2007. 04. 05. 16:47

"A jövevényeket pedig gyámolítsad..."

Az alábbi írás a magyarok és az idegenek viszonyát igyekszik feltárni: a nem faji alapú magyarok és a környező, rassz-szemléletű népek egymás mellet élését, keveredését. Az első, történeti aspektusú rész kérdései: Befogadó, vagy kirekesztő a magyar? Miről árulkodik történelmünk, hogyan hatottak hazánk sorsára a bevándorlások? Miért fordultak a magyarok ellen kisebbségeik? A második rész a zsidóság és a magyarság egymás mellett élésének szentel terjedelmes figyelmet az alábbi kérdések mentén: Mi vezetett Trianonhoz, és a magyar holokauszthoz? Hogyan alakult a magyarok és magyarországi zsidók kapcsolata? Volt-e, van- e etnikai alapú idegengyűlölet a magyarokban? Antiszemiták a magyarok? A történelem tanítása számunkra: a dolgok lényegét harag és részrehajlás nélkül, de radikális szemlélettel lehet megragadni. I. Szent István ezer éves magyar hagyománya. Fogyatkozó magyarok, növekvő számú idegen betelepülők.
Ősi magyar hagyomány! Szent István király Intelmeiben így ír fiához, Szent Imre herceghez: „A jövevényeket pedig gyámolítsad, hogy nálad szivesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak…”. Szent István csupán népének hagyományát idézte, amikor e végrendelet üzenetével képzelte el a magyarság jövőjét. A magyarság ugyanis mindig idegen népekkel társulva-vegyülve alkotta meg népcsoportját. Már eredetmondája is a hun-magyar testvérlegenda (Hunor és Magor regéje) mítoszára épül, ami arra utal, hogy a partnerség az idegenekkel a magyaroktól nem idegen. Ezért a magyar nemzet kohéziós ereje sem rassz (=faj), hanem kulturális alapú. Összetartozás tudatát a nyelv, a kultúra, a közös múlt, és a tájhoz való viszonya őrzi és táplálja. A rassz-alapú európai népcsoportok (a szlávok, a germánok és a neolatinok) inkább táplálkoznak vérvonalaikból. Nemrég egy lengyel fiatal kötetlen beszélgetésben így utalt a pánszlávista ábrándra: „Az a véleményünk – pedig szeretjük a magyarokat -, hogy itt, Közép-Európában ti magyarok vagytok az egyik fő akadálya annak, hogy mi szlávok északról és délről egyesülve sikerrel felvehessük a harcot a germánokkal az európai hegemóniáért.”
Historia est magistra vitae. (=A történelem az élet tanítómestere), tehát tekintsük át a magyarok más népekkel való keveredésének főbb alkalmait. A lovas-nomád ősmagyarok vándorlásaik során iráni (alán), türk (=ótörök) és szláv népekkel érintkezve tanulták meg az állattenyésztés, a kereskedelem és egy kicsit a földművelés hogyanját. Erről tanúskodnak a magyar nyelv akkori jövevényszavai: az iráni tehén, tíz, szekér, kard, asszony, a török sátor, eke, tenger, ökör, disznó, az orosz mázsa (=eredetileg társzekér), taliga stb. A honfoglaló magyarok – még a Kárpát-medencébe kerülésük előtt – némely türk fajú etnikumot be is fogadtak. A csatlakozó népcsoportok hagyományait a magyarok tiszteletben tartották. Így kerülnek Magyarország északi tájaira az ún. palócok, akik talán a kazárokból kivált kabar, talán egy csatlakozó kun népességként társult a magyarsághoz.
A székelyek pedig – mindkét részről szeretve dédelgetett legenda szerint – a magyarok testvérnépe. Annyi bizonyos, hogy a két népet rokoni szeretethez hasonló érzelem hatja át. A kutatások azonban a székelyeket bolgár-török eredetű népcsoportnak tartják. Akik a honfoglaló magyarokkal együtt jöttek az új szállásterületre, s határőrzést vállaltak. Sajátos társadalmi rendszerben éltek: hét darab, ún. székbe szerveződve. Területükön, amely a mai Erdély Székelyföld nevet viselő tájéka, sem királyi jog, sem magánbirtok nem volt. Földjeiket vérségi-nemzetségi szervezet jogán bírták. Fővezérük a székelyek ispánja, amely címet a későbbi erdélyi fejedelmek is viselhettek. A honfoglaló magyarok a Kárpát-medencében, korábban e népvándorlási átjáró-térségben mindenképp már keveredett népcsoportok utódai, de késő avarok (ugyancsak török fajú népek) és főleg szlávok közé települtek, majd megszerezték felettük az uralmat.
Szent István a még nomadizáló-rabló magyarságot nemcsak a kereszténység felvételére kényszerítette, hanem életmódváltásra is, a földből megélhetést kicsiholó egyhelyben-maradásra. Szigorú törvényei által tiltotta meg a tekergést, a lopást, a megélhetési rablást, a durva viselkedést. Törvényeinek be nem tartásáért gyakorta alkalmazta a halálbüntetést. A magyarság lázadt az új rendszer ellen – Szent Istvánnak a magyarok mintegy egynegyedét ki kellett irtania. Ez alatt az idő alatt a magyarok az itt élő népektől, főként a szlávoktól tanulták el a helybenmarasztó földművelés mindenféle gyakorlatát. István király azonban további – elsősorban nyugati – jövevényekre is számított, hogy népét azok tapasztalatai által európaizálja. Német, francia, olasz szerzetesek tanították meg a magyarokat a föld adta megélhetési módok különféle titkaira, így például a szőlőművelésre. A magyar földműves késztetése ezzel a nemzedék-sorok egyhelyben maradását, a helyhez kötött nemzettudat kialakulását segítette. A X-XI. században a kunok és besenyők, majd a XIII. században az iráni eredetű jászok jöttek Magyarországra a letelepedés szándékával. Beszédes tájegységnevek utalnak erre: Kiskunság, Nagykunság, Jászság.
Az oszmán török fenyegetettség elől a XVII. század elején a Balkán felől Magyarországra menekülő, ún. hajdú (=marhakereskedők, hajtók) Bocskai István erdélyi fejedelemnek tett szolgálataikért letelepedhettek Kelet-Magyarországon – a mai Hajdúság területén –, mégpedig nemesi előjogokkal. Így jöttek létre a szabad hajdúvárosok, mint például Hajdúböszörmény, Hajdúhadház, Hajdúszoboszló. A magyarságra jellemző idegen etnikumú betelepülőkkel szembeni történelmi alapállás: megállapodni velük abban, hogy jelenlétükkel, tevékenységükkel, magatartásukkal elősegítik új hazájuk, Magyarország ügyét, ennek fejében saját szerveződésük, önigazgatásuk maradhat, s a többségiekkel egyenlő bánásmódban részesülnek. Így jött létre például Jász-Kun Kerület, élén a főkapitánnyal. Önszerveződésük, hagyományaik érintetlenségére jellemző adat, hogy az ún. Kun Miatyánkot még a XV. században is imádkozták. Azon időkből nem tudunk a magyarok és befogadottak között etnikai jellegű konfliktusokról. Ennek oka valószínűleg a befogadó magyarság xenofil bánásmódja, és a jövevények jószándékú, őszinte magatartása. A befogadott népcsoportok azonban nemcsak integrálódtak a többségi magyarságba, hanem asszimilálódtak is. Ami azt jelenti, hogy nyelvükben magyarrá váltak, kultúrájukra egyre inkább hagyományőrzésként tekintettek. Az asszimiláció oka nem a magyarság erőszakolt beolvasztó politikája volt, hanem ezeknek a befogadott idegeneknek a közös haza céljaiért való őszinte részvállalása.
A török kiűzése után Magyarország kipusztult nagy területeire (a volt Hódoltságra) a XVIII. századtól ugyancsak idegeneket telepítettek, hogy legyen elég dolgos kéz a földek megművelésére, s hogy az ember és a táj kultúrájának harmóniája ismét európai mérce szerint álljon helyre. Ekkorra ugyanis a Kárpát-medencében hihetetlenül kevés számú magyar lakosság maradt, mintegy 1.2-1.7 millió fő. Így kerültek Magyarországra a németajkúak, délszlávok, szlovákok, románok, és – egy második hullámban Románia felől – cigányok is. Eközben a kultúraváltás következményeként (a földművelés, városiasodás, ipar nyújtotta előnyök) a peremvidékeken, a Kárpátok tájain élő szláv, román népcsoportok is folyamatosan egyre lejjebb, Magyarország belső területei felé kerestek állandó otthont, s alkottak egyre számosabb idegen többségű települést. Jóllehet a magyar lakosság jelentősen megszaporodott, a XIX. századra Magyarország etnikai térképe olyan tarkává vált, hogy a többségi magyarok és kisebbségi összidegenségek (=nemzetiségek) etnikai egyensúlyának felborulása fenyegette hazánkat Ezen állás fenntartása érdekében állott az idegen Habsburg) érdekű magyar gyámságnak, amely a „rebellis magyar vért” egyfelől „vegyítéssel” igyekezett megszelídíteni, másfelől magyar többség és idegen kisebbségek közti viszályok felkeltésével kívánta „móresre tanítani”. Ehhez nagyszerűen bevált az ókori „Divide et impera!” (=Oszd meg és uralkodj!), ami a hazai idegen és magyar népcsoportok érdekeinek, de főként nyelvi és kulturális érzelmeiket felkorbácsoló jogainak egymással való szembeállítását célozta.
Az idegen érdekű magyarországi etnopolitikához tartozott Erdélynek a török idők utáni különálló státusban tartása, amely ugyancsak a magyar etnikai kohézió működését gyengítette. A magyar etnikai kohézió pedig valóban gyengült, mégpedig egy következő évszázad társadalmi struktúráiba behatoló, az idegen érdekekkel részint önös érdekből összekacsintó, részint alap nélkül páváskodó, összességében hozzá nem értő etnopolitika miatt. Ezt a folyamatot majd Trianon tetőzi be, amiért leginkább a magyar uralkodó osztályok marasztalhatók el. A magyar politikai elit ugyanis – „egy tál lencséért” – mindig is kapható volt a partnerségre a külföldi érdekek kiszolgálásában ; ez korunk jellemzője is. Észrevették ezt a Kárpát-medence idegen kisebbségei is. Egy fiatal erdélyi román oldott hangulatában egyszer erről így nyilatkozott: „Férfiasságunkkal vertünk meg titeket, magyarok, mert amíg ti lent a völgyben uraskodtatok, addig mi fenn a hegyekben csendben szaporodtunk.” Így függ össze emberben ész, érzület és demográfia, ilyen egyszerű. Igen, a nemzeti identitást, de bármely nemzetre vonatkozó problémakör megoldásának a lényegét, végső soron a többségi demográfia fenntartható fejlődésének ereje formálja megtartó erővé, és politikai akarattá. Tehát a demográfia hatással van akár nyelv-, a kultúra-, sőt a tájváltást is.
II. Az ezeréves hagyományok megszakadása. Trianon, a világháborúk ország-, és embervesztései. A zsidóság nagymértékű, hirtelen befogadásának hatásai. Zsidókérdés felértékelődése, ellentétes társadalmi tendenciák (asszimiláció és szegregáció ellentmondásos párhuzamossága). De hát ne fogadjunk be idegeneket? Mit szólna akkor vajon mindehhez Szent István hagyatéka? A felvetett kérdésre adott XIX. századi etnopolitikai válasza, következménye egy újabb idegen népesség különféle üzeneteiben rejlik. A XIX. században – 1830 és 1870 között, de főként az 1846-os lengyel parasztlázadást követő pogromok eredményeként nagyarányú zsidó bevándorlás irányult Galíciából Magyarországra. A liberalizmustól áthatott magyar nacionalizmus – Európában egyedülállóan – származásra tekintet nélkül fogadta be a nemzeti céljaival és szimbólumaival azonosulni tudó idegeneket. Hazánk ideális körülményeket teremtett a tömegesen betelepülő, majd a századfordulóra közel egymillió galíciai zsidóság új hazára találására. A lehetőség számukra – az integrálódás és asszimilálódás reményeként – a magyar gazdasági élet sokféle területén való tevékenységre is megadatott. Üzleti szabadságuk birtokában a zsidóság energiája, iniciatívája az üzletre, az iparra és a földbirtok-bérlésre irányult. Ezzel a sokirányú gazdasági tevékenység egy széles idegen telepes réteget pozícionált magának, s lett a még mindig feudális kötelékekben vergődő, azokon lazítani óhajtó magyar gazdasági elit motorjává, egyszersmind haszonélvezőjévé.
Ez a kvázi réteg-státus természetesen együtt a járt zsidóság asszimilációjával. Azokat a zsidókat, akik elfogadták a magyar nyelv használatát, gyermekeiket magyar nyelven taníthatták, és őt magát a magyar politika pedig készséggel tekintette a magyar nemzethez tartozónak. Így lettek a zsidók az 1848-49-es forradalom lelkes támogatói, sőt annak bukása után a megtorlásban is osztozó hazafiak. Kapcsolatuk oly mértékben volt magyar érdekű, hogy a zsidók magukat hivatalosan magyar etnikumúnak vallották, s csupán vallásukat izraelitaként –, hogy ezzel is növeljék a magyar lakosság számát Magyarországon. Ők alkotják majd a XIX. sz. második felének és a századfordulónak polgári-liberális, a politikai életben is hangadó, ugyanakkor „túlmagyarosult” tőkeerős újarisztokráciáját. Kétségtelen azonban, egyre jobban éreztette befolyását egy össz-zsidó nemzettudat, mégpedig az ortodox izraelita vallás kemény magja által tüzelve, a zsidóságot az elkülönülés irányába mozdítva, visszafordítva. Emellett – kellett a pénz a régi magyar nemesi életmód fenntartására, s kellett a zsidó pénzembereknek a bárói rang – a zsidó pénzarisztokrácia folyamatosan összefonódott a leszegényedett magyar történelmi arisztokráciával. Így alakult ki Magyarországon a következő több, mint félszáz esztendőre a magyar úri és középosztály. Az ily módon egyesülő idegen-magyar arisztokrácia, amelynek a magyar politikai trendekre meghatározó befolyása volt, nem igazán szorgalmazta a magyar nemzeti érdekű innovációt. A szélesebb magyar társadalmi rétegek gondjainak valós – akár szociális, akár etnikai – kezelésére nem került sor. A nagybirtokok megtartása Magyarországon a földből élni kívánó paraszti tömegeknek földéhséget és földnélküli nyomort jelentett. Tömeges tengerentúli kivándorlással és tömeges nagyvárosi munkavállalással válaszoltak. A kivándorlás nemzetfogyást, a belső elvándorlás életmódváltást, nagyvárosi nyomornegyedeket hozott, s az egészségi állapot katasztrofális romlását. Ekkor lett a tüdőbaj „morbus hungaricus” (=magyar betegség).
A magyar politika végzetes hibát követett el. Miközben hajdani, és majdani „nemzeti” – valójában önös – hatalmi vágyait dédelgette, a kisebbségek érdekeinek kielégítését, az érzékenységeikre való figyelmességet – egy súlyosan billenő demográfiai helyzetben – figyelmen kívül hagyta. A hazai idegen csoportokat immár kétszáz esztendeje nemhogy asszimilálni, de még a haza javára integrálni sem volt képes. Talán vak ló módjára nem is tartotta fontosnak. Ez a politikai magatartás majd a XX. század elejére teljességgel felőröli nemzetét idegen hatalmakért vívott küzdelmekben. Ennek a következménye lesz majd Trianon. Ennek a következménye lesz majd a holokauszt. A közös sodródásban a zsidóság emberáldozattal, Magyarország ember-és területáldozattal fizet. Jövőjük pedig arra ítéltetett, hogy örökösen a másik félen kérjék számon a felelősséget. Miközben tehát – a XIX. század második felének magyar kapitalista fejlődésében – a felsőbb osztályok uralkodása, ügyeskedése a nemzetközi tőkének prédául kínálta fel Magyarország gazdaságát, ellentmondásokban vergődő társadalmát (később politikáját is), a szociális és feszültségek ollójának íve egyre tágabbra nyílt. Amíg hazai nemzetiségek minden sérelmükért magyarkodó uraikkal és mákonyos nemzeti politikájukkal fémjelzett magyarságot gyűlölték, addig Cseléd-Magyarország, az Éhbér-Magyarország, a Munkanélküli-Magyarország tömegei a közvetlenül róluk intézkedő zsidó bérlőt, bankárt, gyárost, kereskedőt – és a Krisztusukat keresztre feszítő izraelitát. A magyar tömegek gyűlölete ugyanakkor nem igazán irányult a fent kaszinózó magyar nemesség ellen, mert valahol mindig elfogadta nemzetének istenadta ősi reprezentánsaként... Mivel gyűlölete a közvetlen népnyúzóként működő, jórészt zsidó réteg ellen fordult. Ez a gyűlölet az elnyomó elleni ösztönös gyűlölet volt, annak „mássága” miatti előítélettel párosulva. Ez a gyűlölet mégsem összegződött tudatos, az egész zsidóság létére törő, faji típusú antiszemitizmussá. A genocid-elvekkel színre lépő antiszemitizmust Magyarországon az ún. „történelmi igazságszolgáltatás”, a nemzet- és területrészek visszacsatolásával hamisították nemzeti érdekké. Az antihumánus méregpiruláját tehát egy cseppnyi „méz” hozzáadásával nyelették le. És – mint minden országban – Magyarországon is akadtak haszonelvű embercsoportok, akik a hivatalos politikát is túlharsogva, intézkedéseiket túlteljesítve akár az egész nemzetre ráteríthették önös érdekeik szégyenfátyolát, a nyilaskeresztes segédletet.
Annak ellenére, hogy a hivatalos politika mégcsak a pilátusi „ártatlanságot” sem mutatta, nem szívesen teljesítette a zsidóság halálba küldését. A budapesti zsidó népesség elhurcolását maga a magyar kormányzó, Horthy Miklós – kockázatos erőfeszítéssel – meg is akadályozta. A széles néptömegek pedig fortélyos félelemben és sajnálkozásban szemlélték a zsidók Golgotáját. A falusiak titokban elsiratták kereskedőiket, akadtak bátrabb városiak, akik bújtatták vagy fedezték zsidó ismerőseiket, jóllehet a kiépített besúgórendszer erre kevés mozgásteret, tömeges és egyéni félelmet generált. A magyar nép néma volt ugyan, de mégsem nevezhető cinkosnak. Az egyszerű magyar ember – nem is értve a hitleri fajelmélet érvrendszerét – nem szánta halálra sem a zsidó kisembert, sem a zsidó földbérlőt, sem egyéb urait. Ellenkezett a munkából élő magyar ember becsületérzésével. Az egyszerű magyar nem akarhatott népirtást rendezni saját környezetében, mert történelmének üzenete – amelyet az egyes ember nevelkedésében is magával hordoz. – nem kirekesztő, hanem befogadó attitűdök érzését tartalmazza. Hol történt hát a végzetes hiba a hazai zsidóság sorskérdésében? A válasz csakis XIX. századi befogadásuk politikai körülményeiben és azok hatásaiban keresendő. Akkor tárta szélesre kapuit Magyarország egy idegen népcsoport számára, amikor demográfiai befogadóképessége ezt nem indokolta. Mérséklettel talán sikeresebb lett volna a betelepítés mind a befogadó, mind a betelepülő fél számára. A parttalan idegen-betelepülés ugyanis oly mértékben hordozza magában a magatartás - és cselekvésminták másságát, hogy az ellenszenvet válthat ki a befogadó népcsoportban, amelyet politikai népcsoportok – mint esetünkben – ördögi célok szolgálatába is állíthatnak. Az idegen betelepülés mértékkel megújít, eltúlozva megzavarja az adott társadalmat. A megoldás csakis a bevándorlások megalapozott tervezése lehet. A hazai zsidó bevándorlások tanulságait sem a bevándorlók, hanem a magyar nemzetpolitika felelősségében kell keresnünk. Gondoljunk csak az USA XX. század eleji kvótarendszerére amely társadalmi nyomásra, felelősen cselekedve gátat vetett a mértéktelen bevándorlásnak, s ezzel védelmezte társadalmának zavartalan fejlődését.
Széchenyi annak idején nem helyeselte Kossuthnak 1848-ban e téren érvényesített liberalizmusát, ám a polgári liberális eszmék hirdetői zöld utat adtak a magyar törvényhozásban a zsidóság parttalan betelepülésének, s törvénybe iktatták a zsidó emancipációt. Igaz, a zsidóság ennek fejében megígérte a magyar nemzeti célokkal és szimbólumokkal való teljes azonosulást. S az is igaz, hogy az ígéret teljesítésében később ellentmondásosan viselkedett. Pedig akkor ez a törvény a zsidó bevándorlók számára nemcsak pillanatnyi túlélési kiutat jelentett, hanem az új haza perspektíváját is. A jövevényeket pedig gyámolítani kell. Csak erős magyar gazdaság, erős magyar önbizalom, igaz nemzeti célokért való egyetértés és küzdeni tudás képes a rászorulók, így az idegenek gyámolítására. Mert ha a szükséges gyámolítás elmarad – mint a hazai zsidóság és a hazai nemzetiségek esetében is -, egyszerre zúdul a nemzet nyakába közös büntetésként Trianon Holokausztja; amikor a részben újraegyesített magyar hazáért zsidó genocídiummal kellett fizetnünk, és a Holokauszt Trianonja, amikor újra letépett nemzettesteknek lassú, de biztos genocídiumával kell fizetnünk. – egy népünket is megtizedelő, gyilkos háború elvesztése után is – egyebek közt a zsidó genocídiumért. És még több generáción át kell szenvednünk a sokkok és sérelmek feldolgozásának ellentmondásaitól, azok minden őszinte véleményformálásaitól vagy akár indulataitól.
Jelenünkben is szenvedünk ettől. Annak ellenére, hogy a magyar nép – a szó anyagi és erkölcsi értelmében is – kifejezte sajnálkozását, bocsánatot kért minden jóérzésű magyar ember nevében a múlt politikai bűneiért, a hazai zsidóság egy hangadó csoportja sérelempolitikai kérlelhetetlenséggel máig bűnös népet lát a magyarságban. Gazdaság-, politika-, és médiabefolyásoló eszközrendszerekkel, a neoliberalizmus eszmeisége által szeretné kierőszakolni saját magyarországi hegemóniáját. Céljai eléréséhez természetesen szüksége van a kommunista irányítás és nemzetköziség tapasztalataira is, s ezért összekacsint a kommunista propagandával, majd összefonódik a kommunista eredetű kapcsolati tőkével, hogy a magyar tömegek ősi identitástudatát megtörje, majd a meggyengített társadalmat a saját képére formálja. Egyszerre alkalmazza a szociális demagógiát, és a fenekedő, antiszemitázó magyarellenes stigmatizációt. Ez a szélsőséges magyarellenesség a magyar tömegekben azonban ismét kezdi kialakítani a goj-tudatot, amely az irigység, a dac majd a gyűlölet parazsát izzítja az elnyomorodó tömegek érzületeiben. Egyébként van a zsidó néptudatban egy egészséges megmaradásra ösztönző magatartásminta is. Sorsukat mindig is az alkalmazkodni tudás tehette perspektivikussá, és nem az acsarkodás. És erre a pozitív gondolkodású zsidó népcsoportra küzdőtársként kell számítanunk. Miért is merülne véglegesen feledésbe a kétszáz esztendős magyar vendégszeretet mélyebb, történelmi vonulata? Az idegenkényszerű bűnt, amelyet Európa a zsidósággal szemben elkövetett nem lehet meg nem történtté tenni. De bármily égbekiáltó is volt e bűn, eredendő bűnné mégsem lehet végteleníteni. A gyászt pedig csak egyszer szabad világgá kiáltani, mert ha túl sokszor, túl sokáig tart a siratás, hatása elmúlik, lényege kiüresedik, kínossá, sőt ellenszenvessé válik. Az élet mindig legyőzi a halált, a múltat a jövő, a bűnt a tisztaság reményébe vetett hit, a gyűlöletet pedig a megbékélés. Kinek használ a mindig szabadságáért küzdő Főnixmadár sorsú magyar nép antiszemitázása, amikor a faji népirtásnak már a gondolatát is száműzte a világból a XXI. század univerzális emberei egyenlőségi politikája?
Akkor hát miért akarja mindenáron felépíteni az említett politikai vélemény egy szelíd Jézus szellemében fogant európai nép köré a haragos Jahve örökös bosszúért kiáltó siratófalát? Magyarország korunkban is befogad idegeneket. Jórészt menekültekként (második világháborús lengyeleket, majd görögöket, latin-amerikaiakat, arabokat, szomszédos ország-belieket, határontúli magyarokat), újabban pedig munkavállalókként, vállalkozókként nem kevés kínait. Magyarországon - bár újabban statisztikák is megmutatják a magyarság félelmét a túlzó idegen bevándorlástól, mégsem faji alapú xenofóbiát jeleznek, hanem csupán munkahelyféltést. Magyarországon nem szerveződnek idegenverő szkinhed csoportok, mint más európai országokban: A magyarokban – bár történelmünk során sokat szenvedtünk idegen hatalmaktól, idegen érdekektől - még nem halt ki a történelmi magyar hozzáállás, miszerint a jövevények, ha nemzetünk javára cselekednek gyámolításra érdemesek hazánkban. Most azonban Magyarország demográfiai mérlege ismét a tragikus-negatív tartományban mozog. A munkaerőhiányt ugyanakkor globalizáló megoldással óhajtják megszüntetni. A legolcsóbb, távol-keleti munkaerő milliós nagyságú betelepítésével. Itt és most történelmi tanulságaink mutattak rá az idegen betelepítés helytelen ütemezésének és mennyiségének ártalmaira. A távol-keleti munkaerő milliós léptékű betelepítése azonban további problémát is rejt. A távoli tájban felnevelkedett ember távoli kultúrájának sokkszerű rátelepítését egy kis ország népének kultúrájára. „Más Föld, más Ég, más táj, más nép…”- kesereg a távoli földrészekre száműzött ’56-os magyar emigráns is. A távol-keleti milliós betelepítés kérdése tehát jövőt érintő nemzeti kérdés számunkra is. Eredendően más múlttal, társadalmi szerveződéssel, életmóddal, gondolkodásmóddal és szokásrendszerrel szabad-e ily mértékben megzavarni Magyarország társadalmát? A választ már régen megadta Széchenyi, amikor a XIX. századi idegen betelepítések gondolatához alkotott hasonlatával véleményt: Egy csepp tintától a tej még fehér marad, ám egy egész üveg tinta kékre festi azt.
A munkaerő megoldási lehetőségét közeli kultúrák, sőt határontúli magyarok is kínálják. Ez a megoldás már csak azért is inkább szolgálja a perspektivikus nemzeti érdeket, mert a távol-keleti munkaerő -legyen bár olcsóbb- csak a nagytőke önző igényeinek gyors kielégítését szolgálja. A jövevényeket gyámolítsuk, ám okos mérséklettel. Fogadjunk be szívesen kínai, thaiföldi, japán stb. jövevényeket, ám ne munkavállalókként, hanem nekünk adózó üzleti befektetőkként, de még inkább fogadjuk őket minél nagyobb számarányban turistaként, hogy jó hírünket költsék a világban. Keresztes Attila (barikad.hu)