7

Az örmény-török konfliktus gyökerei

Az Oszmán Birodalomban az örmények számos előnyt élvező nemzetként éltek. Törökök és örmények sok évszázadon keresztül egymás mellett éltek jó viszonyban.

Amikor a birodalom gyengülni kezdett – I. Miklós orosz cár szavaival élve: lassan „Európa beteg emberévé” vált – szemet vetettek rá a nagyhatalmak. A nyílt külső támadásokon,  háborúkon túlmenően belülről is igyekeztek megingatni a többnemzetiségű államot, felszítva a szakadár nemzeti mozgalmakat. Így érte el függetlenségét Görögország, Szerbia, Montenegró, Bulgária. Ma keveset beszélnek ennek humanitárius következményeiről, vagyis a török lakosság tömeges kiűzéséről a Balkánról Anatóliába. Az emberi tragédiák, a több ezer török család nyomorúsága ellenére a társadalom megértéssel fogadta volt honfitársaik elszakadását az országtól, mivel tudatában volt annak, hogy a török nemzet részére a balkáni országok csak birtokolt területek voltak és nem a történelmi hazája.

A nagyhatalmak megtalálták az ország keleti területein is azt az erőt, amellyel tovább gyengíthették a birodalmat. A Berlini Kongresszus után pont Kelet-Anatóliába áramlott számos európai és amerikai misszionárius, akik iskolákat és kórházakat nyitottak meg, jótékonysági szervezeteket alapítottak, és ezzel egyidejűleg keresték annak lehetőségét, hogyan keltsék életre a nemzeti mozgalmakat az örmények köreiben. Azonban a balkáni népektől és az araboktól eltérően, akik többségben voltak saját hazájukban, az örmények szám szerint még csak nem is közeledtek a demográfiai többséghez egyik vilajetben sem a hat közül, melyeket a nagyhatalmi tervek szerint a jövendőbeli új Örményországnak szántak.

Örmények és törökök évszázadokon keresztül éltek békésen éltek egymás mellett, egész Anatóliában. A falvak „sakktábla elrendezésben” helyezkedtek el, és még a legkisebb városoknak is örmény-török vegyes lakossága volt. Ugyanakkor az örmény lakosság egyetlen vilajetben sem volt többségben. Egy örmény állam kialakítása ezen a földön a többséget képező török lakosság számára egyet jelentett volna őshazájuk elvesztésével. Emlékezve arra, mi lett a sorsa a balkáni törököknek, miután ott független országokat alakítottak ki, a törökök nem tápláltak semmilyen illúziót arra vonatkozóan, milyen sors vár rájuk, ha Anatóliában egy örmény államot hoznak létre.

Egy ilyen állam megvalósítása Woodrow Wilson önrendelkezési elmélete szerint, abban az esetben lett volna lehetséges, ha az örmény kisebbség többségé vélik, ez pedig úgy lett volna elérhető, hogy a török lakosságot vagy elűzik vagy kiirtják valamilyen lázadás, illetve egy soron következő orosz-török háború során. Erre bőven volt példa. A Kaukázus azon vidéke, amely az 1828-as orosz hódítás előtt még 80%-ban azeriek lakta Ireváni Kánság volt, az Oroszországhoz történő csatolást követően Örmény Körzetnek neveztek el, jelentősen megváltoztatva demográfiai összetételét. Ezeket a terveket preferálták a nagyhatalmak és misszionáriusaik a Berlini Kongresszust követő időszakban Kelet Anatólia vonatkozásában, ezt akarták megvalósítani a korábban lojális örmény lakosság segítségével, hogy tovább gyengítsék „Európa beteg emberét”.

Ezért amikor kitört a világháború, minden készen állt ahhoz, hogy az örmény lakosság, vállalva az „ötödik oszlop” szerepet, fegyveres lázadást keltsen és aktívan segítse a közeledő orosz csapatokat, tönkretéve a kommunikációkat és akadályozva a török hadsereg hadtápbiztosítását.

Az örmények bojkottálták a sorozást, az örmény katonák pedig tömegesen álltak át az oroszok oldalára. Az örmény fegyveres bandák, visszaélve azzal, hogy a török férfiak bevonultak a hadseregbe, hozzáláttak régi vágyuk megvalósításához – a demográfiai helyzet megváltoztatásához védtelen asszonyok és gyermekek fizikai megsemmisítése útján.

A török levéltárak arról tanuskodnak, hogy az örmény fegyveres bandák legalább 523.955 békés törököt – zömében nőket és gyermekeket – gyilkoltak meg. És ez csak azoknak az áldozatoknak a száma, akike név szerint ismertek és ezét elhalálozásukat rögzíteni tudták a nyilvántartásokban. De hány ilyen eset nem került a nyilvántartásba? Számos történész van azon a véleményen, hogy az örmények több mint egymillió békés törököt gyilkoltak meg, nem számítva azokat, akik a zavargások miatt bekövetkező éhségtől vagy betegségtől haltak meg. (Justin McCarthy amerikai történész adatai szerint: 1.190.000 meggyilkolt és 900.000 sebesült török volt csak Kelet-Anatóliában, nem számítva azokat, akiket az örmények a francia légió tagjaiként öltek meg Kilikiában, valamint a görög hadseregtagjaiként Nyugat-Anatóliában.) Örmények gyilkoltak törököket, akik még nem is olyan régen a szomszédjaik voltak, úgy a török hátországban, mint az orosz hadsereg által megszállt területeken. Még az orosz tiszteket is megdöbbentette az örmények kegyetlensége, de képtelenek voltak megakadályozni a véfürdőt. Ha népirtásnak lehet nevezni a kormány tömeggyilkosságok utáni kényszerintézkedéseit a fellázadt örmények internálásáról a hadműveleti térségből (a frontról visszarendelt rendőrség kíséretében), akkor minek, ha nem népirtásnak kell neveznünk azokat a tömeggyilkosságokat, melyeket az örmény bandák a békés török lakossággal szemben követtek el?

A háborús időkben más országokban is történtek internálások: a második világháború alatt az USA-ban internálták a japán lakosságot, a Szovjetunióban a Volga-menti németeket, Ausztráliában a „gyanús etnikai csoportokat”. Habár mindannyian távol voltak a hadműveleti térségektől, és egyikük sem lázadt fel, nem gyilkolta meg a világháború csataterein életüket áldozó katonák védtelen családtagjait.

Az első világháború idején Anatóliában tragikus események mentek végbe: az örmények ölték a törököket, és a törökök ölték az örményeket. Mindenki gyilkolt mindenkit, mert egyértelművé vált, hogy a több évszázados békés szomszédságnak vége, és a két nép egy földön már nem fog tudni együtt élni. Ez egy tragikus „zéróösszegű” játszma volt, melynek szabályait nem a törökök, hanem az örmények diktálták. És ha a közösségek közötti tömeggyilkolásokat népirtásnak lehet nevezni, akkor egyértelmű, hogy ebben a térségben két ilyen népirtásra került sor: előbb volt a török, utána az örmény. Elfogadhatatlan, etikátlan és történelmileg helytelen egyedül „örmény népirtásról” beszélni, egy szóval sem említve a „török népirtást”.

Az első világháború alatt az örmények súlyos megpróbáltatásokon estek át. Az internáltak már soha többé nem térhettek vissza otthonukba, aki pedig életben maradt, elvesztette hazáját. Ennek az lett volna az alternatívája, hogy a törökök veszítik el hazájukat. Az örmények saját tragédiájukat a nagyhatalmaknak (Angliának, Franciaországnak és Oroszországnak), valamint a felelőtlen vezetőiknek köszönhetik, akik háború idején lázadásra és etnikai tisztogatásra késztették őket.

Azonban a török lakosságot sem érte kevesebb – örmények okozta – szenvedés. A háborús években az antant sajtója tele volt az örmények elleni gyilkosságokkal, de egy szóval sem említette az örmények által meggyilkolt törököket, ami az akkori háborús propagandával magyarázható. Azonban a háború után sem változott meg ez az egyoldalúság: a nyugati médiák továbbra is csak az örményekről írtak (és írnak), elhallgatva a törökök tragédiáját. Ennek három magyarázata is van: a törökök, az örményektől eltérően, nem emigráltak tömegesen Nyugatra, ahol mesélhettek volna szenvedéseikről az újságíróknak és politikusoknak; a törökök mentalitása nem szenved „áldozat szindrómában”, szenvedéseikről inkább hallgatnak; a Nyugat azért preferálja az örményeket a törökökkel szemben, mert így kívánja kompenzálni az anatóliai új haza ígéretének meghiúsulását. Innen ered a nyugati társadalomban elterjedt „örmény népirtás” fogalma.

(Parvana Garayeva írása alapján)

barikad.hu