2010. 07. 04. 21:26

Halálában is maradt magyar - A Bar!kád hetilapnak megszólalt a Szabadság hídi öngyilkos férfi családja

Az internetezők jól ismerik a "Pünkösdi öngyilkosság" képsorait. Felmászott a férfi a Szabadság híd Turul szobrára, felgyújtotta magát és a betonra ugrott. Nem a vízbe, a hídra. Biztosra ment. Ki volt ő, és miért tette ezt? „Milyen mocskos világ ez? Nem is ismerték, és elmondták minden drogosnak meg baromnak. Szégyen és gyalázat. Legalább halálában hagynák békén. Kérem Önöket, írjanak róla pár szót, legalább egy helyen olvassanak a gyermekeink jót róla…” Néhány sor abból a levélből, amely néhány napja érkezett szerkesztőségünkbe. A feladó, Molnár Katalin az elhunyt férfi volt felesége, aki hét gyermeke nevében fordult hozzánk segítségért. Május 23-án, a Szabadság hídon a Turul madárra felmászott egy férfi. Felgyújtotta magát, és nem az esetleges túlélés minimális esélyét választva a Duna vizébe, hanem a biztos halált jelentő betonra ugrott. Az önégetés figyelemfelhívó lehetett. Úgy tett, mint az ikonná lett cseh egyetemista, Ján Palach, aki a hatvanas évek végén kisétált Prága főterére, a Vencel térre és az ország védőszentjének, Szent Vencelnek a szobránál felgyújtotta magát. Így tiltakozott a Szovjetunió megszálló csapatainak bevonulása és a kommunista diktatúra ellen. Bauer Sándor 1969-ben, 17 évesen a Nemzeti Múzeum kertjében, a Petőfi emléktábla közelében felgyújtotta magát. Búcsúlevelében ez állt: "Szeretnék élni, de most szénné égett holttestemre van szüksége a nemzetnek". Miközben teste lángolt, két kis nemzeti színű zászlót lobogtatott. Filotás István halála sem volt értelmetlen. Azzal, hogy felgyújtotta ruháját, és a mélybe vetette magát a Szabadság hídról, tiltakozott egy embertelen világ ellen. Halála előtt közvetlenül is érezhette ennek a kegyetlen világnak a ridegségét. Az öngyilkosságát rögzítő felvételen hallható a híd lábánál szemlélődők bekiabálása: “Ugorj már, ba…meg!” Majd a röhögés. Igalon egy fáradt arcú, mégis mosolygós nő fogad a kapuban. A háta mögött kíváncsi szempár kukucskál. Egy kisfiú lép elénk, határozottan. – Ti vagytok a riporterek? Apukám miatt jöttetek? – Igen, válaszolunk. A fiú baseball sapkáját a szemébe húzta és sarkon fordult. – Elnézést a felfordulásért – szabadkozik Molnár Katalin. – Néhány napja a nagy viharokban megrogyott a házunk, szinte lakhatatlanná vált. A családi házon látszik, nemrég kezdték el felújítani. Új nyílászárók, frissen festett falak, barátságos konyha, hosszú asztal, mellette székek. Tíz gyermek eszik itt. Katalin és István hét közös gyermekén kívül velük él egy közeli barát, a Hollandiából hazánkba költözött Jano három fogadott gyermeke is. Az asztal végén számítógép monitorjának fénye villódzik. Katalin észrevette kérdő tekintetünket. – Most találtuk meg az utolsó felvételt, amelyen a volt férjem látható a gyerekekkel. Elindítja a filmet. Vidám, mosolygó gyerekek. Karácsony. Velük nevet István is. A video hangjaira felbukkan az ajtóban három kislány. Nem szólnak, csak állnak és néznek. Kata mesélni kezd. Gyermekeire tekint. – Ők látták az interneten a felvételt, és felismerték az édesapjukat a képsorokon, ahogyan lángoló ruhában leugrik a mélybe. Csütörtökön azonosítottam a holttestét. Szeretném hazahozatni, hogy a gyerekekkel bármikor kimehessünk a sírjához. A baseball sapkás fiú rajzlapokat hoz. – Ez itt a Szabadság híd - motyogja halkan, valóban. Itt a Turul – mutatja -, innen ugrott le az apukám. - Nagyon hiányzik… Tizenhárom év házasság után, két éve elváltak Katalinnal, de nem az érzelmi szálak lazultak meg közöttük. István féltette a gyermekeit, és ezért javasolta feleségének a válást. István skizofréniában szenvedett. – Tisztában volt a betegségével, amikor érezte, hogy rosszabbodik az állapota, azonnal bement a kórházba – mondja Katalin. Évekkel ezelőtt először Kaposváron depresszióval kezdték kezelni a férfit, előfordult, hogy elindult valahová, de nem emlékezett rá, merre igyekezett. Egy alkalommal Budapesten eltévedt, rohamot kapott, kórházba szállították, és ekkor diagnosztizálták nála a súlyos, pszichés betegséget. István 14 éves kora óta dolgozott, kőművesek, kertépítők mellett segédkezett. Eredeti szakmájában, ami lakatos volt, nem tudott elhelyezkedni. Miután kiderült, milyen betegség keseríti meg életét, leszázalékolták. Decemberben jól érezte magát, az ünnepeket a gyerekekkel töltötte. Januárban érezte, hogy rosszabbodik az állapota, és befeküdt a kórházba. Egészen haláláig benn volt. Amikor lehetett, rendszeresen meglátogattuk a gyerekekkel. - Május 21-én találkoztunk vele utoljára – idézi fel a közelmúltat Kata. Már sokkal korábban azt tervezte, a nyarat a gyerekekkel tölti. Vitaminokat szedett, naponta több órát tornázott, hogy testben egészséges maradjon. István fiatal korában is sportolt, egykor ifjúsági magyar bajnok volt birkózásban. Az utolsó látogatás során beszélt arról, hogy változtattak a gyógyszerén, de nem érzi jól magát, ezért beszélni akar az orvosával. A látogatás után, többször próbálták elérni telefonon Istvánt, sikertelenül. Miután a szokásosnál korábban kapta meg Kata volt férje nyugdíját, felhívta a kórházat, hogy mire lehet Istvánnak szüksége. Ekkor az ápolónő közölte, a férfi hetekkel korábban eltűnt. Kata megdöbbent, hogy miért nem értesítették őt erről, mint volt férje legközelebbi hozzátartozóját, közös gyermekeik gyámját. A nő ezután már csak június 10-én látta viszont egykori társát, amikor gyermekei megmutatták neki a világhálón lévő felvételt István haláláról. A volt férjem állapota a kaposvári lakásunk kálváriája miatt vált súlyossá. Albérletben laktunk, innen a tulajdonos halála miatt el kellett költöznünk. Ekkor öt közös gyermekünk volt Istvánnal. Többször, sikertelenül pályáztunk nagycsaládosként önkormányzati bérlakásra. Amikor elfogyott a türelmem, bementem az önkormányzathoz, és kértem azoknak a névsorát, akik lakáshoz jutottak, hogy kiderüljön, valóban rászorultság alapján utalták-e ki a lakásokat. Csodák csodájára a jelenet után értesítettek, hogy az egyik pályázó végül lemondott a javunkra az ingatlanról. Beköltöztünk, de kiderült, hogy egy romhalmazt kaptunk. Elkezdtük felújítani a négyszobás lakást. Kicseréltük a szigetelést, a parkettát, fürdőt építettünk. Amikor már egymillióra rúgott a költségünk, rákényszerültünk a hitelfelvételre. Azt mondták, ha nem fejezzük be, a felújítást elveszíthetjük a lakást. Ez a fenyegetettség és a családot terhelő kölcsön, amelyet idővel nem tudtunk fizetni, hanem újabb hitelből próbáltuk megoldani, végül odavezetett, hogy István betegsége elhatalmasodott. Az állapotát tovább rontotta, hogy egy névtelen bejelentés alapján védelembe vették a gyermekeket a család rossz anyagi helyzetére hivatkozva, majd a rosszindulat odáig vezetett, hogy a család ellen fordították az apa súlyos betegségét is. Kata szerint egyetlen választásuk volt: vagy szétmennek, vagy viszik a gyerekeket. István annyira féltette őket, hogy elveszik tőlünk, hogy amikor jól volt és kijött a kórházból bejelentkezett egy hajléktalan szállóra, hogy legyen ott ideiglenesen lakcíme. Titokban érkezett mindig a családjához. - Istvánt nagyon megviselte a sok igazságtalanság, ami ért bennünket. Nem tudta feldolgozni, hogy nagycsaládként, miért egy romhalmazt utalt ki nekünk az önkormányzat, miközben más, gyermektelen, magasan iskolázott, jogvégzett emberek újonnan épített vagy éppen felújított bérlakásokba költözhettek. Kata elmondta, nehéz volt elfogadniuk azt is, hogy hosszú ideig félrekezelték férjét, és csak a fővárosi rohamának „köszönhető”, hogy kiderült valódi betegsége. A nő elmondta, egykori férje ügyében többször kért a kaposvári pszichiátrián segítséget, de csak annyit tettek, hogy befektették, és utána nem foglalkozott vele senki. Az elkeseredett asszony a jog eszközével próbált jobb ellátást biztosítani férjének, mivel pénzük nem volt magánorvosokra. - Pár éve az embertelen bánásmód miatt feljelentést tettem az orvosa ellen a betegjogi képviselőnél - mondja Katalin. De még választ sem kaptam. Amikor férjemet, Istvánt egyszer elküldte, és utána darura mászott, akkor kezdte komolyan venni, legalább befektette, ha rosszul volt. Ebben az évben végig a kaposvári pszichiátrián feküdt, a haláláig. Nem tudom, miért nem változtattak a gyógyszerein, hiszen szemmel láthatóan egyre rosszabbul volt. Próbáltam beszélni az orvosával, aki a feljelentésem miatt valószínűleg nem igen szeret engem, mert szóba sem állt velem arra hivatkozva, hogy "nem vagyok hozzátartozó, mert elváltunk". Katalin szerint Istvánt egy per a szomszédokkal annyira kiborította, hogy teljesen elkeseredett. Félt önmagától és a jövőtől, a vak is láthatta, mennyire rosszul van, csak éppen az orvosának meg az ápolójának nem tűnt fel. Az utolsó találkozásukon a gyógyszerre panaszkodott, azt mondta, megemelték az adagját, de nincs jól. - Miután elváltunk a kórházban, és napokig nem tudtuk elérni, kezdtem nagyon aggódni. Amikor elmondták nekem az ápolók, hogy papírjai nélkül elhagyta a kórházat, kerestetni kezdtük a rendőrséggel. A videofelvétel, majd egy telefon Budapestről a rendőrségtől azonban szembesített a valósággal, István meghalt. A volt feleség ezután azt kérte a kórháztól, adják ki volt férje ruháit, hogy tisztességgel eltemethesse. Katalin azt mondja, a kórház ezt megtagadta. Sőt, még az is elvitatták, hogy István valóban meghalt. Amikor az azonosítás után felhívták a kórházat, ott azt közölték velük, a férfi nem halt meg, az osztályon fekszik. Kata és a gyerekek sem tudják elfogadni a történteket. A hét gyermek három és tizenöt év közötti. Érthetetlen számukra, hogy a kórház, miért nem értesítette a rendőrséget és a hozzátartozókat a férfi eltűnése után. Katalin elszánt, hogy tisztázza volt férje halálának körülményeit, és kiderítse, miért van az, hogy többen, akiket a kaposvári pszichiátriáról hazaengednek, utána öngyilkosok lesz. Hogyan juthatott el férje egyetlen este alatt iratok és pénz nélkül Kaposvárról Budapestre? Záporoznak a kérdések. A gyermekek szótlanul körbeveszik édesanyjukat. – Tudom, hogy apa halála miatt anya kap majd pénzt. De nekem nem kell a pénz, nekem apa kell – mondja halkan egyikük. – Rajzolhatok a füzetedbe? – hangzik a kérdés. – Hát persze. Csend telepedik a konyhára. Kyra, a család kutyája is leheveredik az asztal alá. – Nagyon nagy kihívás számunkra, hogy előteremtsük a temetés költségeit. Haza akarom hozatni Istvánt Budapestről Igalra, hogy a közelünkben legyen. Az önkormányzattól kértem segítséget, a temetés 350 ezres költségéből 228 ezret sikerült már összeszednem. Még nagyon hosszú procedúra előtt állunk, mert a kórház nem adja ki István ruháit, iratait. A fiú rajzol. Majd felénk fordítja a füzetet: - Ő az apukám. Nagyon jó ember volt. Írjatok róla valami szépet. Mosolygó férfiarc tekint ránk a papírról. Filotás István. 47 évet élt. Kétkezi munkából tartotta el tisztességgel családját, rajongott gyermekeiért. Ha megváltani nem is szerette volna a világot, legalább jobbá akarta tenni azt, szűkebb környezetében. Ahogy felesége, Katalin mondta: nem hazudtolta meg önmagát: a Turulról ugrott. Halálában is maradt magyar. Sándor Csilla – Horváth Ádám Megjelent a Bar!kád hetilap két héttel ezelőtti számában barikad.hu