2014. 03. 13. 08:59

Két árnyékállam és a választott hatalom harca Törökországban

A gülenista háttérhatalom és a kormány harcának árnyékában elkezdődött a korábban elítélt „katonapolitikusok” rehabilitációja.

Újabb figyelemreméltó fordulatot vett az eseményekben az elmúlt fél évben sem szűkölködő török belpolitika. A múlt hét vége óta egyre több, egykor a kormány elleni összeesküvésért letartóztatott személyt – katonákat, újságírókat és más közszereplőket – helyeznek szabadlábra. A sorozatban háromszor is választást nyerő Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) által vezetett kormányok elleni szervezkedésért börtönbe juttatott személyek elengedése ugyan nem a kormányzat hatásköre, de láthatóan támogató a hozzáállása. Az összeesküvési perek egyik főszereplőjét, İlker Başbuğ tábornokot, volt vezérkari főnököt szabadulása után a köztársasági elnök és a miniszterelnök is megkereste telefonon, hogy jókívánságaikat fejezzék ki. Az Ordosz Műhely elemzői feltárják a meglepő fordulat hátterét.

sdf

Iszlamista pártok és a szekuláris erők harca

A Törökországot immár három ciklus óta vezető (és nagy valószínűséggel az elkövetkező években is kormányzó) Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) a mérsékelt iszlamizmus talaján áll, önmagát egyszerűen konzervatív pártként definiálva, liberális – és rendkívül sikeres – gazdaságpolitikát folytatva. Elődpártjaival ellentétben se programjában, se politikájában nem hivatkozik az iszlám törvényeire, de politikáját – szemben a korábbi kormányok szekuláris, kemalista nézeteivel – vallásos, konzervatív értékrendre helyezte. A politikai klímaváltozásnak azonban már a kezdetektől fogva számos ellenzője akadt –  nem csak a civil világban és a politikai életben, hanem a korábban rendkívül erős, politikailag aktív hadseregben is.

A győztes szabadságharc végén, 1923-ban megalapított Török Köztársaság eszmei alapját kezdettől fogva az Atatürk által meghatározott elvek, a kemalizmus alappillérei jelentik. (Érdekesség, hogy a ma ellenzékben lévő balközép Köztársasági Néppárt (CHP) és a jobboldali radikális Nemzeti Mozgalom Pártja (MHP) egyaránt kemalistának vallja magát.) Atatürk halála után a hadsereg volt az az erő, mely felelősnek tekintette magát az alapító elnök modernista, szekuláris és nacionalista elveinek betartatásáért a kormányzásban. A katonák erejüket sosem haboztak bevetni, ha a politika nekik nem tetsző fordulatot vett – 1923 és 2000 között több katonai puccs és hatalomátvétel is történt az országban, többnyire a szekuláris elvek védelmére hivatkozva.

A politikai iszlamizmus ennek ellenére – a többpártrendszer bevezetése, 1950 óta – jelen van Törökország politikai életében. Hol rejtve, hol nyíltan hirdetve képviselve az iszlamista politikát. Legnevesebb képviselője Necmettin Erbakan volt, akinek pártját több esetben is feloszlatták, de azokat – más néven – rendre újraszervezte. A hatalom csúcsára 1996-ban került, koalíciós miniszterelnökeként. A hadsereg nyomására azonban a következő évben le kellett mondania, pártját újra feloszlatták. A 2001-ben alapított és 2002 óta kormányzó AKP vezetői tanultak Erbakan bukásából. Bár a párt vezetőinek nagy része – maga Recep Tayyip Erdoğan pártelnök-miniszterelnök is – az ő környezetéből és pártjából kerültek ki, az AKP nem tekinthető a szó eredeti értelmében vett iszlamista pártnak (bár bevett szóhasználattal mérsékelt iszlamistaként említik a sajtóban). Az AKP egyébként is szélesebb bázisra támaszkodik, mert a reform-iszlamistákon kívül liberális és nacionalista párttöredékeket is magába integrált, konzervatív gyűjtőpártként.

Ennek ellenére a hadsereg korántsem volt elragadtatva az AKP elveitől és politikájától. Ugyanígy ellenszenvvel viseltetett az új vezetés irányába – a hatalmas gazdasági sikerek ellenére – az állami adminisztráció és a baloldali-liberális sajtó is. Az AKP intézkedései mögött kezdetektől fogva rejtett szándékot sejtettek, melynek célja a Török Köztársaság politikai rendszerének felforgatása. Elődei kárából tanulva és a közszféra ellenállását látva a kormány is tartott a hadseregtől és a bürokráciától. Az összecsapás kezdete csak idő kérdése volt.

A kormány a hadsereg hatalmának korlátozására törekedett, az Európai Unió normáira hivatkozva. (Az AKP minden előző kormánypártnál erőteljesebben képviselte az EU-csatlakozás politikáját.) Tekintve, hogy a fegyveres erők is támogatták Törökország európai integrációját, ellenvetésük sem lehetett. A török hadsereg ekkor olyan jogosítványokkal rendelkezett, melyek valóban példátlanok egy európai államban – a vezérkari főnök nem tartozott felelősséggel a hadügyminiszter felé, katonákat nem lehetett civil bíróság elé állítani, és a hadsereg még az alkotmánybíróságba is közvetlenül jelölhetett tagokat. A tábornokok nem sokáig tűrték háttérbe szorításukat, és beavatkozással fenyegették meg a kormányt. Erdoğanék válaszként előre menekültek: kiírták az előrehozott választást, amit toronymagasan megnyertek. A megerősödött kormányt ezt követően az állami bürokrácia próbálta megbuktatni: az alkotmánybíróság az AKP betiltását indítványozta, azzal a váddal, hogy a kormánypárt ellensége a szekuláris rendszernek. A választók akaratából megválasztott kormánypárt ellen szavazó bírák száma végül egyel kevesebb volt a mellette kiállókénak. Az eset azonban komoly lecke volt az AKP számára.

Az összesküvés-perek

2007 és 2010 között két komoly botrány rázta meg a török közéletet. 2007-ben a rendőrség egy többszáz fős összeesküvést leplezett le, melyet a török mitológiából vett névvel Ergenekon-csoportnak neveztek el. A rejtélyes szervezet a hivatalos állítás szerint terrorakciókkal buktatta volna meg a kormányt. Hasonló vádak fogalmazódtak meg a 2010-es Balyoz (Pöröly) ügyben. A két per során számos vezető katonatisztet és újságírót tartóztattak le és ítéltek 15-20 éves börtönbüntetésre, a török hadsereg pedig úgy tűnik, végleg elvesztette extrém politikai befolyását. A következő fordulat 2013 decemberéig váratott magára.

jk

Kié a hatalom az állami bürokráciában?

Az AKP-kormány az ellenséges állami adminisztrációval szemben éveken át támaszkodott Fethullah Gülen vallástudós mozgalmára. Miközben azonban mindenki a világias hivatalnokok és a vallásos kormány ellentétéről beszélt, a Gülen-mozgalom csendben beszivárgott az államigazgatásba és a rendőrségbe, jelentős hatalmi tényezővé válva ezáltal. A kormány és a mozgalom között a mélyben már régebb óta növekvő ellentétek először tavaly télen váltak nyilvánvalóvá. Ekkor ugyanis a rendőrség korrupciós vádakkal rajtaütésszerűen számos, a kormányhoz közel álló személyt tartóztatott le, több miniszter gyermekét is beleértve. Az ügy pikantériáját adta, hogy az ügyben kijelölt ügyész ugyanaz volt, aki pár éve még a kormány elleni összeesküvés vádlottjaira kért büntetést az Ergenekon- és Pöröly-perben.

A kormány habozás nélkül kijelentette: a háttérben egy „párhuzamos államszervezet” áll, melyet Gülen és mozgalma irányít. Bár a tudós tagadta a vádakat, kommunikációs offenzívát indított az AKP és Erdoğan miniszterelnök ellen. Emellett gyanús rendőrségi akciók bizonyították, hogy a kormány gyanúja korántsem alaptalan.

A korrupciós botrány a lehető legrosszabbkor érte az Igazság és Fejlődés Pártját: 2014-ben ugyanis helyhatósági és elnöki, 2015-ben országgyűlési választásokat tartanak Törökországban, a kampány pedig éppen tél végével indult. Noha az AKP támogatottsága nem csökkent érdemben, a kilátásokat növekvő konfliktusok árnyékolták be. Immár nem csak a szekularisták bürokráciában elsáncolt maradványaival, de az eddig szövetséges(nek tűnő) Gülenékkel is éles összeütközésbe kerültek.

A nem várt fordulat

Múlt pénteken aztán bekövetkezett az, ami – bár elejtett nyilatkozatokból már voltak előjelei – szinte sokkolta a török közvéleményt. Kiengedték a fogságból İlker Başbuğ tábornokot, a hadsereg korábbi főparancsnokát, akit az Ergenekon-perben ítéltek el. Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnök és Abdullah Gül köztársasági elnök pedig személyesen telefonált a tábornoknak, hogy jókívánságaikat fejezzék ki. Hétfőn és kedden pedig valódi dömping kezdődött a szabadlábra helyezések terén, hiszen több mint harminc előzetes letartóztatásba helyezett személyt engedtek haza egy új törvény értelmében.

Jóllehet a szabadlábra helyezések a jogállami kereteknek megfelelően történtek, a török politikát ismerők számára nem kétséges, hogy ennél többről lehet szó. Ha a kormány mindenképpen rács mögött szerette volna tudni a két perben elítélteket, bizonyára megtalálta volna a módját, hogy elengedésüket megakadályozza (mint ahogy néhány személy esetében meg is találta). Különösen furcsa Gül és Erdoğan telefonhívása, melynek semmilyen látható indoka nem volt. Bár a miniszterelnök fenntartotta álláspontját, hogy a puccskísérletek valóban megtörténtek, Gül arról beszélt, hogy jogosan helyezték szabadlábra öt év után azokat, akiket a feljebbviteli bíróság öt év alatt sem tudott jogerősen elítélni.

Helycsere a párhuzamos államban?

Egyelőre sajnos csak találgatni lehet az összefüggéseket. Mi lehetett az AKP és a kormány szándéka? Talán a szekuláris erőket megnyerve szeretnének kihátrálni az adminisztráció és a hadsereg megtörőjének szerepéből, Gülenékre hárítva a felelősséget? Talán most vált számukra világossá, hogy míg a kemalistákkal harcoltak, felnőtt mellettük egy mozgalom, amely még veszélyesebb rájuk nézve, mint a szekuláris hadsereg? Esetleg annyira meggyengítette volna a kormányt a korrupciós ügy, hogy már nincs ereje kétfrontos harcot folytatni? Akárhogy is, a kormány-hadsereg-gülenisták háromszögben zajló harc kimenete döntő lesz Törökország jövője szempontjából.

klErdoğan miniszterelnök – aki se pártelnökként, se kormányfőként nem lesz többet jelölhető, ami továbbb bonyolítja a helyzetet – eddig kimagasló stratégiai és taktikai érzékkel kezelte a hatalmi konfliktusokat, rendre győztesen kerülve ki belőlük. Az esélyei most is jók. Kérdés ugyanakkor, hogy a hadsereg politikai rehabilitációja vajon a kormányzó párt politikájában is fordulatot jelent-e. Ha igen, az jelentősen átrendezheti Törökország politikai térképét, még az AKP hatalmon maradása esetén is.

Előzmény
Mi áll a török belpolitikai válság hátterében?

Ordosz Műhely