2015. 07. 10. 15:50

Nem akartam epigon lenni! - Cziránku Sándor interjú

Gitáros sorozatunk következő vendége Cziránku Sándor, aki komoly zenészkarrierjét először a rock, hard rock vonalra tehető Gesarol és Beatrice, majd a merészebb gondolkodású Korong és Misszió zenekarokban kezdte, de időközben a Bartók Gyermekszínház és az Operettszínház zenei közegében is megmártózott, ahol tovább fejlesztette már addig sem hétköznapi gitártudását. Pályája az új zenei megfogalmazást és friss hangot kereső Gépfolklór, Ködkonda és Profán együttesekben folytatódott, végül a zseniális Barbaróban és a szokatlan felállású Kárpát Möbiusban teljesedett ki. Ezekben a formációkban találta meg végleg – a balkáni népzenei elemek, a progresszív felhangok, az ösztönös hendrixi megszólalás, a bartóki futamok és egy leheletnyi pszichadelia meghökkentő és egyedülálló szintéziseként leírható – saját hangját, amit a lassan már negyedik évtizede, szinte védjegyszerűen „hozzánőtt” legendás kétnyakú, 18 húros Gibson gitárján sajátos technikai bravúrokkal prezentál. Az itt olvasható – egy több órás, jóízű beszélgetés kivonataként összeállított, önéletrajzi elemekkel alaposan megfűszerezett, komplett pályaképet adó – interjú legfontosabb célja, hogy felhívja a figyelmet Czira mester eddigi munkásságára és aktuális dolgaira, de egyben egy virtuális kalapemelés is. Hiszen, mint tudjuk, az úttörők a legritkább esetben kapják meg a méltó elismerésüket, úgyhogy az a mininum, hogy legalább így tisztelegjünk előttük…

- Mikor és hol születtél?

- 1952. november 14-én születtem Kalocsán, katonatiszti családba.

- Milyen iskolákba jártál?

- Mivel a szüleim tíz éves koromban elváltak, emiatt Kőbánya hírhedt lakóövezetébe, a Pongrác telepre költöztünk. Ott nőttem fel, oda jártam általános iskolába, és ott érettségiztem a László Gimnáziumban.

- Mikor kerültél komolyabban kapcsolatba a zenével, és hogyan, hol kezdődött a gitáros karriered?

- A hatvanas években elkezdődött a nagy beatkorszak, jött a hosszú haj satöbbi, és mondanom sem kell, hogy a tanárok őrjöngtek, és hihetetlen arroganciával léptek fel mindenféle új ellen. Mi csak a friss hangot hallottuk, amit addig soha, és persze szerettük volna eltanulni ezeket a varázslatos új lehetőségeket, amiket a zene is nyújtott. Elkezdtünk gitársuliba járni, én is jártam Harmat Lacihoz, a Scampolo gitárosához, és Csepei Tibornéhoz, aki összhangzattant tanított.

Na, és akkor nálam is eljött az a korszak, mint minden kezdő zenész életében, a gimnáziumi osztályzenekar. Fortuna volt a nevünk, de nem volt kegyes hozzánk, mert hatalmasat buktunk. Csömörön, a művelődési házban léptünk fel, és az énekesünk – aki egyébként nagyon jó hangú srác volt –, egy fél hanggal feljebb kezdte a Bee Geestől a Holidays című számot, mert ezt próbáltuk meg ott előadni két kevert között. (nevet) A billentyűs meg nem tudta követni, mert ő a megtanultak szerint játszott, úgyhogy kész, a dobos belecsapott a cintányérba, és levonult a színpadról. Botrány, végünk is volt.

- Viszont a te produkcióddal nem lehetett gond, mert utána egyből egy komoly zenekarba kerültél.

- Igen, megkörnyékezett minket egy Schuster Lóránt nevű arc, aki akkor a Gesarolt patronálta Cinkotán. Hívott, hogy menjünk át őhozzá, mert a zenekar is új, meg a felszerelés is új, tehát komoly cuccaink lesznek, kiszállhatunk az addigi Pacsirta rádiós korszakból. Na, mondom, jó, ez előrelépés, úgyhogy elvállaltuk. Szép lassan a többiek elkoptak, én viszont maradtam, és idővel olyan híres tagokkal játszottam, mint Huszár Györgyi, vagy Pótz-Nagy Ágoston, aki a mai napig is sikerrel viszi a bandát.

De aztán jött az érettségi időszak, hiszen én akkor még gimnazista voltam, és nekem már nagyon sok volt a zenekarozás. Mivel mindenáron le akartam érettségizni, azt mondtam nekik, hogy nem tudok többet vállalni, ennyi, egy hosszabb szünetre van szükségem. Azonban már jó előre rengeteg buli le volt kötve, egyik meghívás jött a másik után, mert hiába voltunk mi egy fiatal „öcsizenekar”, de már sztárbandának számítottunk Budapesten, akárhová mentünk, több száz fős tömegek voltak ránk kíváncsiak, úgyhogy eléggé megharagudtak rám… Szóval kiszálltam a zenekarból, és utánam szegény Bencsik Samut vették be. Egy ideig még nem nagyon találta a hangját, de aztán jó szerzőnek bizonyult, remekül kézben tudta tartani a dolgokat. Ügyesen interpretálta a Bad Company stílusát, hangzását. De akkor mindenki ezt csinálta, az egész magyar popszakma, akárkit mondhatsz a Hungáriától a Presserékig mindenki koppintott valamilyen hangzást, és megpróbálta elhitetni, hogy azt ő találta ki. Na, erről szólt az első évtized a magyar pop világban…

- Neked is volt ilyen korszakod?

- Igen, mint zenészpalánta, én is hallgattam Cseke László műsorát a Szabad Európa Rádióban, mert az itteni vegyesfelvágott műsorok kibírhatatlanok voltak, úgyhogy én is onnan próbáltam leszedni az aktuális slágereket. Viszont volt egy kis gond, ugyanis nem játszották végig a számokat, hanem belebeszéltek, reklámokat nyomtak közbe, így a próbán a dalok egy részét nekünk kellett hozzákölteni, kipótolni. De ez is előre vitte a dolgokat, úgyhogy valahol ezzel is fejlődött az ember zenei kreatívitása. Akkoriban az volt a jó gitáros, aki a szólók mellett remek intrókat, bevezetőket is tudott írni, tehát egész történeteket tudott megkomponálni. Én is ilyen alkatú lettem. Később is mindig rám bízták, hogy na, Czira, majd te kitalálod, hogy mi kell ide.

Persze ez csak évekkel később sikerült, mert eleinte tanulónak éreztem magam, nagyon nem volt önbizalmam ezekhez a dolgokhoz. Nem mertem bevállalni önálló komponálást, vagy egy banda zenei vezetésének a kitalálását. Örültem, hogy legalább a kedvenceimet le tudom játszani, mondjuk a Led Zeppelintől a Heartbreaker nóta szólóját, vagy például Alvin Lee I’m Going Home című bődületes rock and rollját, ami akkoriban hatalmas mutatvány volt.

- És azt mikorra teszed, amikor már azt érezted, hogy megtaláltad a saját stílusodat?

- Jóval később, amikor szinte egyszerre voltam két együttesben, a Beatricében és a Korong zenekarban. Utóbbi egy letiltott banda volt, mert a Jézus Krisztus Szupersztár dalait játszottuk, és nem tudom, de valamiért vallásellenesnek gondolták ezt az egészet. Pedig nekünk, mint hétköznapi gyerekeknek, egyszerűen csak megtetszett az a zene. Amúgy Csuka Mónika énekelt nálunk, előtte meg Bontovics Kati.

Ez az időszak öt évig tartott, és ezalatt érett meg az én komponistai valóságom, már kezdtem ráérezni, hogy mi az a hang, amit én tudnék a zene nyelvén előhozni. Voltak már saját zenéim, saját számaim, nem is akármilyenek, nagyon jó kis nóták voltak. Aztán a Beatrice időszak után mindenkit elvittek katonának, ott kő kövön nem maradt semmi, ekkor mentem el végleg a Korong együttesbe, mert ott egy profi színházi munkára is volt lehetőség. A Bartók Gyermekszínházban és az Operettszínházban gitároztam, és itt már nagyon komoly szerzők voltak, ezért úgy voltam vele, hogy nem fog nekem megártani, ha például Dancsák Gyuszitól, Csuha Lajostól, Miklóska Lajostól vagy a Rockszínházas Miklós Tibitől tanulok.

- Kb. olyan 1975-76 körül járunk, ugye?

- Igen. És ki ne felejtsük, volt még egy zenekar akkoriban, a Karvaly Lajos féle Misszió. Ebben Nemecsek Ernő dobolt és Angyal Károly énekelt, de ő aztán lepattant, Bécsben él kint. Karvaly szintén a Pongrác telepen lakott, két sarokkal odébb tőlünk, így jött össze aztán ez a dolog. Megbeszéltük, hogy neki is vannak saját számai, nekem is vannak, rakjunk össze valamit… Ekkor még a színházban játszottam, de a Misszió már próbálgatott. Nagyon komoly fejekkel voltam kapcsolatban, de még mindig nem találtam meg igazán a saját valóságomat.

Aztán a Wanderers nevű zenekar volt, aki végül is lejátszotta a szerzeményeimet. Akkor dolgoztam először Hammond orgonával, és mondanom sem kell, hogy összepisiltem magam, ahogy megszólalt azon egy kvint. Az valami elképesztő élmény volt. Onnantól kezdve egy teljes lemezanyagot összeraktunk, fel is vettük demószinten, és nagyon jól szólt. Szóval, itt már megszülettek azok a számok, amikre azt mondtam, hogy a rockpályán életképesek lesznek, de akkor bumm, beütött az Edda! Megjelentek az Ifjúsági Parkban és nagyot szóltak… Kiderült, hogy ugyanaz a hangzás, ugyanaz a gondolatkör, tehát ugyanaz dobbant, ugyanazt éreztük mind a két alkotói közösségben egymástól több száz kilométerre. Mivel átütő sikert arattak, azonnal befutottak. Tudtuk, hogy lehúzhatjuk a rolót, mert még egy Eddára nincs szüksége az országnak, minket mindig is csak másod- utánzózenekarnak tekintenének. Szóval a Fortuna itt is közbeszólt…

Gondoltam, átmegyek egy másik műfajba, mert már addig is jártam country bulikra, és nagyon tetszett az a muzsika, ezért elmentem az első magyar country fesztiválra. Ott gyűrte, gyilkolta egymást a 100 Folk Celsius, az Interfolk, meg még egy harmadik banda, hogy ki legyen az, aki elviszi a pálmát, ki nyeri el a közönség kegyeit, ezáltal melyikük lesz Magyarország első sikeres folk bandája. Mert abból is csak egy maradhatott, tudod, mindig ez a jelszó! Na, itt is ez történt… Valamilyen oknál fogva kiválasztották a 100 Folk Celsiust, a többi pedig ment a lecsóba, pedig szenzációs zenekarok voltak.

Na, ott Huszti Zoli odalép hozzám, és azt mondja nekem, hogy te figyelj, gyere, elviszlek egy hegedűshöz, hallgasd meg. Ilyen balkáni dolgokat is tud játszani, baromi izgalmas muzsika. Na, mondom, de konkrétan milyen zene? Hát, ilyen folk, népzene. Ne hülyéskedj, azt se tudom, mi az. A magyar nótát hallom a rádióból, de arra kimondottan nincs affinitásom, nem nagyon érdekel, de jó, a kedvedért egyszer elmegyek, találkozzunk, meghallgatom ezt a hegedűst. Szabó Andris volt ez a hegedűs, és mivel remek pedagógus is volt, tudta, hogy a gitárosok nem nagyon rajonganak a hegedűért, ezért mutatott egy-két balkáni ritmust, meg témát, és kész, én ott ülve maradtam. Szóval olyan zene volt, hogy végem volt. Adott egy kottát, látod, az van ráírva, hogy 9/8-ad. Ennyit kell számolni, és itt vannak a hangok, tessék. Ha legközelebb visszajössz, akkor már ezt is játsszuk. Hazamentem, és már minden hangot eljátszottam elölről meg hátulról – én, mint színházi beülős, árokban zenélő kottista –, de nem állt össze. És akkor bevillant az agyamba, hogy hogy is számolt, olyan sután járt, furcsán mozgott a lába… Akkor én is megpróbáltam ugyanúgy és akkor megvolt! (nevet) Na, akkor visszamentem próbára, és akkor megcsináltuk a Gépfolklórt!

- A Gépfolklór azért nagyban különbözött az akkori country mezőny bandáitól…

- Persze, hiszen ez Andrisnak a zsenialitása, munkája volt, itt megint csak tanuló voltam. Szívtam magamba azt a világot, amihez genetikailag, ősi alapon van közöm, csak fogalmam sem volt róla, mert hát ugye ilyet a rádióban a büdös életbe nem hallottam addig.

Jött Jorgosz (Tzortzoglou Jorgos énekes, ma Balkan Fanatik – a szerk.), meghallgatott minket, tetszett neki, és még jött Szemes Laci meg Donászy Tibi, őt is megigézte ez a páratlan izgalom. Sikerült összehozni egy teljesen új hangzást, és én is kísérleteztem, amiben nagy szerepe volt Bai Viktor barátomnak. Ő egy erősítő-építő csodamágus volt, és hozott nekem valami új kütyüt, hogy próbáljam már ki, direkt nekem csinálta. Azt mondta, most olvastam a New Musical Expressben, hogy Jimmy Page öt hangolást használ, és ebből ez az egyik, nekem meg megtetszett slide-gyűrűre. Ez alapján behangolta nekem a gitárt, és úgyhagyta. Na, jól van. Elment Viktor, és nézegettem ezt a hangolást, hogy miként lehetne kilépni a popzenei mocsár sémavilágból, hogy lehetne újat csinálni úgy, hogy esetleg a közönség is észreveszi és rákattan. Próbálkoztam Hendrix-féle pentatonikus játékokkal és a gitár elképesztően elkezdett szólni. Na, mondom, itt van Jimi Hendrix, beköltözött a gitáromba! (nevet) Egy nagy epigon lehetnék, gondoltam… De aztán azt mondtam magamnak, de hülye vagy, minek lennél te epigon? Az egy szánalmas sors, valakit lenyúlni, másnak a tollával ékeskedni. Csináld meg ezzel a hangzással saját magad, építsd a saját zenei dolgaid! Mert ennyi a feladat, nem több. Hogy ez aztán a kutyának sem kell, vagy tetszik valakinek, az teljesen másodlagos, a lényeg, hogy te ezáltal egy harmonikus személyiséggé váljál.

A zenekarra visszatérve, lett egy hollandiai turnénk is. De már ahogy elindultunk, az is balszerencsés volt, itt is kísértett a Fortuna… A német autópályán nyomultunk felfelé, amely sunyi, gonosz emelkedő végig, és útközben valahol elvesztettük a Barkas tanksapkáját. Így valami bekerülhetett a kocsi rendszerébe, mert egyszer csak azt vettük észre, hogy kettőt vagy hármat rándult az autó, aztán megállt. Tél volt, január, begurultunk a spessarti erdőben egy parkolóba, az innen kb. 1000-1100 kilométer, és azt mondta Laci, hogy van egy tartalék motor, de van egy pici probléma vele, nem egészen ugyanolyan, mint az eredeti, mert ott egy lyukkal több van. (nevet) Hát, mit mondjak, 16 órát fagyoskodtunk az erdőben, térdig érő hóban, mert kiraktuk egy lepedőre az alkatrészeket, és azt a sorrendet utána visszaépítettük. Magyarul egy komplett motorcsere volt ott a területen, őrület… Na, így indult a turné. Természetesen lekéstük a legfontosabb bulit, ahová menedzsereket is meghívtak, de Jorgosz azt mondta, hogy mivel már annyira szétfagytunk, már ne álljunk meg, hanem menjünk fel Kölnig, északig egészen, mert neki vannak ott rokonai. Így is történt, és jó görög szokás szerint úgy fogadtak minket, mint a testvéreket. Nagyon aranyosak voltak, volt kaja, szállás, minden. Utána meg lecsorogtunk Hollandiába, és hatalmas bulikat játszottunk. Az egyik koncertünket az egész Nyugat-Európára kiterjedő folk adó közvetítette élő, egyenes adásban, ezt rengeteg kint élő magyar hallotta, és jöttek utánunk az autóikkal, és kiabálták, hogy ti voltatok azok? Nagyon jó volt! Aztán volt rendes rock bulink is, volt olyan, hogy punkokból állt a közönség, és volt olyan is, hogy három öregasszonynak játszottunk egy padlásnak a tetején. Ott koccintgattak az aperitiffel egymásnak, mi meg nyomtuk a Hej páva, hej pávát meg mindenfélét, és akkor megkértek, hogy még játsszunk már el egy számot, mert annyira tetszett nekik a műsor. (nevet)

Hazajöttünk, vártuk a következő meghívást, ami egy komolyabb lett volna, mert egész Skandináviáig nyomultunk volna, de szétrobbant a banda, mert a két dudás, Jorgosz és Andris, nem fért meg egy csárdában.

- Ez a 1984-es Barbaro című lemezfelvétele közben történt?

- Igen, a Rottenbiller utcában, a stúdiózás közben. Könyörögtünk Szabónak is, Jorgosznak is, hogy térjenek már észhez, mert talán életünk legnagyobb lehetősége áll előttünk. Aztán Donászyt megkereste a P. Mobil, ő meg elment, így aztán végképp összeomlottunk…

Utána csináltam egy Ködkonda nevű formációt, Ács Enikővel. Na, az volt aztán a csoda! Népi hangszerek nélküli népzenét – ősi bolgárokat, erdélyi csángókat stb. – játszottunk, de úgy szólt, mint az eredeti. Az egyik első, legkomolyabb fellépésünk az akkor épült kőbányai művelődési házban volt, és a koncert után bejött Jesó Éva, népművelő-igazgató, gratulált a bulihoz, meg az egész zenei vonalhoz, de aztán azt mondta, hogy gyerekek, megmondom nektek őszintén, minimum ötven év, mire ezt itt meghallják, és egyáltalán valami kapás lesz erre. Nekünk ez teljesen mellbevágó volt, mert akkor nem éreztük ezt, de utólag aztán kiderült, hogy mennyire igaza volt! Évtizedek teltek el, amíg világzene néven – vagy nevezzük etnónak vagy folk rocknak – ez a műfaj valamennyire be tudott szivárogni a köztudatba. De arra büszke vagyok, hogy mi ott voltunk a forrásnál, és mi merítettünk belőle az elsők között, próbálkoztunk, jófelé kapisgáltunk.

- A Ködkondának nem is jelent meg lemeze…

- Nem, mert a Hanglemezgyár belenyúlt a dologba, az egy szörnyű aljas menet volt… Akkor még volt KISZ, és nyertem egy pályázaton. Volt egy ilyen, hogy ifjú új zenei törekvések, pontosan nem tudom, mi, az biztos, hogy Mártha István volt a zsűri elnöke, és én is beadtam rá valami anyagot, egy kazettát. És jött az értesítő, hogy hát igaz, hogy a felhívás nem erről szólt, ők nem erre voltak kíváncsiak, de annyira izgalmasnak találták a dolgaimat, hogy oké, nyertem egy különdíjat, 15 ezer forintot. Ez akkoriban nagyon nagy pénz volt. Na, mondom, ha már így alakult, ebből legalább egy demót fel tudunk venni, amit a Hanglemezgyár orra alá oda tudunk dörgölni, hogy csináljon velünk egy rendes felvételt. Így gondolkodtunk, de elküldtek minket melegebb éghajlatra, mert mire odakerült a sor, hogy mehetünk, akkorra kiderült, hogy a nyeremény csak 8000 Ft. Ez összesen két számra volt elegendő, azokat is valamilyen gyorsított magnófelvétellel akarták felvenni. Én erre olyan sokkot kaptam, hogy másfél hónapig gyöngyöket fűzögettem… érted!? Elbújtam a sarokba, és az asztalnál játékgyöngyöket fűzögettem. Teljes összeomlás, a Ködkondának vége volt, ment, ki amerre látott.

Utána egyszer Patakyék is megkerestek, hogy menjek az Eddába gitározni, de nekem a rock már akkor nem mondott annyit, mint ez a folkkal, őserőkkel feldúsított, kimeríthetetlen zenei kincstár. Tudod, ez az igazi népzene, nem az a kávéházi kacsatánc, ami most terjedt el nagyon. A valódi bluesok, balladák, ezek a nagyon nagy mélységű történetek.

- Később a te közeműködéseddel Profán néven megjelent egy bakelitlemez, de úgy tudom, ez már a kiadáskor hiánycikknek számított…

- Hát, ez is egy csuda történet volt! Az NB III-as perifériának az eseményei. Megint a Huszti Zoli… Egyszer azt mondja, hogy képzeld el Sanyi, én a Pátria Nyomdában dolgozom, és behívott a főnök, hogy maradt még a repikeretből 150 ezer forint, és kínos, mert nem tudja mire költeni, amivel el is tudna számolni. Nem tudnál valamit ebben segíteni? Erre azt mondta Zoli, hogy van nekem egy zenekarom, vegyünk fel velük egy anyagot, és ott lesz a lemezen, hogy Pátria Nyomda támogatása, és hogy ez milyen jó. Oké, beleegyezett az igazgató. Úgyhogy jött Zoli lelkendezve, hogy itt van egy lemez lehetősége, a Csillaghegyen, Dorozsmainál vehetjük fel az anyagot. Az a stúdió akkor készült, beüzemelés alatt volt éppen, így oda mentünk. De csak öt nóta volt meg, azok is csak félkész állapotban, de azt mondtam, hogy essünk neki, majd én gatyába rázom az összeset. A felvételnél a zenészei sem nagyon érezték a dolgot, Szopka Ernő nem is mert beülni a dobok mögé – azóta is bánja, pedig nagyon jóízű dobos volt –, így azt géppel vettük fel. Hajnalban jártam újságot hordani, délutántól éjszakáig pedig a stúdióban voltam, aztán újra megint. Ez ment egy hónapig, így vettük fel a Profán lemezt. Megmondom őszintén, a mai napig is szívesen meghallgatom, mert elég szellemesnek találom a rajta lévő dolgokat.

Zoli aztán megjelent 50 vagy 100 bakelitlemezzel, hogy itt van, ez a te részed, csinálj vele, amit akarsz, mert eladni úgysem lehet… (nevet) De aztán csak elfogyogatott ám, elosztogattam a haveroknak. És egyszer csak hallom a híreket, hogy a Profán lemeznek a feketepiacon már 20-25 ezer forint az ára Bécsben. Itt is megjelent, ott is megjelent, írtak is róla, hogy milyen jó, de mondom, kösz, örülök neki, de ezzel nem nagyon vagyunk kisegítve…

- Ezek után már a Barbaro következett?

- Igen. Véletlenül összefutottam Jorgosszal, aki Szentendrén lakott, és néha találkozott Herpaival, és már kezdte őt oltogatni, hogy mi lenne, ha együtt csinálnának valamit. Sanyi elég hamar ráállt a dologra, mert már ő is megcsömörlött mindentől, belepusztult ebbe a rock-kopácsolásba. A dobosokat ugyanis leszoktatták a dobolásról, már nem volt szabad mást játszani, csak hogy dum-dum-takk… Herpai meg egy elképesztő technikai tudással rendelkező dobos volt, ilyen keze talán csak a Billy Cobhamnak volt. Hihetetlenül játszott, ugyanabban a stílusban.

Ők ketten aztán megkerestek engem, hogy mit szólnék hozzá, csináljunk közösen egy próbát, aminek köszönhetően aztán így hárman megalakítottuk a Barbaro nevezetű formációt.

Egyébként meg kell mondjam, hogy le a kalappal a népművelők előtt, mert erős kritikákat mondtak, de jó tanácsokat is adtak, sőt lehetőséget is kaptunk tőlük. Nagyon sokat segített például Leszták Tibi, aki több évtizedig volt a lágymányosi közösségi ház egyik kulturális vezetője, és mivel látta a vergődésünket, megadta azt a lehetőséget, hogy hetente egyszer vagy kétszer a ház pincéjében próbálhattunk, ott kreálhattuk, csiszolgattuk a dolgainkat.

Őszintén megmondom, az első öt évben semmi sikerünk nem volt, nagyon elvontak vagy progresszívek voltunk, vagy nem tudom, mi volt a baj, de nem volt gyakorlatilag semmilyen közönségünk. Aztán egyszer csak úgy meglódultunk… Jött a Rage Against The Machine nevű, átütő erejű, lázadó amerikai zenekar, és akkor valahogy ránk is felfigyeltek, hogy itthon mintha már lenne egy ilyen banda, a Barbaro.

- Nem mondod, hogy a RATM miatt kezdtek el az emberek Barbarót hallgatni?

- De! Volt egyszer egy lemezfelvételünk, amikor a Pszichiátert akarok című dalunkat rögzítettük, és a stúdióban a srácok már azzal fogadtak, hogy ez Rage Against The Machine. Már rakták is be a számot, őrültek meg… Ugyanaz a hangzás, ugyanaz az íz, ugyanaz a törekvés, ugyanez a nyelv, amit ti beszéltek, és itt van. Attól kezdve fesztiválhősök lettünk, nélkülünk már nem is volt semmi. És ez évekig tartott. Egyik nagy buliból ki, a másik nagy buliba be, és mindenütt döbbenetes sikerünk volt a hallgatóság körében. De ne ovációra meg rajongásra gondolj, hanem a hatást tekintve. Akik szintén zenéltek, és a saját hangjukat keresték, azok imádtak minket.

Ez elég sokáig ment, de mivel se pénz, se csillogás, se nő nem jött össze, Jorgosz egy nyáron bejelentette, hogy ő ezzel végzett, és most már anyagilag is szeretne egy kis sikert, ezért megpróbál máshogy beódalogni a popszakmába… és akkor jött a Balkan Fanatik neki.

Utána még három évet rászántunk a Barbaróra, megpróbálkoztunk Both Mikivel, hogy hátha, de ahogy ez általában szokott lenni, akármilyen ügyes meg tehetséges, szuper jó az utód, mégsem az igazi, úgyhogy nem jött be a dolog.

- A 2007-es harmadik Barbaro-lemez után ez az állapot még meddig tartott?

- Nagyon rövid ideig. Még felvettük a lemezt, volt egy-két koncertünk együtt, aztán Sanyi félrehívott, hogy fejezzük be.

- A Kárpát Möbius-szal mikor kezdtél el foglalkozni?

- Gyakorlatilag a kettes Barbaro-lemez környékén már rengeteg olyan témám volt, amit nem akart Jorgosz elénekelni, de én ezeket nagyon szerettem volna megszólaltatni. Ekkor kezdtem el ezt az egyéni szereplést, bár nem volt különösebben ilyen jellegű vágyam. Egyszerűen kikényszerítette az élet, hogy ennek mégis csak el kell hangzania, mert a jelszó ugye az, hogy egy jó rockkoncert megváltoztatja a világot! (nevet) Ha te jó dolgokkal töltöd meg az érát, a kozmoszt, akkor hiába csak ketten voltak a közönséged, vagy esetleg senki nem is hallotta, az akkor sem volt hiábavaló.

Szóval, ebből a megfontolásból döntöttünk úgy Csík Pisti barátommal – akivel még a Ködkondában dolgoztam együtt –, hogy csináljunk egy duót. Én gitározom, ő meg hozza a darbukát meg dobszerkóját. Szerintem Magyarországon nem volt még ilyen összeállítás, mert igazából a zene ott kezdődik, hogy ha megszólal a basszus. Ezért a mi felállásunkat nem is tekintették zenélésnek, csak mutatványoskodásnak… De úgy gondoltam, hogy jó, felvállalom, a témáink vannak olyan jók meg izgalmasak, hogy mutatványba is elmegy, addig, amíg valami komolyabb nem lesz belőle, idővel hátha kiforrja magát…

- A zenekarokat már kibeszéltük, úgyhogy most már jöjjön a legendás kétnyakú, 18 húros Gibson gitárod. Hogy került hozzád?

- 1978-ban vettem, úgyhogy már 37 éve nyúzom. Gyakorlatilag már lehetne múzeumban mutogatni. Akkoriban, ahogy már említettem, az Operettszínházban játszottam, mert felajánlottak egy státuszt, de én minél hamarabb vissza akartam menni a szabad farkasok brutális, vad rock világába. (nevet) Nem volt nekem való ez a zenekari árokban muzsikálás. A többi zenész két szám között mindennel foglalkozott, volt például a fuvolista, aki mikor az utolsó futamát lejátszotta, már azonnal csomagolta a kottáit, meg a Sportújságját, mert addig azt olvasta, és már húzott is el, pedig a finálé még nem volt sehol sem, de ő már végzett. Na, mondom, ezek aztán a zenészek, mert hót’ profizmus meg minden, amit akarsz, a légyszart is lejátsszák, de tudod, ilyen kiégett tanáremberek… hú, én ott nagyot csalódtam.

Szóval, egy másik gitáros két szám között mutatott nekem egy újsághirdetést, hogy nézd már, kétnyakú gitár, ilyen van a John McLaughlinnak is, ismered? Mondom, persze. Elolvastam a szöveget, és úgy döntöttem, hogy elmegyek, megnézem ezt a hangszert. Az eladó srác azt a mesét adta le, hogy karambolozott és a kocsijának a javíttatása nagyon sokba kerül. De ő anélkül nem zenész, és mivel nemsokára megy vissza nyugatra, ezért kénytelen eladni ezt a darabot, hogy fedezze a költségeket. Nekem akkor egy Marshall erősítőm meg egy Gibson-szerű gitárom volt, és mindenemet gyorsan eladtam, hogy megvehessem ezt a kétnyakút. Nem tudtam, miért, csak azt, hogy ezen valami titok van, és erre nekem szükségem lehet. Elkezdtem vele kísérletezni, trükközni, meg minden… Azóta teljesen összenőttem vele. Mondjuk, normálisan gitározni nem igazán lehet vele, de annyival másabb és több lehetőség van benne, hogy én ezt boldogan beáldoztam. Nekem már elég volt a szimpla rock ’n’ roll gitáros státuszból, meg amúgy is mindig kísérletező alkat voltam. Úgyhogy meglett hozzá a szerszám is, pont nekem való. (nevet)

- És onnantól minden formációban már csak ezzel játszottál?

- A Barbaro kettes lemezén nem. Mert volt egy Lukács Ákos nevű úriember, aki azt mondta, hogy nem érti, hogy egy ilyen jó zenekart hogyhogy nem lehet szervezni, de majd ő segít, hadd legyen a menedzserünk. Jó! Egyszer egyik nap elmentünk a Medgyesi-féle hangszerboltba, és azt mondta, hogy nézzünk már gitárokat, hátha valamilyen egynyakú megtetszik nekem. Akkoriban dömpingben hozták be a koreai Samick gitárokat, az Alapi Pisti is ott próbált, és mutogatott rajtuk mindenféle trükköket. Mondta, hogy ez itt a csúcsmodell, ezt nézzétek meg, nagyon ajánlom. Nekem meg formára is, meg hangra is megtetszett… Aztán egyszer csak a próbán beállít Ákos, és azt mondja, hogy tessék, itt van tokkal-vonóval a gitárod. Szóval, azóta is ezen gyakorlok, és nagyon szeretem. Igazi rock gitár, ízig-vérig az. Ez már a kitenyésztett fajta, süt, főz, mosogat, mindent tud. (nevet)

- Milyen muzsikákat hallgatsz mostanság?

- Már csak klasszikus zenéket hallgatok. Lassan nyugdíjba megyek, itt az ideje, hogy megtaláljam, mi a zenének a titka. Miért tud elvarázsolni egy Bach, egy Mozart, vagy nagy kedvencem, Muszorgszkij.

Reggelente 6 és 7 között van egy órám, amikor nem zavar senki, mert egy hatalmas bérház műszaki embere, gondnoka vagyok… Mert a hat gyerekemet fel kellett nevelni. És ez egy nagyon komoly harci feladat volt, úgyhogy soha nem tudtam a zenélést – és az esetleg ezzel járó pénztelen időszakokat – hosszabb ideig vállalni, nekem mindig mennem kellett. Ha más nem, a postán voltam újságkihordó- vagy kiosztó, vagy mindenféle éjszakai munkákat végeztem, maszekoknál dolgoztam. Így telt el az életem, mint ahogy sokan mások is csinálták a megélhetésért…

Szóval, bekapcsolom a Classic Rádiót, és bogarászom a csíziót, hogy vajon miért született meg ez vagy az a téma. Mindig ezt keresem, Vivaldinál, Liszt Ferencnél… Keresem azt a logikai kapaszkodót, azokat a mozgáselemeket, hogy vajon miért írhatták meg ezeket a műveket? Lényegében ezzel a tudati tágulást segítem, és nemcsak a klasszikusoktól tanulok, hanem magamtól is, mert ez most már az egyetlen feladatom.

- Akkor most ez inspirál téged és a gitárjátékodat?

- Abszolút! És most vagyok pont a két szék között a földön, mert már megvan, hogy miért írtam meg a régi témáimat, de ezeket a mai tudatállapotom miatt már sokkal jobban, izgalmasabban oldanám meg, az újakkal viszont nem bírok, mert olyan témaözön lepi el az agyamat, hogy néha már le kell tennem a gitárt, nem tudok vele mit kezdeni, és ezért csak szenvedek.

- Ezért lett újra aktív a Kárpát Möbius?

- Igen! Rengeteget improvizálunk Pistivel, és ezek néha olyan elképesztően jól sikerülnek, hogy vonyít a család a másik szobában, olyanokat művelünk. (nevet) Mindig az improvizációból jönnek a legnagyobb dolgok. De ez még csak a kezdetlegesség állapota. Meg kell tanulni a felvezetést, meg kell tanulni ennek a mantráját. Hogy mondjam? Ez egy ima. Meg kell tanulni, hogy hogyan kell felvezetni, hogy egészséges, gömbölyű legyen, de ez nagyon nem egyszerű.

- Ha ilyen jó passzban vagytok, nem akarsz azzal megbíztatni, hogy a Kuruczlemeznek lesz folytatása? Tizenhat éves már az az album.

- Annak? Nézd, belefér. Erő, egészség, szellemi frissesség megvan, technikailag meg még elvagyok. Mert ez egy szellemi játék, egy kirakós… Felépítem magam, megalkotom az ideáimat, és ha ezeket formába tudom önteni, akkor ennek a gyümölcsét ajándékképpen át kell adnom azoknak, akiket ez érdekel. Például a közönségnek. Vagy más zenészeknek, akik megkeresnek engem, hogy izgatja őket az a dolog, hogy mit és hogyan csinálok… De én tandíjakat nem szoktam kérni, hanem azt mondom, gyere el hozzám öreg, látogass meg, megmutatom a gitárom, megmutatom az alap dolgokat, meg amiben tudok, segítek. Mert ezen a bolygón nincs titok… Előbb-utóbb úgyis megtudod, ahogy én is megtudtam, hogy ez az open D nevű hangolás – amihez most már, amíg élek, ragaszkodom, mert ez – egy őseredeti hangzás, mondhatnám azt is, hogy Atya, Fiú, Szentlélek… Ha egy húron az üveghangokat megpengeted, akkor mi történik? A három felharmonikus kiválasztódik, a legerősebb az alaphang, a terc, meg a kvint, méghozzá a nagyterc. Atya természetű. Ha ezt a szellemi, isteni szférákban gondolja az ember, akkor elmondható, hogy itt egy olyan hangolás van a kezemben, ami meg van áldva… Ez egyébként egy ősi ír hangolás, az ottani népzenéket játsszák ezzel. Elképesztő tónusa van, minden nagy nyugati gitáros ismeri és használja. Itt nem, itt ez véletlenül terjedt el, és talán nekem is van ebben szerepem, mert boldog-boldogtalannak mutogattam, hogy nézd meg, milyen különleges, eredeti hangképet ad, már ezzel is különbözöl a többiektől. Egy kicsit lustább, mint a normál hangolás, mert lazábbak a húrok, tehát nem leszel akkora virgagép, de nem is ez az érdekes, hanem, hogy ha ezt be tudod építeni a saját hangzásvilágodba, akkor ez egy főnyeremény. És ha egy boldog emberrel több van, akkor a világ is jobb lesz, ez ilyen egyszerű. Ez az én filozófiám.

- A mai napig is gyakorolsz, vagy kézbe fogod a gitárt?

- A mai napig is minden nap, van sokszor, hogy csak két percig. Mostanában reggel jön a múzsa, megkapom az aznapi adagot, és csak annyit tudok mondani, hogy köszönöm, hálás vagyok, hogy egy újabb kapu megnyílt.

- Szeretsz színpadon játszani?

- Hát, ez nehéz kérdés… Én inkább szobagitárosként éltem le az életemet, és már nem érzek semmilyen indíttatást, mert tudom, hogy kilátástalan a helyzet. Tudom, hogy az ilyen úttörő alkatoknak, akik különleges utakat járnak, mint én is, azoknak ilyen a sorsuk. Az, hogy én kiállok közönség elé vagy sem… például lekopott rólam a lámpaláz. És ez rossz is, mert nem érdekel, hogy ketten vagy éppen százötvenen vannak egy Kárpát Möbius koncerten. De ez törvényszerű ennyi év szobagitárosi működés után. Számtalanszor láttam, hogy hogyan vezetik meg a közönséget a legnagyobb gagyi szeméttel. Ettől eleinte szinte sírtam, mert nem akartam elhinni, hogy ennyire nem tudnak differenciálni az emberek…

- Egy pár évtizeddel ezelőtt azért mintha nem lett volna ennyire siralmas a helyzet…

- Bizony! Emlékszel még arra a bandára, hogy Olympia? Horváth Charlie zenekara volt, egy világszínvonalú, elképesztő együttes, de sehova nem jutottak ők sem, csak a vendéglátózásba. Átrándultak Norvégiába egy hajóra, és igaz, ott nagy karriert futottak be, de az egy zenésztemető. Sajnos akárhogy is szépítjük.

Vagy amikor a Syrius hazajött Ausztráliából. A Budai Ifjúsági Parkban mi voltunk az előzenekaruk a Gesarollal. Több ezer ember volt azon a bulin. Lejátszottuk a kis műsorunkat, és nem rosszul, jól, nagy füst meg minden… Aztán egyszer csak esti fények, minden, kivonult a Syrius, Jackie félmeztelenül, de egy vastag szürke posztókabátban, a tökénél lógott a kopott basszgitár, aztán három hang, ta-di-dá… (a Crooked Man első taktusai – szerk.) A füst megállt a levegőben, leírhatatlan volt, minden szőr felállt mindenkinek a hátán abban a pillanatban. Az igazi zene elkezdett játszani velünk, végzetes volt.

- Szerinted ezekre a komolyabb muzsikákra akkor még befogadóbbak voltak az emberek? Mitől változott ez meg?

- Igen, szinte kultusza volt ezeknek a kísérletező zenekaroknak, de sajnos a hivatalos zenei berkekben ez tiltott, lázadó muzsika volt. Az akkori hanglemezgyári cenzorok, fő hatalmasságok nagyon elbántak az ilyen kaliberű bandákkal, mert azt mondták, hogy erre nekünk nincs szükségünk, úgyhogy nem támogatták, sőt kitalálták, hogy igény sincs rá, ezáltal évtizedekig megszabták a hazai zenei ízlést. A világszínvonalú produkciókat lazán kidobták a szemeteskukába, teljesen likvidálták őket. Pedig az akkori (támogatott) legmenőbb együttesek hozzájuk képest csak csingilingi társulatok voltak, a Syrius volt az etalon, de lefejezték. Nem hogy elvették a kedvét a többi ilyen kísérletező csapatnak, hanem gyakorlatilag lehetetlenné tették a működésüket, létezésüket. Nem volt utánpótlás, a Kex is becsődölt, meg mindenki, aki egyedi úton próbálkozott, így a közönség is idővel elolvadt, eltűnt. Mi ennek ellenére Ködkondáztunk, meg Gépfolklórozgattunk, de legmélyen belül mindig éreztük, hogy nem sok jóra számíthatunk…

- Az utóbbi időben ismét felcsillant egy kis reménysugár, hiszen Syrius-kiadványok jelennek meg, Kex Remake néven is kijött egy CD, te is újra játszol a Kárpát Möbius-szal. Lehet, hogy megint van esély arra, hogy kialakuljon egy kis befogadó, értő közeg?

- Én is úgy látom, hogy van, igen. Lehet, hogy megint össze lehetne toborozni egy olyan stabil tábort, aki már minden ámításon túl van, mindent ismer és tud, és hallott már ilyet is, olyat is. Nagyon jó lenne!

Mert sajnos a média leszoktatta arról az átlagembert, hogy például egy szimfóniát befogadjon. Manapság a recsegés, puffogás és a káromkodás minősül zenének. Ez tragédia! A régiekhez képest nem hogy emelkedett volna a színvonal, hanem a legmocsáribb mocsár aljára süllyesztették a dolgokat. Néha elgondolkozom azon, hogy nem tudatos-e ez? A zeneoktatáson is változtatni kellene, de nagyon sürgősen, hogy hallják már meg a szimfóniát, ne csak a cigarettát ismerjék Symphoniaként. (nevet) Hallgassanak már meg egy Liszt Ferencet, és valaki álljon már ki – mert hiszen vannak komolyzenei szakemberek, hatalmas tudású emberek az országban – és magyarázza már el, hogy mitől jó egy szimfónia…

- Elégedett vagy az elért „pozícióddal”?

- Mindennek megvolt a maga értelme, és minden oda került, ahol most van. Én is… a szobagitáros a sarokba. Ez volt a sorsom, nem bújhattam el előle. A siker szinte fájt nekem, a zajos közönségsiker felborította a lelki egyensúlyomat, képtelen voltam ezzel élni. Sokszor végiggondoltam már ezt az egészet.

Sok hasonszőrű barátom van, akik hasonlóan voltak kénytelenek megélni a zenész mivoltukat. Nagyon jó dolog a zenéből megélni, de csak akkor, hogy ha az számomra megfelelő minőségű, de megélhetőségűvé tenni, vagy kényszerből játszani, az nagyon szánalmas, és általában nagy bukás a vége.

- A beszélgetés során néha negatív dolgok is elhangzottak, de én mégsem érzem azt, hogy te egy megkeseredett ember lennél…

- Nem, egyáltalán nem vagyok az! Mint már meséltem, az a dolog lényege, hogy olyat bányássz ki magadból – és ezt hívhatjuk zenének, festészetnek, bárminek –, amiben örömödet leled. Ez hadd virágozzék, teljesedjék ki, és bármilyen nehézség is jön közbe, vagy küzdeni kell érte, te csak növekedjél magadhoz képest. Nőjél fel és legyél emberré. És ez csak a szeretet útján megy, ezt belül saját magadban kell megtalálnod, és saját magadból kell ezt sugároznod. Ha ez megvan, akkor ezt át is tudod adni, és ha ez esetleg másoknak is örömet okoz, akkor az is jó.

Én, a vénember, mindenkinek megbocsátok, aki vétett ellenem, és én is azt kérem, hogy bocsásson meg nekem mindenki, akit esetleg megbántottam.