hányan űzik, vagy, hogy mekkora sportemberi teljesítmények vannak mögötte. A vitorlázásban lerövidítették a pályákat, időkorlátokat vezettek be. Így egyszerűbb közvetíteni. Valahol a hetvenes évek elején fordult ez át. Nekem nagy szerencsém, hogy 18 évesen még kijuthattam egy olyan olimpiára, amely még az eredeti szellemiség jegyében zajlott. A második olimpiára tizenkét évvel később már vitorlázóként jutottam ki, Montraalba. Az már teljesen más volt.  Ott már a média és az üzlet diktált – és ez azóta hatványozottan így van.

Már ekkor tudta, hogy orvos szeretne lenni?

 - Igen. Nevelőapám orvos volt, és mindenképp szerettem volna követni a példáját. Olyan szakágat akartam választani, ahol közvetlenül láthatom a munkám eredményét, ahol manuálisan gyógyítunk. Így indultam el az egyetemen a sebészet, majd a szívsebészet felé.

- És az ország egyik legelismertebb szívsebészévé vált.

 - Nagyszerű kollégákkal dolgozhattam együtt itthon és külföldön is. Angliában a Hosipital for Sick Childrenben sok kisgyereket operáltunk meg, sok kis életet mentettünk meg. Houstonban Dr, Denton Cooleyval az első mesterséges szívvel végzett szívátültetés kivitelezőjével dolgozhattam együtt.

- Nem gondolt rá, hogy kint marad? '89 előtt itthon diktatúra volt, és később is sokkal jobb anyagi megbecsülés és technikai feltételek várhatták volna külföldön.

 - Ez igaz. De én képtelen voltam végleg elhagyni az országot. Apám a Magyar Királyi Honvédségben szolgált utászként, ő az életét kockáztatta a hazáért – én a fiaként nem mehettem el innen, csak mert máshol jobban élhettünk volna.

Mindent ennek az országnak, ennek a nemzetnek köszönhetek,

a legkevesebb, amit tehettem, hogy itthon maradtam, és itthon gyógyítottam.