"A tudás művészet nélkül semmi"

Vukics Andrással, az MTA Wigner Fizikai Kutatóközpontjának tudományos munkatársával (szakterülete a kvantumoptika), az Atilla Király Akadémia oktatójával, számos tudományos publikáció készítőjével beszélgettünk a fizika hagyományos és modern felfogásáról, a tudomány lehetséges szellemi vonatkozásairól, szcientizmusról, tudományvallásról, természetszemléletről és az Istenre emlékeztető tradicionális zenéről.

- A hagyományos világnézet iránt elkötelezett fizikusként hogyan látja, mi a legalapvetőbb különbség a fizika tárgykörének tradicionális és modern megközelítése között?

- A hagyomány világa és a modernitás között a legalapvetőbb különbséget a tudáson és megismerésen keresztül közelíthetjük meg: a hagyományos felfogás szerint a tudás megszerzése gyökeresen megváltoztatja az embert, felemeli, nemesíti és üdvözíti. A modern módon megszerzett tudás azonban nem emel fel, a modern tudós nem lesz nemesebb a tudománya által, nem kerül közelebb a halhatatlanságot jelentő üdvösséghez. Mit használ a modern fizikai kozmológiát kutató asztrofizikusnak, hogy évmilliárdokról beszél a fizikai kozmosszal kapcsolatban, miközben úgy tekint magára, hogy a néhány röpke évtizedet felölelő élete után – melyet alapvetően ugyanolyan egyszerű fogyasztóként él le, mint kortársai – teljesen megsemmisül a halálban?

A fizika modern tudománya abból indul ki, hogy mindaz, amit a természetből emberi módon tapasztalunk, kevésbé igaz, kevésbé biztos, ezért másodlagos ahhoz képest, amit a mérőeszközeink mérnek és a számítógépeink számolnak. Ezzel a természet vizsgálatát és megismerését eltávolítja, elvágja az embertől. A hagyományos fizikák ezzel szemben a természet azon minőségeiből indulnak ki, amelyek az emberi tapasztalásban megjelennek: színek, egyéb érzetek, irányok, viszonylatok, és így tovább. Ezeket a minőségeket transzcendens, isteni ideákból eredezteti, így a minőségek megismerése, tapasztalásuk felfokozása a kutató embert fokozatosan bevezeti az ideák isteni világába.

A tradicionális fizika tehát visszavezeti az embert a tapasztalt minőségek forrásához, Istenhez. A modern tudomány ezzel szemben nemhogy nem visz közelebb Istenhez, de még olyankor is, amikor nem tagadja Istent, szellemileg eltávolít Tőle. Ezzel összefügg, hogy míg a tradicionális tudomány egy isteni egységben láttatja a világot, addig a modern tudomány egy egyre fokozódó szétesettségben. Mindezt jól illusztrálja, hogy míg hagyományosan a fizika a természettudomány egészét jelenti, mivel nem tettek éles különbséget élő és élettelen között, mert minden dologban meglátták az élet valamilyen fokát; addig a modern tudományban a különböző ágazatok és szakterületek százairól beszélhetünk.

Fontos megjegyezni, hogy a hagyományos tudományokat csak úgy lehet érdemben tanulmányozni, ha igaznak tekintjük őket, önmagunkra vonatkoztathatónak és szellemileg fontosnak. A modern ember ezért teljesen értetlen ezekkel szemben, és csakis félremagyarázni tudja őket, hiszen kizárólag a saját tudományát tartja igaznak és fontosnak. A posztmodern embert pedig már semmi sem érdekli igazán.

- Ön közel másfél évtizede komoly tudományos munkákban vállal szerepet. Milyen jellegűek ezek és mekkora volumennel bírnak?

- Mivel az egyetemi tananyagon túl igényeltem intellektuális kihívásokat, már az Eötvös Egyetem majd a párizsi École Normale Supérieure hallgatójaként bekapcsolódtam élvonalbeli kutatásokba. Ezeket vittem tovább az MTA Szilárdtestfizikai és Optikai Kutatóintézetében doktoranduszként eltöltött három év alatt, majd öt évig dolgoztam az Innsbrucki Egyetem Elméleti Fizika Intézetében posztdoktori kutatóként. Jelenleg immár negyedik éve az MTA Wigner Fizikai Kutatóközpontjában működöm tudományos munkatársként. Kutatási területem az úgynevezett kvantumoptika, mely a fény és az anyag elemi szinten, fotonok és atomok szintjén való tanulmányozását jelenti. Ez egy meglehetősen paradox terület, mert egyrészről megjelennek a kvantummechanika ma már jószerivel száz éve megoldatlan alapproblémái, ugyanakkor technológiai alkalmazásokkal is bír. (E terület terméke volt például a lézer.) Mintegy húsz publikációm jelent meg rangos amerikai és európai folyóiratokban.

A mai tudományra jellemző az elaprózódás, a nagy egyéniségek eltűnése, az eltömegesedés. Az alapvető problémákat, mivel kevésbé kecsegtetnek közvetlen sikerrel, mind kevesebben kutatják, és a kutatások technológiai alkalmazhatósága kerül előtérbe. Azon túlmenően, hogy a modern tudomány nem szellemi, a jelenlegi tudományos élet ezen negatívumai miatt fokozottan fontosnak tartom magamra nézve, hogy a hagyományos szellemiség területeire helyezzem át a fő hangsúlyokat. Bármi, amit a modern tudományok körében bárki elérhet, mindig csekély jelentőségű lesz a valódi szellemi területen elvégzett tisztázásokhoz képest.

- Miben látja annak okát, hogy a mai fiatalok számára a fizika – finoman fogalmazva – nem a legvonzóbb terület? Ezzel szembesülünk például, ha megvizsgáljuk a természettudományi karra jelentkezők számát.

- Ennek okai sokrétűek, de általában igaz, hogy a modern tudomány egy letűnőben lévő kor terméke, a modernségé, melyet ma már a posztmodern vált fel. A modernség elfordítja az embert Istentől azáltal, hogy egy másik megismerési módot kínál, amely azonban istentelensége miatt eleve kudarcra van ítélve. Ez egyre nyilvánvalóbbá válik, és a posztmodern korszak embere már nyíltan beismeri e kudarcot. A tradicionális szemlélethez már nem képes visszatérni, így nem marad számára semmi. A mai, posztmodern ember nem tud hinni semmiben, nem tud igazán lelkesedni, nem szeret gondolkozni, egyre kevésbé él benne valódi érdeklődés bármi iránt, és ez sajnos a fiatalokra is igaz. Továbbá a középiskolai oktatás színvonala folyamatosan csökken – ez közhely –, és a mai színvonalon már nem lehet bemutatni a fizikában még meglévő intellektuális értékeket: differenciál- és integrálszámítás nélkül nincs fizika, ezeket azonban ma már alig tanítják a középiskolai matematikában. Így a fizika kevésbé képes megragadni a fiatalokat.

- Több helyen is említést tesz a modern tudomány és a spiritualitás kapcsolatáról. Hogyan képzeljük ezt el?

- A modernség negatívumot jelent a hagyomány világához képest, ám még mindig pozitívabb, mint a posztmodernitás. Bármilyen témával való komoly és elmélyült foglalkozás, ha másképp nem, a gondolkozás és koncentráció megerősítése révén spirituálisan pozitívumot jelent a posztmodern ember teljes érdektelenségéhez képest. Egy félrecsúszott erőfeszítés még fordulhat jó irányba, ezért reményteljesebb, mint az erőfeszítésre való képtelenség. Tehát a modern tudomány, bár nem számol a spiritualitással, a benne foglalt intellektuális erőfeszítés révén mégis rejt bizonyos lehetőségeket ezen a vonalon. Tudjuk azonban, hogy gyakran a legkiválóbb modern tudósok is idővel lehanyatlanak, elbutulnak, vagy akár pszichózisok áldozatává válnak, ami azt jelzi, hogy nem találtak rá a Szellemre (a Szentlélekre), amely egyedül képes megóvni az embert mindezen veszélyektől.

- Milyen a viszony a modern tudomány és a hagyomány világának értékrendje között? Ön szerint ennek a viszonynak milyennek kellene lennie?

- Egyértelmű, hogy mindenféle tudomány alá kell, hogy rendelődjön a hagyományos vagyis metafizikai értékrendnek. Ez a tradicionális tudományok esetében természetes, ám a modern tudományra is érvényes. A modern tudomány módszere és eredményei önmagukban nem állnak szemben a hagyomány világának alapelveivel, mindössze arról van szó, hogy egy olyan nézőpontból tekint a természetre – mennyiségi és mechanisztikus módon –, amely a régi embert nem érdekelte. A tudomány nem alkalmas világnézet kialakítására. Feladata – ahogy azt egyébként még a 20. század 30-as éveiben is számos kiváló fizikus kimondta –, hogy pozitív tudományos kísérletek kimeneteleit modellezze. Például szó sincs arról, hogy az általunk emberileg tapasztalt világ a részecskefizika által feltételezett elemi részecskékből épülne fel, hiszen ha így lenne, akkor nem tapasztalhatnánk a világban mindazokat a minőségeket, melyeket emberi módon közönségesen tapasztalunk. Van az ideáknak egy olyan tartománya, mely minőségileg meghatározza a világot, de amelyet a modern tudomány sohasem fog tudni elérni.

Sajnos azonban a modern tudomány konkrét eredményei köré kiépült a tudományos ideológia (a szcientizmus) holdudvara. Tudományos mitológiák jöttek létre. Az ember nem élhet vallás nélkül, ezért a tudományból kreál „vallást” magának. Ez a sugallt világnézet már sok fontos elemében – az anyag panteisztikus istenítése, ősrobbanás-kozmológia, biológiai evolúció –, amelyek tehát nem tudományos eredmények, hanem ideológiák, ellentétes a tradicionális értékrenddel és rombolja azt. Fontos küldetésemnek tartom, hogy mindazon embereket, akikre hatást tudok gyakorolni, a tudományvallásból visszavezessem a hagyományos vallásossághoz.

A kozmosz hierarchiája egy hagyományos keresztény ábrázoláson (14. század)

- Milyen hatást gyakorol a posztmodern tudomány által sugallt világnézet egy adott közösségre?

- Bármilyen közösségre nézve rombolóan hat. E világnézet szerint minden dolog, az egész világ céltalanságból és értéktelenségből származik. Vagyis tagad minden olyan célt és értéket, mely elengedhetetlen egy közösség közösségként való működéséhez. Sem a férfi és nő kettőse, sem a család, sem egy baráti közösség, sem egy település lakossága vagy egy egész ország társadalma nem lesz valódi közösség, ha hiányoznak a transzcendens célok és értékek. Továbbá, nincs valódi közösség hierarchia nélkül. Márpedig igazi, szellemi hierarchia nem létezhet egy olyan szemléletben, mely szerint az ember lényegében állat.

- Elképzelhetőnek tartja egy tradicionális értékrenden és elveken alapuló tudományos intézmény létrehozását a mai Magyarországon?

- Egy ilyen intézet nagyon fontos volna, mert azoknak a szemléletét lehetne formálni általa, akik a tömegek szemléletét és véleményét formálják. Ezen kívül komoly inspirációt és konkrét támogatást is tudna nyújtani a hagyományos alapelvek mentén gondolkozók számára. Egy ilyen intézet révén olyan szellemi-intellektuális területeket lehetne visszahódítani, ahol a normalitás erői már évszázadokkal ezelőtt vereséget szenvedtek. Lassabban, de valójában sokkal mélyebb és tartósabb hatást lehetne kifejteni ezáltal, mint ma bármilyen közvetlen aktuálpolitikai tevékenységgel. Ezt jól illusztrálja a szegedi kiadású Ars Naturae folyóirat, mely jelenleg az egyetlen tradicionális tudományos (döntően ökológiai) kiadvány, amely fennállásának eddigi négy éve alatt hihetetlenül sokrétűen gyakorolt komoly hatást.

Pesszimizmus nélkül mondhatjuk, hogy a magyar tudománypolitika jelenlegi vezetőinek támogatásával egy ilyen intézet aligha valósulhat meg. Ehhez egy komoly ideológiai váltásra lenne szükség mind a politika, mind pedig a tudomány meghatározó pozícióiban. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy akár a jelenlegi helyzetben, bizonyos támogatói körök segítségével ne tartanám elképzelhetőnek egy ilyen intézmény létrehozását.

- Ön az Atilla Király Akadémia egyik oktatója. Mit tanít a hallgatók számára?

- Tudományfilozófiát, tudománytörténetet, ismeretelméletet, a hagyományos kozmológiák alapvető szemléleti elemeit, illetve szemelvényeket különböző tradicionális tudományokból. Tárgyalom a főbb modern tudományos elméletek alapjait illetve a modern tudomány társadalmi-politikai vonatkozásait.

- Hogyan illeszkedik mindez az Akadémia kereteibe?

- A kurzusom szervesen illeszkedik a tanrendbe, hiszen a hagyományos kozmosz-szemlélet és tudományok mindig nyitottak a szellemi és metafizikai kérdések iránt, melyeket az Akadémia szellemtudományi fakultása képvisel. Másrészről, a tudomány társadalmi, politikai vetülete miatt a kurzusnak fontos politikai illetve nemzetstratégiai vonatkozásai is vannak.

- Miért tartja fontosnak, hogy a jövő nemzeti elkötelezettségű értelmisége tisztában legyen a tradicionális és a modern illetve posztmodern természetszemlélet közti alapvető különbségekkel?

- Az Akadémia szándéka szerint a hallgatók szellemileg elkötelezett, Isten felé törekvő emberek, hiszen csakis a bensőjükben szellemileg megacélosodott személyek lesznek képesek a magyarság előtt álló súlyos nemzetstratégiai küzdelmeket megingás nélkül végigharcolni. Szellemi szempontból pedig a természet szemlélése óriási jelentőségű. A természetbe beleszületünk és egész életünkben körülvesz bennünket. Megszámlálhatatlan szállal kötődünk hozzá, és sokkal nehezebb – a modern ember számára lehetetlen – kivonni magunkat alóla, mint akár a társadalmi, politikai közegünkből. Nyilvánvaló, hogy támaszkodnunk kell rá az Isten felé való törekvésünkben, mert ha ezt elmulasztjuk, akkor az ellenkező hatást fogja kifejteni ránk. A természetet egy szüntelen élő csodaként, isteni megnyilatkozásként kell átélnünk, nem pedig élettelen mechanizmusként, ez pedig csakis a hagyományos természetszemléletben lehetséges. Értelemszerűen, ehhez először meg kell ismerni, majd bensőleg fokozatosan le kell építeni azt a modern illetve posztmodern szemléletet, amelyet a mai ember kisgyermekkorától fogva magába szív, hogy aztán a helyére egy, a törekvésünket elősegítő szemléletet állíthassunk.

- Milyen jelentősége van ebben az Atilla Király Akadémiának?

- Az Akadémia jelentőségét nem lehet eltúlozni. Jelenleg ez az egyetlen olyan oktatási intézmény, ahol ezek a kérdések érdemben terítékre kerülhetnek. Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a nyugati világban az elmúlt két-, háromszáz évben – vagyis a középkor szellemét hordozó egyetemek letűnése óta – nem volt ehhez fogható intézmény. További, immár részben a mai magyarországi viszonyokból eredő egyedülálló jellegzetessége, hogy a szellemi és a nemzetstratégiai tanulmányokat összekapcsolja.

- Ön a fizika mellett olyan többé-kevésbé távolabbra eső területeknek is nagy kedvelője, mint a tradicionális zene. Milyen szerepe van ennek az életében?

- Mivel az ember nemcsak szellemi-intellektuális, hanem lelki lény is, a szorosan vett szent szövegek, doktrínák, tradicionális tudományok tanulmányozásán túl fontosnak tartom egy olyan lelki környezet kialakítását, amelynek összetevői hagyományos értékeket hordoznak, és végső soron Istenre emlékeztetnek. Mivel a külső, hagyományellenessé vált világban kevés a spirituális támasz, egy ilyen, önmagunk számára tudatosan kialakított szubtilis világban kell a fő lelki támaszainkat meglelnünk. A testgyakorlásban is olyan formákat keresek, amelyek bizonyos mértékig még képesek hagyományos értékek hordozására, mint a vívás, íjászat és lovaglás, melyek nemességre, fegyelemre, önmeghaladásra nevelnek.

A lelki támaszok vonalán nagyon fontosnak tartom az olyan tradicionális művészeteket, mint a lovagi irodalom és a gótikus építészet illetve festészet, de különösen kitüntetett a zene, ahol az antik és középkori zenét illetve egyes reneszánsz és barokk szerzőket tartom a legnagyobbra. Az ilyen zene kitüntetettsége számomra abból fakad, hogy korántsem pusztán a lélekre irányul a hatása, hanem a szellemi-intellektuális tartományban gyökerezik, és annak fényét közvetíti a lélek felé. A régi korok művészei elméletileg és technikailag egyaránt tökéletesen kézben tartották a zene ilyen hatását, például ama püthagóreus felfogás révén, miszerint a zenét mind dallami mind pedig harmonikus vonatkozásban teljesen a számok mint ősminőségek uralják, amelyek ugyanakkor az emberi intellektus és lélek ősminőségei is. Így a lélek voltaképpen önnön valódi mivoltára eszmél a zenében. A számok világához való kapcsolódás pedig megmutatja, hogy a hagyományos felfogásban a zene valójában egyáltalán nem áll távol a tudományoktól, miként azt az „Ars Sine Scientia Nihil” – „A művészet tudás nélkül semmi” – régi elve kifejezi, amelyet azonban bízvást meg is fordíthatunk: „Scientia Sine Arte Nihil”.

alfahir.hu