Pazar, pikáns, pompás, príma, parádés: az Amerika kapitány legújabb része megint hozta a formáját!

Kinek az Iron Man-filmek, kinek az X-menek, nekem mindig is az Amerikai kapitány volt a nagy kedvencem a képregényfilmek közül. A legújabb rész, a Polgárháború mindenben megfelelt a várakozásaimnak, ha felül nem múlta azokat.

De inkább felülmúlta. Mindig is a verekedések koreográfusainak elképesztően magas színvonalú munkája tűnt fel nekem legjobban az Amerika kapitány-filmekben, így alig vártam az első combosabb bunyót, amikor beültem a filmre a moziba. Persze nem kellett tövig rágnom a körmömet, mire eljött az idő, és elégedett sóhajjal hátra is dőltem rögtön a székben, nyugtázva: igen, megint sikerült a világ legeslegeslegprofibb koreográfuscsapatát megtalálni és beépíteni a stábba. 

Helyesbítek: hátra dőltem volna. Nyilván nem tudtam. Az Amerika kapitány harmadik részének története ugyanis éppolyan feszes, pörgős, mint az előzőeké, nem hagy egy perc nyugtot sem; a néző agytekervényeit és szemgolyó- valamint pupillamozgató izmait is megállás nélkül stimulálja.

A verekedésekről írtam már? Ó, ezek a verekedések. Amikor már tényleg ötlete nincs a nézőnek, hogyan lehet tovább fokozni a harcot, váratlanul mindig felbukkan az egyik félnek egy keze vagy lába, szinte követhetetlen, hogyan tudják ilyen tempóban, ilyen ívekkel – és ilyen fantáziával! - mozgatni a végtagjaikat, és mindig, minden pillanatban valami villámgyors és észveszejtően kreatív módon kirúgni a másik lábát, felugrani a hátára, nyakába, megpörgetni, földre teríteni, alulról triplacsavarral átfordítani, szaltó közben még könyökkel orrbaverni, mindeközben lendületet venni a következő támadáshoz, és ez így megy és így megy vég nélkül... egyszerűen végtelen időn keresztül lehetne nézni.

Ugyanitt: hatalmas pacsi az operatőrnek, aki, ha lehet ezt egyáltalán fokozni, sokszor teljesen váratlan szögből fényképezte az eseményeket, mintegy plusz értelmet adva ezzel a kinezikus tébolynak.

És akkor még ott van a sztori. Miután bölcs belátással konstatálták, hogy sem új történetek, sem új karakterek nincsenek ennek az iparágnak ebben az ágában (értsd: képregényfilmek) a nap alatt, végre rájöttek a kollégák a tengerentúlon, hogy akkor a sztorit kell addig csűrni-csavarni, amíg egy új, váratlan, egészen más irányú – és itt többszörösen összetett – konfliktus nem keletkezik a forgatókönyvírók keze alatt. Jelentem: a küldetés sikerrel járt.

Csakúgy, mint a Batman Superman ellenben, itt már nem arról van szó, hogy makulátlan, tökéletes hőseink együtt küzdenek a legfelsőbb jóért, amely helyzet a maga szentimentális módján valami tanmese formájában raktározódik el a néző agyában, nem. Sokdimenziós karakterek (és ezt nem a színészi játék ötvenmillió árnyalatára értem most) sokdimenziós motivációja bontakozik ki, személyes múltja derül ki a cselekmény során; az érdekek és értékrendek így exponenciálisan hatványozódó mennyiségű vektora keresztbe-kasul ütköztetése eredményezi a történet egy percre le nem ülő feszességét.

Hiszen ezeknek a hősöknek minden fordulattal új oldala mutatkozik meg (új úgy, hogy akár saját maguk számára is új), döntéseket kell hozniuk, amelyekkel néha szintén nem csak a többieket, hanem saját magukat is meglepik, aztán meg kiderülnek elhallgatott titkok, vagy olyan események történnek, amelyek egymás ellen fordítják őket, de van, hogy csak részben - és ez adja a dolog plusz pikantériáját.

A többszintű és –irányú konfliktusrendszer kibontakozása dübörgő lavinát indít meg a „szuperhősvilágban”, ami azt eredményezi, hogy – megszámoltam! – a film végére összesen nyolcan küzdenek – de kivel is? Egymással? Magukkal? Most akkor ki kivel van? És meddig?

Egyszóval: kiváló a film. Ki-vá-ló.