Csernobili hősök, akiknek az egész világ köszönettel tartozik

Csernobil igazi hősei azok az üzemi dolgozók, tűzoltók, katonák és pilóták voltak, akik az életüket kockáztatták azért, hogy megakadályozzanak egy még nagyobb nukleáris katasztrófát. Önfeláldozásuknak köszönhető, hogy egész Európa nem vált radioaktív pusztasággá. Legtöbbjük már régen belehalt az elszenvedett sugárfertőzés szövődményeibe.

A csernobili atomkatasztrófa harminc évvel ezelőtt, 1986. április 26-án történt az akkor még Szovjetunióhoz tartozó Pripjaty és Csernobil városok melletti Lenin atomerőműben. Az atomenergia békés célú felhasználásnak az 1957-ben bekövetkezett majaki robbanás után ez volt a második legsúlyosabb katasztrófája. A IV. számú reaktor megsemmisülése után a légkörbe került radioaktív anyagok hatalmas területet szennyeztek be a mai Ukrajna és Fehéroroszország területén, de sajnos bőven jutott a sugárszennyezésből Európa nyugati részébe is. A baleset után mintegy 200 000 embert kellett kitelepíteni. Az áldozatok számát a mai napig nehéz megállapítani. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség csupán 56 közvetlen áldozatot tart nyilván. Azonban az elszenvedett sugárterhelés következtében kialakult betegségekben több ezren, egyes becslések szerint több tízezren veszítették életüket. Magyarországon hivatalosan kilenc áldozatot tartanak nyilván, a valódi szám ennél bizonyára sokkal magasabb.

Az első áldozatok az erőmű személyzetből kerültek ki. Talán azok voltak a „szerencsésebbek” akikkel közvetlenül a robbanás végzett. Ugyanis számos, a létesítményben dogozó mérnök, technikus és az elsőként a helyszínre vezényelt tűzoltó, elképesztő kínok között az őket ért sugárfertőzés kövezetében vesztette életét, néhány nappal, vagy héttel a katasztrófát követően. Külön ki kell emelni az erőmű három dogozójának, Alekszej Ananenko, Valerij Bezpalov és Borisz Baranov elképesztő önfeláldozását. Ők voltak azok, akik tíz nappal a baleset után vállalták, hogy egyszerű búvárfelszereléssel lemerülnek a reaktor alatt, az oltáshoz használt súlyosan radioaktív vízzel szennyezett medencébe és a szelepeket megnyitva leeresztik azt. Ha ez nem történt volna meg, akkor a több ezer fokon izzó reaktormag és az oltásnál felhasznált anyagok átégették volna a vastag beton alapzatot, a vízzel találkozva pedig újabb, az korábbinál is sokkal nagyobb robbanás követezett volna be. Ennek következményei beláthatatlanok lettek volna nemcsak Európa, de az egész világra nézve is. A három hős pár nappal az önfeláldozó akciójuk után életét vesztette. Néhány éve emléküket egy a Facebookon létrehozott oldal is őrzi.

Afganisztánt túlélték, Csernobil a sírjuk lett

A legtöbb áldozat a likvidátoroknak nevezett katonák és pilóták közül került ki. Ők voltak azok, akik összegyűjtötték a robbanásban szétszóródott több tonnányi hasadó anyagot, illetve az erőmű fölé repülve küzdöttek a lángokkal.

A szovjet légierőből elsőként Nikolai Anthochkin tábornok 80 helikopteréből álló flottáját irányították a helyszínre. Az Afganisztánt megjárt veterán pilóták azt kapták feladatul, hogy a levegőből ledobott homok, borsav, ólom és dolomit segítségével eloltsák a tüzet, és ezzel meggátolják a radioaktív anyagok levegőbe jutását.

A reaktor felett a sugárzás 3500 röntgen volt, ami a halálos dózis több mint kilencszerese. A forgószárnyasok megközelítőleg 2000 bevetést repültek, ennek során mintegy 5000 tonna a fentebb már említett oltóanyagot szórtak a reaktorra és annak kéményébe. A pilóták néhány bevetés alatt akkora dózist kaptak, hogy jelentkeztek rajtuk a sugárfertőzés, hányással és hasmenéssel járó tünetei. A helikopterek személyzetét sugármérésekkel ugyan folyamatosan vizsgálták. Ám ezek eredményeit sok pilóta meghamisította, sokkal kisebb értéket bevallva, mint amit a műszer mutatott. Ezek a derék katonák alapos kiképzést kaptak, pontosan tudták, hogy milyen következményei lehetnek cselekedetüknek. Ennek ellenére újra és újra a reaktor fölé repültek és részt vettek annak oltásában. Önfeláldozásukat a kötelességtudáson és hősiességen túl a saját bajtársaik megmentése is motiválta, nem akarták, hogy „letiltásuk” miatt másokat is bevonjanak a kárelhárításba.

A helikopterek tömeges alkalmazásával sikerült elszigetelni a reaktormagot és ezzel stabilizálni a helyzetet. Ennek azonban komoly ára volt, összesen 600 pilóta szenvedett végzetes sugárfertőzést, néhány éven belül mindannyian meghaltak.

A főleg a húszas éveik derekán járó orosz pilóták hősiességét legnagyobb ellenfeleik, az amerikai hajózók is elismerték. Cap Parlier, a McDonnell-Douglas egyik vezető tisztviselője és pilótája így fogalmazott: amit a szovjet pilóták tettek, nem csak a Szovjetuniónak volt jó, hanem az egész emberiségnek. Én a világ hőseinek hívom őket.

Sajnálatos módon a belesetek nem kerülték el a mentést sem. Egy, a reaktor fölé repült Mi-8-as helikopter az egyik darun lógó acélkábelnek ütközött és lezuhant. A gép személyzetének egyik tagja sem élte túl a katasztrófát.