Egy porszem is képes megrogyasztani a Birodalmat

A Zsivány Egyes - Egy Star Wars-történet premier előtti sajtóvetítése utáni spoilermentes ajánlónk következik egy olyan filmről, amely ugyebár nem a nyolcadik a történet szerinti sorban, hanem mondjuk úgy, hogy a három és feledik. Különálló filmet láthatunk, amelynek egyfajta híd szerepe van az előzmény-trilógia és a klasszikus trilógia között.

Ha az embernek a rajongása tárgyáról kell beszélnie, akkor nem tud nem elfogult lenni. Őszintén szólva, alig vártam, hogy láthassam a filmet, és most, hogy végre ez megtörtént, nehéz szavakat találni. Na nem az elragadottságtól, hiszen nem ez volt életem legjobb filmélménye, nem is tudok annyi libabőrről beszámolni, mint a sokat vitatott, de nosztalgiaérzésben szárnyaló hetedik rész esetén. Sokkal inkább amiatt, mert akárhányszor bepillanthat az ember ebbe a lenyűgöző galaxisba, úgy érzi, mintha egy mesevilágba csöppent volna, amelyben még porszemnek is jó lehet lenni. Főleg ezután a film után.

Ahogy a bevezetőben is írtuk, a filmnek egy hídnak kellene lennie, a két part pedig meglehetősen szilárd, amelyet össze kell kötnie. A spoilerveszély (de nem kell aggódni, nem lesz) itt most nem is a történet kapcsán merül fel, hiszen arról három résznyi emlékünk van, hogy pontosan mi történt korábban az univerzumban, valamint további négy, hogy mi történt utána. A kérdés inkább az, amire mindenki keresi a választ, hogy mennyire járható ez a híd, mit fogunk érezni a talpunk alatt, ha átmegyünk rajta. Arra pedig nyugodtan felkészülhet mindenki, hogy a bizonytalanság legfeljebb csak akkor uralkodhat el rajtunk, ha lenézünk a szédítő magasságból. Ugyanis ez a film most kifejezetten megmutatta, hogy milyen nagy is ez a galaxis. 

"Az űr - írja - nagy. Tényleg nagy. El se hinnéd milyen hatalmasan, terjedelmesen, észbontóan nagy. Úgy értem, az ember azt gondolná, a patikushoz hosszú az út, de ez csak egy szem mogyoró az űrhöz képest" - akár ezzel a kiváló, számomra kedves útikönyvből kölcsönzött idézettel is jellemezhetném, de a lényeg az, hogy tényleg észbontóan nagy a Star Wars világa, és azt hiszem, hogy ez a film, amennyiben megfelelően pozitív lesz a fogadtatás, úgy tényleg kitárhatja jobban a kaput az önálló filmek felé, amelyek még többet engednek majd láttatni. 
 
Mint ismeretes, a harmadik rész ott fejeződött be, hogy Darth Vader "megszületett", a Halálcsillag készítése folyamatban, a Galaktikus Birodalom tetőfokára kezd érni. A negyedik részben pedig megtudjuk, hogy a Halálcsillag felépült, a lázadók pedig megszerezték a tervrajzokat, amelyek Leiához kerültek. A Zsivány Egyes pedig most megmutatja mindazt, hogy hogyan sikerült ez a tényleg merész küldetés, kik és milyen motivációk alapján hajtották végre. Azt pontosan tudjuk, hogy kik élték túl mindkét oldalon, de azt nem, hogy kik haltak meg, így azért izgalom is van, függetlenül attól, hogy köztudott, hogy az akció sikerülni fog. Ennek okán pedig ez a történet nagyon szereplőcentrikus.
 
 
Ha nem tudunk a szereplőinkkel élő kapcsolatot kialakítani, ha nem tudunk kellően izgulni értük, nem tudjuk kellően szeretni vagy utálni őket, akkor akár még unalmasnak is tűnhet a több, mint kétórás produkció. Persze, ha valakit nem köt le csupán már az is, hogy bámulja, mint én, az elé terülő látvány minden egyes apró részletét. 
 
A szereplőkkel való kapcsolat vonatkozásban pedig azt hiszem, hogy Felicity Jones remek választás volt. Elég nagy hiba lett volna, ha nem teszik szerethetővé. Bátran lehetne a többieket is elemezni, különös tekintette a zseniális Donnie Yenre, vagy az Alan Tudyk által megformált karakterre, de inkább csak Tarkin kormányzót emelném még ki, akit úgy hoztak vissza a vászonra, hogy azzal megint csak nagyot lépett a Star Wars a technikai újítások terén. Nem kevés szerepet kapott, ráadásul az eredeti megszemélyesítője vitte vászonra úgy, hogy közben Peter Cushing több, mint húsz éve halott. Lenyűgöző megoldás. 
 
Amiben azonban talán a leglenyűgözőbb az alkotás, hogy nagyon emberi. Egy olyan időszakot mutat be, amikor a Birodalom a legerősebb, amikor a Birodalom a legerősebben szorítja össze a markát, és mint tudjuk Leiától, ekkor csúsznak ki a legtöbben belőle. Vagy inkább csúsznak át rajta, és nem azért, mert a lázadók is erősek, felkészültek. Kicsik ugyan, de szervezettek. Csakhogy ebben az esetben a valódi gyengeségüket nem is az erőforrások hiánya adja, hanem az, hogy a remény nincs velük, a jedik szinte teljes kiírtása után már a hit is kihunyni látszik bennük. A csúcspont pedig ennek a pillanatnak a bemutatása, és az, ahogy ezt megfordítja valami. 
 
Ez a valami pedig már a filmélmény része, így nem szeretném elvenni. A Zsivány Egyest pedig meg kell nézni azért is, mert tanulságos. A legfontosabb tanulság pedig az, hogy lehet bármilyen nagy hatalmat is a félelemre építeni, az meg fogja szülni maga ellenében azt az emberfeletti elszántságot, amely olyan erőre épül, amit nem lehet vasmarokkal sem elnyomni. És még a leghatalmasabb gépezetet is megakaszthatja egyetlen porszem. A remény pedig így születhet meg.