David Cameron és a britek Janus arcú integrációs politikája

„Veletek, de nélkülünk.” (Margaret Thatcher)

David Cameron, az Egyesült Királyság és Észak-Írország miniszterelnöke (a továbbiakban: Egyesült Királyság) hivatalos látogatást tett Magyarországon, ami komoly diplomáciai eseményt jelentett. Január legelején vezető politikusok nem tesznek sem udvariassági, sem turista látogatásokat, ezért nézzük meg azokat a mozgatórugókat, amelyek arra indítatták az Európai Unió egyik nagyhatalmának vezetőjét, hogy meglátogasson bennünket. A brit külpolitikát mindig is az értékelvűség és az érdekelvűség jellemezte, ezért - hogy megértsük Cameron miniszterelnök szereplésének lényegét - célszerű ezeket a determináns tényezőket feltárni. Lord Palmerston miniszterelnök így fogalmazott: „Nincsenek sem örök ellenségeink, sem örök szövetségeseink, kizárólag örök és állandó érdekeink vannak. A brit politikusok feladata ezeket az érdekeket pontosan megállapítani és azokat, ha lehet kőkeményen, ha kell, akkor pedig kellő diplomáciai ravaszsággal érvényre juttatni. Nem szokásunk kötelezettségeket vállalni olyan ügyekben, amelyek végkifejletét még nem tudjuk kellő bölcsességgel felmérni.” George Canning külügyminiszter már a 19. században definiálta azt a politikát, amely London jelenlegi európai integrációs magatartását is jellemzi: „Bármennyire is szorosan kötődünk Európához, ebből nem következik, hogy minden adódó alkalommal izgága és felelőtlen módon bele kellene keverednünk a Kontinens országainak zavaros perpatvaraiba. Az Egyesült Királyság mindenkor fenntartja magának a jogot, hogy külpolitikáját az egyes konkrét ügyek érdemi megítélése és saját jól felfogott érdekei szerint alakítsa.” Az előzőekből kitűnően a brit külpolitika esszenciája évszázadokon keresztül a cselekvési szabadsághoz való feltétlen ragaszkodás volt, tekintettel arra, hogy a brit világbirodalom kontinentális szövetségek révén mindenkor többen veszíthetett, mint amennyit nyerhetett volna. Magyarul: az európai Kontinens csakis annyiban volt figyelemreméltó London számára, amennyiben pozitívan illeszkedett a brit érdekrendszerbe. A szigetország politikai vezetése vallotta, hogy a brit világhatalom elég erős ahhoz, hogy kizárólag saját erejére támaszkodjon és megengedheti magának azt, hogy nemzetállami érdekeit minden más fölé helyezze. Ez jellemezte a brit világpolitikát egészen a 20. század közepéig.

Mint minden a politikában, ez a megközelítés is relatív és eredményessége attól függ, hogy milyen képességek állnak mögötte. Az Egyesült Királyság a II. világháborút követően viszonylag rövid időn belül elvesztette teljes gyarmatbirodalmát és ezzel egyenes arányban jelentősen veszített világpolitikai súlyából. Winston Churchill ugyan ügyes manőverrel a korábbi brit gyarmatokból létrehozta a Brit Nemzetközösséget, de a gyorsan erősödő nemzeti karakterek fokozatosan csupán szimbolikus érdekrendszerré változtatták azt. A brit politikusokat a változatlanul világhatalmi illúziókat kergető szendergésből az 1956-os szuezi fiaskó ébresztette fel. Az Egyesült Királyság Franciaországgal és Izraellel szövetségben katonai támadást intézett a Szuezi Csatornát nemzeti tulajdonba vett Egyiptom ellen és a vereség miatt elviselt magaláztatásnál is nagyobb fájdalmat okozott számukra, hogy az Egyesült Államok a szovjet vezetéssel összefogva értésükre adták, miszerint immár ők a „világ új urai”. Ebből a sokkból Franciaország és a britek alapvetően eltérő következtetéseket vontak le. A franciák úgy döntöttek, hogy politikájukat mindent megelőzően az európai egység megteremtésének szolgálatába állítják, 1957 áprilisában létrehozták a Caroling-kör államaival együtt a Római Szerződést, beindítva az európai integráció folyamatát. A britek képtelenek voltak megszabadulni világhatalmi illúziójuktól, elutasították az integráció lehetőségét és ezzel jelentős pozícióhátrányba kerültek Európában. Miután kiderült, hogy a beindított hattagú integráció soha nem látott gazdasági fejlődést eredményezett, az Egyesült Királyság is benyújtotta felvételi kérelmét, de az 1973-ban létrejött teljes jogú tagságig másfél évtizedet vesztegetett el és végig kellett mennie azon a megaláztató kálvárián, amelyet de Gaulle tábornok teremtett számára a felvételi kérelmek többszöri elutasításával. A francia tábornok az Egyesült Királyság integrációs tagságával kapcsolatos ellenállását így fogalmazta meg: „a britekkel az amerikaiak teszik be lábukat az ajtónkba”. Bölcs ember volt. Az Egyesült Királyság közel fél évszázad uniós tagságot követően sem vált az európai egység motorjává, uniós magatartását Janus-arcú kettősség jellemzi. A versenyképtelen brit gazdaság modernizációjához szükséges pénzügyi forrásait EU tagsága révén biztosítja, külpolitikáját pedig nem is titkoltan mindenkor Washington érdekrendszeréhez igazítja. Csatlakozásuk filozófiájának lényege is tipikusan brit megközelítés: „ha nem tudod legyőzni, csatlakozz hozzá és belülről ellenőrizzed”.

A nettó befizető „donor” tagállamok visszatérően kifogásolják, hogy a britek alapvetően az uniós gazdasági hasznokat kívánják lefölözni, amiért áldozatokat lehetőleg nem kívánnak hozni. Ennek korábban legmarkánsabb képviselői Margaret Thatcher és John Major tory miniszterelnökök voltak, napjainkban David Cameron az ő példájukat követi. Az unión belüli francia-brit torzsalkodás hagyománnyá vált, erre példaként álljon itt két jellemző értékelés. Giscard d’Esting: „Margaret Thatcher annyira utálja az integráció kötelező intézményeit, hogy legszívesebben hozzájuk csapná a retiküljét”. Jacques Delors, a Bizottság francia elnöke: „John Major esetében csupán annyi a különbség, hogy neki nincs retikülje”.   

Van-e realitása annak, hogy az Egyesült Királyság kilép az Európai Unióból?

David Cameron budapesti látogatásának kettős – belpolitikai és integrációs - dimenziója volt. A belpolitikai lényege, hogy a legutóbbi szigetországi választásokat a konzervatívok lényegében azzal a Cameron által megfogalmazott ígérettel nyerték meg, miszerint a toryk népszavazásra bocsátják az ország unióból való kilépését, vagyis ezzel az ígérettel valamit csinálni kell, az arc megmentése érdekében. Ezt a fenyegetést Cameron elődei már olyan sokszor eljátszották, hogy szakértők egybehangzó véleménye szerint azt nem kell komolyan venni. Egyszerűen azért, mert az Egyesült Királyság számára jelentősen beszűkült a választási mozgástér. Az uniós pénzekre égető szűkségük van, amit jól mutat, hogy a regionális fejlesztési pénzek elnyeréséért még az egyik legkeményebb brit tabut is hajlandóak voltak feláldozni. Jóllehet, a szigetországi régiók megteremtésével jelentősen elősegítették – különösen a skótok – elszakadási lehetőségeit, mégis vállalták, mert Brüsszel értésre adta, hogy amennyiben nincsenek brit régiók, akkor – magától értetődően - nem is érkeznek a  regionális politika hatalmas pénzösszegei. Ez az egész kilépési fenyegetés London által egy régóta alkalmazott „gumicsont”, amin komoly politikusok már csak mosolyognak. A kilépés ellen szól a britek valamennyi anyagi természetű integrációs érdekrendszere, amivel Cameron miniszterelnök is tisztában van. Ezért várhatóan nem fogja erőltetni sem a kilépést, sem a népszavazás kiírását és az egész fenyegetést – a brit hagyományokat követve – arra fogja használni, hogy zsarolási pozícióját újabb egyoldalú előnyök kipréselésére használja fel. Ez utóbbi célokat szolgálta a mostani látogatás második csomagja, nevezetesen az „uniós reformok” kezdeményezésének beharangozása.

Van azonban egy másik vetülete is ennek a „kilépési kérdésnek”, ez pedig a külpolitika, ami  már megvalósult, kőkemény realitás. Biztonságpolitikusok állítják, hogy az Egyesült Királyság az unió legmegbízhatatlanabb politikai partnere, sőt már régóta egyáltalán nem részese az unió „közös kül-és biztonságpolitikájának”. Ennek alátámasztására néhány konkrét példa. Az 1986-os líbiai válság idején, az amerikaiak elhatározták Kadhafi elnök „kibombázását”, az uniós külügyminiszterek éppen a vonatkozó „közös uniós álláspont” kidolgozásán fáradoztak, amikor Angliából az amerikai bombázók megindultak Líbia felé – erről az USA kizárólag a brit külügyminisztert tájékoztatta - Geoffrey Howe azonban úgy ülte végig az „egyeztetést”, hogy erről semmit sem mondott kollégáinak. Az USA által Irak ellen indított háborúhoz az Egyesült Királyság oly módon csatlakozott, hogy előzetesen nem konzultált uniós partnereivel, sőt a Biztonsági Tanácsban az állandó tagok közül kizárólag a britek támogatták az amerikai javaslatot, Franciaország pedig vétózott (az oroszokkal és a kínaiakkal együtt). Ez volt az uniós „közös kül-és biztonságpolitika” halála. Ezt utóbb brit részről az ENSZ-hez benyújtott írásban is megerősítették. Eszerint: „Az Egyesült Királyság mindenkor fenntartja magának a jogot az önálló eljárásra és nem kívánja döntéseit azzal befolyásoltatni, hogy az unió egy másik vezető hatalma, Franciaország ugyancsak a Biztonsági Tanács állandó tagja”. Az előzőekből kitűnően az Egyesült Királyság számára napjainkban megmaradt mozgástér mindössze két alternatívát biztosít, vagy tudomásul veszi a reálpolitikai determinációkat, és az uniós jogok mellett annak követelményeit is elfogadva, valóban „hasznos európai polgárrá” válik, - ellenkező esetben ötvenegyedik tagként kérheti felvételét az Egyesült Államokba.

Mohi Csaba
A szerző nemzetközi jogász, az előző Orbán-kormány nagykövete