Balogh Gábor: Privatizált demokrácia

Szentendre különleges hely. Aki sütött már kenyérlángost a skanzenben, vagy sétált már naplementében a Duna-parti sétányon, az tudja ezt. Biztos vagyok abban is, hogy Magyarországon itt van az egy főre eső legtöbb bájos kis múzeum és múló hajnali bormámorban becsatangolható tüneményes sikátor. Ez a város egy 44 négyzetkilométeres rezervátum, ahol mindazt, ami értelmes és szép lehet az egyszeri Kárpát-medencei földi halandó életében, sikerült átmenteni a huszonegyedik századba. Szentendre igazán, mélyen a miénk, magyaroké – volt. A mai napig.

ÚthengerMa ugyanis a közgyűlés úgy döntött, hogy új alpolgármestert választ. Nem is akármilyet. Olyat, amelynek az önkormányzaton kívül a Raiffeisen Bank is fizetést ad. Éspedig nem azért, mert mellékállásban a helyi fiókban takarít. Hanem azért, hogy „konszolidálja” a fent említett pénzintézetnek erősen eladósodott település gazdasági ügyeit. Értelemszerűen úgy, hogy a bank minél jobban járjon.

No, mármost, ha nekem van egy vállalkozásom, amelynek a gazdasági igazgatóját a hitelezőim nevezik ki – akkor nekem már nincsen vállalkozásom. Ha van egy városom, amelynek a pénzügyi ügyekért felelős alpolgármesterét egy bank delegálja – akkor nekem már nincsen városom. Akkor a banknak van városa.

Gratulálok a Raiffeisennek! Ők az első magáncég Magyarországon, amelynek van egy városa. És jár a gratula a szentendrei önkormányzati képviselőknek is: pártállástól függetlenül ők az első magyar politikusok, akik a szó legszorosabb értelmében kiérdemelték a „hazaáruló” jelzőt. Ők ugyanis egészen pontosan a talpuk alatti földet, az otthonukat adták el.

És tartok tőle, lesznek még követőik bőven. Lehetőség van rá, hiszen az új önkormányzati törvény értelmében már 2010-től bármelyik önkormányzat választhat úgynevezett „külsős”, vagyis az égvilágon senki által fel nem hatalmazott, semmilyen formában meg nem méretett alpolgármestert.

Ehhez még adjuk hozzá, hogy széles a hazában szinte minden nagyobb település súlyosan el van adósodva valamelyik nagyobb pénzintézetnek, és máris előáll a magyar demokrácia privatizálásának képlete. Ha a hitelező bank úgy érzi, az önkormányzat gazdálkodása nem garantálja a kölcsön visszafizetését, élhet azzal a szerény javaslattal, hogy mégiscsak kellene egy új gazdasági alpolgármester. És, hogy a kereséssel se kelljen fáradni, rögtön jelöl is majd egyet – pontosan úgy, ahogyan Szentendrén is történt. Ha nem fogadják el, akkor, pedig kénytelen lesz kintlévőségeit „más úton” érvényesíteni – vagyis becsődöltetni a várost.

Willam Gibson sötét utópiájában, a Virtuálfényben az emberek globális multik által fenntartott és irányított településeken élnek. Aki képtelen fizetni a cégek által meghatározott helyi adókat – melyeknek kivetésére és mértékére semmi befolyásuk nincs – az  az országutakat rovó hontalanok egyre népesebb táborát gyarapítja. A regény 2006-ban játszódik – én nagyjából éppen akkor olvastam, s jót mulattam azon, milyen ciki tud lenni, ha adott időre mégsem történnek meg a jövőbe látó alkotó által meg(rém)álmodott dolgok.

Nos, most 2012-őt írunk, s már látom: hiba volt alábecsülni Gibson mestert – no, meg az emberi ostobaságot és gátlástalanságot. A sötét jövő, ha kicsit késve is, de bekopogtatott. Ha beengedjük, meg is érdemeljük…

Balogh Gábor