Alattomos becsúszás, avagy mire jó az MNB-alapítványok titkosítása?

Mármint azon túl, hogy gipszjakab önjelölt közgazdász nem tud felháborodni azon, hogy x összegért vettek egy műtárgyat vagy ingatlant. „Mer’ mé’ kerül olyan sokba?”; „Ebből vajon hány lélegeztetőgépet…?” – gondolja, mondja vagy épp ordítja. Valójában persze halványlila gőze nincs, hogy mennyit is ér, de tízmillió miniszterelnök és tízmillió szövetségi kapitány országában a zemberek ilyenkor tízmillióan lesznek igazságügyi értékbecslők. Még az is lehet, hogy igaza van! Ezeket a kommunikációs paneleket minden politikai erőnek el kell sütnie, ha népszerűségre akar törekedni.

Van itt azonban még valami, amiről ritkán beszélnek, pedig az ország gazdasága áll vagy bukik rajta. Már tavaly ősszel cikkek születtek az MNB alapítványainak gazdálkodásáról. Konkrétan arról, hogy – noha elsődleges feladatuk a pénzügyi oktatás fejlesztése és közgazdászok képzése lenne – a jegybanktól kapott pénzek töredékét költik erre. De akkor mire megy el több százmilliárd (!) forint?

A sajtóban megjelent híreknek némileg meglepő címet adtak, ugyanis számos helyen így harangozták be: megugrott a civil szféra állampapír-állománya. Nem, nem arról van szó, hogy a piripócsi horgászegyesületre vagy a bivalybasznádi kutyamenhelyet fenntartó alapítványra rádőlt az OTP, és ezt az összeget hirtelen kincstárjegyben kezdte fialtatni! Nem! A jegybank alapítványai voltak azok, melyek az MNB által nekik juttatott irgalmatlan összegből állampapírt vásároltak.

Mi ezzel a gond? – kérdezheti joggal bárki. Legalább nem stadion/kisvasút/újabb fideszes tévé lesz belőle. Ez igaz is. Csakhogy a modern közgazdaságtan (és ezzel összhangban az uniós előírás is) szigorúan tiltja, hogy a jegybank részt vegyen az államháztartási hiány kipótlásában. Az MNB feladata ugyanis a monetáris politika meghatározása, vagyis a gazdaságban forgó pénz mennyiségének szabályozása annak érdekében, hogy a forint stabilitása megmaradjon, és az infláció ne szálljon el. Minden más az állam feladata, vagyis annak kezelése is, hogy a működéséhez szükséges pénzeket előteremtse. Ezt pedig piaci hitel felvételével, vagyis állampapír kibocsátásával hajtja végre. Állambácsi felkínál x egység állampapírt, kovácsjózsi vagy a csigabigakáefté ezt megveszi. A lejáratkor ő visszakapja a pénzét plusz a kamatot, közben pedig a papírért cserébe kapott pénzből Állambácsi kifizeti a tanárt, orvost, közvilágítást, utcaseprőt. A gazdaságban forgó pénz mennyisége nem változik.

Ám ha ezt a jegybank pénzéből teszi, akkor megnő a gazdaságban levő pénz mennyisége. Vagyis a piacon (ha úgy tetszik, akkor szó szerint a Lehelen) kínált termékekre összességében többet tudunk költeni. Ezért a termék kínálói felemelik az árat, így a forint elértéktelenedik, azaz a zsebünkben/számlánkon levő pénzért kevesebb terméket tudunk venni.

A sokak által agyonistenített Kádár-rendszerben ez volt az eljárás.

A teljesség kedvéért le kell szögezzük: az MNB maga is gazdálkodik, profitorientált szervezet. Nyereségét egyes országokban köteles részben vagy egészben befizetni a költségvetésbe. Ám akkor is figyelembe kell venni azt a szabályt, hogy ne a büdzsé lyukait töfködjék, hanem például beruházás valósuljon meg abból. Matolcsy Györgyék azzal védekeznek, hogy az MNB nyereséges (többek közt a devizahitelek forintra váltásából származó árfolyamnyereség miatt), az alapítványoknak juttatott összeget pedig e profit terhére fizetik ki.

Ettől azonban a tény még tény marad: a jegybank – igaz, csak áttételesen, de – saját pénzéből megveszi az állam által felkínált papírokat, kisegíti a kormányzat finanszírozási gondjait. Mint fentebb bemutattuk, a tilalmat nem l’art pour l’art szabták meg, hanem az inflációs veszély miatt. Mostantól ez titok.

Orbán Viktor sem lesz örökké miniszterelnök. Matolcsy György sem lesz örökké MNB-elnök. Kettejük vezetői ciklusa nem esik egybe. A mindenkori MNB-elnök alapítványain keresztül elgáncsolhatja bármelyik kormányzat gazdaságpolitikáját. Isten óvja Magyarországot!

Barna S. Ödön