A nemzeti oldal női ideájáról

Sokan és sokféleképpen foglalkoztak már velünk, nemzeti radikálisokkal, s mi is gyakran vizsgáltuk meg önmagunkat, felmérve erőinket. Különböző liberális intézetek sok tanulmányt írtak már rólunk, próbáltak megérteni minket több, de inkább kevesebb sikerrel.

Most azonban egy hiánypótló tanulmánnyal léptek elő (Félix Anikó: Az elfeledett kérdés – A nők szerepe a hazai radikális jobboldalon), amelynek témája mi, nemzeti radikális nők vagyunk. Azt vizsgálják benne, hogy miként kerültünk ide, mi itt a feladatunk, s hol a helyünk a nemzeti oldal palettáján. A kérdés azonban nem új keletű, bennünk, hazájukért küzdő nőkben is gyakran felmerült a kérdés, kik is vagyunk mi, hol van a helyünk, mi a dolgunk? Rövid írásomban ezeket a kérdéseket vizsgálom meg, s próbálok választ adni, keresve az ösvényt, amely elvezet a célig.

Kiindulópontként mindenekelőtt egy fontos megállapítást kell tennünk magunkra, nőkre vonatkozóan. A nők legmeghatározóbb tulajdonsága az odaadás. Ez minden nőben megjelenik, minden nőt ez mozgat. Ezzel kötelezi el a nő magát a cél felé, amely több formában képes megjelenni számára. Megjelenhet a nő mellett álló férfi formájában, a gyermek formájában, kifejeződhet a haza, a nemzet, a vallás vagy egy létszemlélet iránti elköteleződésben, de akár puszta, egzisztenciális célokban is, mint a karrier, hírnév, álomfizetés. Mindezen egyéni elköteleződések mellett azonban egy másik cél is megjelenik a nemzeti oldal hölgyei előtt: ez pedig a nemzeti oldal és a haza ügye. Ebben különbözünk mi nemzeti oldali nők a többi nőtől.

De vajon kik is vagyunk mi? Nők vagyunk, akiknek van egy egyéni útjuk, mindannyiunkat hajt egy egyéni cél. Ugyanakkor egy közösség is vagyunk, akik a nemzeti radikális férfiak mellett állva, őket támogatva, velük együtt küzdünk egy közös célért: hazánk megmentéséért. És éppen emiatt a közösség miatt fontos az, hogy tisztán lássuk helyzetünket, mert az egyéni cél mellett megjelent egy közös cél is. Egységet kell alkotnunk, össze kell fognunk, de mindenekelőtt meg kell találnunk a helyünket és feladatunkat itt, a nemzeti oldalon.

Hogy mi a dolgunk, azt Isten a természet útján már elrendelte. A már említett tanulmány szerint mi feladatunkként élünk meg egyfajta kulturális és biológiai reprodukciót, amely a közéletben a nemzeti kultúra hordozásában, terjesztésében jelenik meg. Ez a megállapítás akár helytálló is lehet, ugyanakkor úgy vélem, ennél messzebb menő feladatunk is van. Nem állhatunk meg földi célok előtt, hanem Isten felé kell törekednünk, s ezáltal kiteljesedve nőiségünkben szolgálhatjuk utána a hazát. Nők vagyunk, ezért természetünkből fakad a család igenlése. Mindennél fontosabb kell, hogy legyen számunkra a mellettünk álló férfiért és a gyermekünkért való odaadás gyakorlása, amely által kiteljesedhetünk önmagunkban. Tévedés azt hinni, hogy egy nő attól lesz boldog, mert jól fizető munkahelye, felívelő karrierje, politikai hírneve van, vagy mert olyan munkát végez, mint a férfiak. Egy nő attól lesz boldog, ha kiteljesedhet a nőiségében, ha a hivatásának élhet. Ez a hivatás pedig megjelenhet a mellettünk álló férfi iránti odaadásban vagy a gyermekről való gondoskodásban. Hű társként kell állnunk a férfi mellett, támogatva őt a mindennapi küzdelmekben, s megfelelő irányba kell nevelnünk gyermekeinket, jövendő utódainkat. Manapság, mikor egyre alacsonyabb szinteket és egyre lélektorzítóbb formákat valósít meg a közoktatás, elengedhetetlenül feladatunkká vált, hogy gyermekeinkkel megismertessük őseink kultúráját, szellemét. Nem egyszerűen a sok gyermek vállalása a fontos, hanem az igazán minőségi nevelés biztosítása. Nem elég ugyanis a történelmi eseményekkel, személyekkel megismertetni a gyermekeket, ennél sokkal fontosabb ezen személyek hamisítatlan szellemiségének, életszemléletének átadása, mert ezáltal fejlődhet igazán gyermekünk.

A gyermeknevelés mellett ugyanolyan fontos feladatunk, hogy az egyre reménytelenebbé váló küzdelemben támogassuk a mellettünk álló férfit, erőt és kitartást öntve belé. A férfiaknak nagy segítség az, ha maguk mögött tudhatnak egy hűséges, szerető kedvest, akire nehéz óráikban támaszkodhatnak, s nekünk nem szabad ezt megtagadnunk tőlük, hanem támogatnunk kell őket mind a magán- mind a közéletben. Nem feladatunk az első sorban állni a harcban, sokkal inkább ott lenni a hátsó sorokban, biztos bázist és utcaköveket adva a küzdő férfiaknak. A hivatkozott tanulmány1 szerint ez a „köztes tér jelensége”. Ki kell lépnünk a magánéletből, de nem szabad átvennünk a férfiak helyét, meg kell találnunk azt a tevékenységet, mellyel női hivatásunknak megfelelően cselekedhetünk a haza érdekében.

Korábban a hozzánk hasonló nők klubokat szerveztek, felolvasó esteket, jótékonysági teadélutánokat tartottak, patronáltak iskolákat, s ha háború volt, a sebesültek ápolásában és a háttérország biztosításában vettek részt. Pillanatnyilag nem érint minket konkrét fizikai háború, sokkal inkább egy szellemi–lelki, amelyet azonban saját magunkban kell megvívnunk. A mai világ kifordult régi önmagából és el akar tántorítani minket igazi célunktól. Ránk erőltet egy olyan szemléletet, amely hivatásunktól, nőiségünktől és valódi céljainktól is távol álló feladatokat kényszerít ránk. Elveszi a támpontokat, amelyek által megélhetnénk nőiségünket, férfivá akar tenni minket, s a férfiakat pedig nővé. Karrierrel és hírnévvel kecsegtetve akarja elfeledtetni velünk nőiségünk szépségeit. Rá akar venni bennünket, hogy pusztán földi céloknak éljünk, s ne törekedjünk Isten felé. Szakítanunk kell ezzel a szemlélettel és meg kell találnunk azt, amelyet a régi kor asszonyai képviseltek. Ők nem lázadtak sorsuk ellen, nem érezték mellőzve magukat, hanem boldogan élték meg nőiségüket. Nekünk is észre kell vennünk, hogy céljaink elérésében ez a modern szemlélet nem segít, sőt, csak hátráltat.

Nem kell részt vennünk a fizikai harcokban vagy a politikában, sokkal inkább megtalálni és felépíteni azt a „köztes teret” a közéletben, amire szükség van, s ami hivatásunkhoz is illik, ezzel is támogatva a közös és szellemi ügyet.

Ahhoz azonban, hogy ezt megérthessük, elfogadhassuk, szükség van egy paradigmaváltásra. A mai rendszer ellen harcolunk és súlyos tévedés lenne azonosulni annak szemléletével. El kell azt vetnünk és megismernünk azt a szemléletet, amely által hazánk sorsát előbbre vihetjük. Ebben segít minket az a hagyományszemlélet, amely Istentől ered, s amely egészen a modern korig jelen volt az emberek és a civilizációk életében. Ez a szemlélet segít minket a helyes úton járni földi életünk során és végül megtalálni létünk igazi célját, Istent. Ez kell, hogy áthasson minket, vezérelje tetteinket, mert ezáltal nem csak a haza sorsát visszük előbbre, de Istenhez is közelebb jutunk.

Z.C.R. - az Atilla Király Akadémia hallgatója

alfahir.hu

(Fotó: Christian Women Against Femen)