2014. 11. 24. 20:05

Zsidó messianizmus és cionizmus

A magyarok többnyire éppen olyan keveset tudnak a zsidó vallásról, ezen belül például a zsidó messianizmusról és a cionizmusról, mint amennyire az – kétségtelenül nem közvetlenül és közönségesen látható módon – meghatározója legújabb kori és mai történelmük és sorsuk alakulásának. Hogy a nem „térítői” jelleg a judaizmus részéről, vagy a megfelelő érdeklődés hiánya a magyarok részéről játssza-e a fő szerepet ebben, a helyzet szempontjából tulajdonképpen mellékes. Ebben nem elhanyagolható módon egy előítélet és egy sajátos spirituális alulértékelés is szerepet játszik. De mégsem csak ez, hiszen egy szellemi ember számára tulajdonképpen nyilvánvaló, hogy a zsidó ezotéria, a kabbalah e perspektívában is komoly figyelmet érdemel. Nem is beszélve azokról, akik a magyarság sorskérdései iránt is eleven érdeklődést tanúsítanak, hiszen a zsidó befolyás a XX. század elejétől a magyar politikai és társadalmi élet vonatkozásában sokkal meghatározóbb, mint amennyi ebből általánosan tudatosult. Végezetül és jó esetben azon magyarul is tudó zsidók, zsidó honfitársaink figyelmét is felhívhatjuk néhány fontos mozzanatra, akik tisztánlátását nem homályosítja el a szellemellenesség, valamint ennek távoli folyományaként valamiféle parttalan és kollektív magyargyűlölet. Több okból sem lesz haszontalan tehát néhány fontosabb kérdést megvizsgálni a témában.

Mindenekelőtt azokat az elementáris benső feszültségeket kell megemlíteni, amelyek a jelenkori zsidóság eltérő szemléleti módjait általában jellemzik, olyan kérdések megítélése vonatkozásában is, mint a cionizmus, a messianizmus vagy a magát Izrael államnak nevező entitás. A vulgáris és „fanatikus-látomásos antiszemitizmus” (Evola) képviselőinek többnyire fogalmuk sincs ezekről a belső feszültségekről, sőt ellentétekről, amelyek sokkal élesebben vetődnek fel, mint amit többnyire egyáltalán feltételeznének. A charédi vagy ultraorthodox zsidó vallásosság különböző képviselőitől kezdve – akiknek tradicionális nézetei, bocsássuk előre, a legtöbb vonatkozásban a legközelebb állnak egy egyetemes ortodoxiát képviselő tradicionális szemlélethez – a radikális vallásos cionizmuson át a hitehagyott és vallástalan zsidók szekuláris szemléletmódjaiig, egy pusztán evilági cionizmusig és soviniszta világhatalmi ambícióig, rendkívül széles ideológiai spektrumról van szó. E helyütt nem lehet célunk ezek részletes ismertetése, s pusztán néhány fontosabb pont kiemelésére szorítkozhatunk. Elöljáróban azt azonban világossá kell tennünk, hogy az előbb említett, nem csupán egyoldalú, de veszélyes vulgárantiszemitizmust semmiben nem kívánjuk megerősíteni. Világosan kell látni, hogy mint Julius Evola mondja: „(…) a Második Világháború után magasabb szempontból immár képtelenség a „zsidóság” vagy az „árjaság” kérdésével foglalkozni. A valaha a zsidóknak tulajdonított negatív magatartásforma ma már az „árják” nagy részét is jellemzi. Sőt, ezeknél az árjáknál még ama örökletes tompító hajlamok sem hatnak, amelyek a zsidóknál.” (1)

Nem túlzás azt mondani, hogy a tradicionális szemlélet principiális alapja tulajdonképpen az egyetlen komoly lehetőség, amelyen a mostani rendkívül káros patthelyzetből kimozdulhat a jelenkori magyarság és a honi zsidóság. A radikális magyar nemzeti értelmiség régóta hajlamos minden problémát egy nem kellő árnyaltsággal szemlélt zsidó elem számlájára írni, a világzsidóság fedezékéből ügyködő baloldali és hagyományától elszakadt, antitradicionális magyarországi zsidóság pedig minden nemzetvesztő és pusztító tevékenységét hajlamos a kollektíve „bűnösnek” kikiáltott magyarok primitívségével, „mucsai” és „bőgatyás-fütyülősbarackos” jellegével, sőt „gonoszságával” igazolni, mint ami „megérdemelt”, mint amiért nem kell elszámolni és felelősséget vállalni. Mindeközben kétségtelen, hogy a magyarok döntő többsége jóformán semmit nem tud a zsidó hagyományról és vallásról, sem az azzal többé-kevésbé ellentétbe került elvilágiasodott zsidók identitásproblémáiról. Másrészről az utóbbiak a magyarság létkérdései és életérzése iránt mutatnak teljes érdektelenséget és ellenséges érzületet. Ez pedig a lehető legkárosabb elegyet képezi, amit jól tükröz az ország jelenlegi katasztrofális lepusztulási lejtőn elért állapota. Kiegyezésnek kellene tehát létrejönnie, ami viszont csak tradicionális alapokon, a tradicionális princípiumok fényében történhetne meg. Ehhez a magyarság politikai és vallási vezetőinek nem az eddigi gyakorlatnak megfelelő szolgai alárendelődés és kiszolgálás szánalmas útján kell járnia, amolyan engedelmes, ám dilettáns „dísz-gójokként”, akiket – ha van kipa a fejükön, ha nincs – maguk a tradicionális zsidóság képviselői semmibe sem néznek, hanem a lehetőleg kölcsönös elmélyült ismeret talaján kell konszolidálni a helyzetet. Magyarországon e nélkül aligha lehet szó felemelkedésről vagy akár csak a mélybalkanizálódási folyamatok megállításáról. Mind a magyarság, mind a zsidóság elitjeinek vissza kell térniük önnön tradicionális alapjaikhoz és a formai különbözőségek ellenére egymással mindig egy irányba mutató hagyományos tudásukhoz. Rögtön ezt követően a megfelelő elemeknek és képviselőknek egymásra kell találniuk, amely mint mondottuk az egyetlen reális esély a helyzet érdemleges rendezéséhez, valamint az ebből következő – és nagyságrendekkel fontosabb – spirituális célok eléréséhez.

Ami tehát mindenekelőtt a zsidó vallásos messianizmust illeti, már itt alapvetően eltérnek a különböző elképzelések. Az ultraorthodox felfogásban a messiás (Mesiach ben Dávid, ’Dávid fia Messiás’) döntően spirituális valóság, aki az idők végén jön el, nem emberi erőfeszítések és a „vég kényszerítésének” eredményként, hanem az Isteni Terv törvényszerű és legvégső részeként. Ha az ide vonatkozó elképzeléseket egyetemes tradicionális szimbolizmus alapján értelmezzük, és nem pusztán egy lehatárolt vallás fojtogató keretei között, a következőket láthatjuk. Izrael nem a fizikailag zsidók egy és oszthatatlan országa, hanem a Szellem vagy Isten embereié, azoké, akik egy szellemi és vallási út bejárása révén „megbirkóztak Istennel”, és ilyenformán az eredeti és egyedül normális ontológiai állapotot helyreállították. Ez a szellemi nép és szellemi ember „száműzetésben” és „otthontalanul” él a jelenkori világban, s számára mindez nem földrajzi vagy politikai körülmény, hanem teológiai–metafizikai fogalom és valóság, amely a szellemi megvalósítás által, vagy vallási nyelven szólva, a „bűnbánat”, a bűntől való egyetemes megváltás révén veszti hatályát. Ugyanakkor lényeges kimondani, hogy a „száműzetés” elsősorban egy tudatállapot, mégpedig egy bukott és alászállott tudatállapot. A „Szentföld” is egy tudatállapot, amely az eredeti ontológiai állapot, a Paradicsomból avagy Édenkertből való kiűzetést megelőző normalitás helyreállítását szimbolizálja, amit egy puszta fizikai „átköltözéssel”, vagy Palesztinába való „felmenéssel” (alija) nem lehet felcserélni. Továbbá a valódi messiás a „szellemi nép” uralmát hozza el, és nem a tökéletlen és bűnös zsidókét, a Tóra (vagyis a metafizikai Doktrína leszármazott, vagy relatíve abszolút zsidó megfelelőjének) útmutatásai alapján újraalapítva a létet és az életet. A „szellemi nép” (amelyről a zsidó vallás saját benső logikája szerint természetszerűleg úgy beszél, mint az „eszményi” vagy „igaz zsidókról”) felszabadul minden külső hatalom járma alól, s benne és fiaiban áldást nyer a föld minden népessége. A valódi messiás – amennyiben nem tisztán princípiumként, hanem egy megtestesült Személyként fogjuk fel – ezek élén alapítja meg a valódi Izraelt, ami elsősorban szintén nem földrajzi fogalom, s aminek szoros analógiája a keresztény Apokalypsis mennyei Jeruzsálemével vagy a hinduk Brahmapurájával, Visnu-Náráyana hajlékával, a Vaikunthával, a buddhizmus Sukhavatijával, vagy a hermetika Napvárosával, nyilvánvaló. A tradicionális Igazság benső lényegi analógiát mutat továbbá a Mesiach ben Dávid és az olyan tradicionális fogalmak között, mint a keresztény tanítás szerint várható Jézus második eljövetele, vagy Maitréya Buddha jövendőbeli testet öltése, vagy a hindú Kalki avatára, Visnu tizedik és a jelen ciklusra nézve egyben utolsó világba való alászállása között. Minden más – nem formailag, hanem lényegileg – leszűkített értelmezés tulajdonképpen téves, és elúttalanodást képez. Amiről itt valójában és jól látható módon szó van, az a világciklus alászálló mozgásának végén bekövetkező egyetemes helyreállítás és megújulás. Amikor a Vég és a Kezdet egybeér, mivel a világciklusban rejlő összes negatív lehetőség is elérte megvalósulását, s amit felvált egy transzcendens síkról érkező regeneráció, sőt újjáteremtés révén az új aranykor. Az ekkor bekövetkező egyetemes helyreállítódás nem értelmezhető profán és földi keretek között, kizárólag egy transzcendens távlatban és egy olyan tudat- és létállapotváltás analógiájára, amit például – úgyszólván mikrokozmikus szinten – a fizikai halál és az azt követő szellemi születés fejez ki. Arra, hogy mindez egy leszármazott, vagy ahogy Frithjof Schuon fogalmaz, egy „relatíve abszolút” tradícióban, amely óhatatlanul formába öntött, és a viszonylagos formák világában nyilvánul meg, de az abszolútat képviseli (s ezért orthodox), miért ilyen homályosan és félreérthető módon jelenik meg, a válasz nyilvánvaló: éppen viszonylagos formai volta miatt. Ám pontosan ezen viszonylagos forma mögé és fölé látás, és a formafeletti igazság birtokba vétele a mindenkori feladata az illető leszármazott hagyomány vagy vallás hiteles képviselőinek, vagyis a valódi szellemi elitnek. Amennyiben azonban a formai viszonylagosság az értelmezésben túlsúlyba kerül az abszolút és formafeletti lényeggel szemben, deviáció megy végbe. És pontosan ez történt és történik a zsidó vallás alapvető ideái esetében, jóllehet, az egyes szellemi irányzatoknak és értelmezéseknek megfelelően, különböző mértékben.

Ezt tekintetbe véve, miként már említettük, abból kell kiindulni, hogy a „zsidók” „kiválasztottsága” nem egyszerűen a származásilag zsidók vagy etnikailag zsidók „isteni kiválasztottságát” jelenti, ami lássuk be, tarthatatlanul abszurd és beteges – vagy divatos kifejezéssel élve – „rasszista” elgondolás lenne, s amit a legelemibb tapasztalat is azonnal cáfol a zsidó mint közönséges ember ismeretében. Amiről itt eredetileg szó van, az a szellemi és szellemileg megvalósított létező kiválasztottsága, ami a zsidó vallási partikularizmus „relatíve abszolút” keretei között a zsidó mint eszményi zsidó, mint a Tóra és a vallási–metafizikai út beteljesítője szimbolikus képében jelenik meg. Mindazok, akik ezt nem így értelmezik, hanem a kiválasztottságot minden valódi és érdemelvű alapot nélkülöző módon pusztán egy többé-kevésbé homályosan meghatározható „nép” körébe való születés tényéhez kötik, s ezzel a legdurvább egy szintre hozatalt valósítják meg, paradox módon egy rendkívül baljós „kiválasztottság” szószólói és képviselői lesznek, ami nem más, mint az ördög vagy sátán által való „kiválasztottság”. László András e tekintetben egészen odáig megy, hogy kijelenti: „Valójában minden, a történetfelettiséget reprezentálni képes történeti nép – választott nép. Mindegyiknek van egy isteni és egy sátáni kiválasztottsága, kitüntetettsége. Általánosan a népek mindkét kitüntetettséget szinte teljesen elveszítették. A zsidóság egy olyan különös helyzetben van, hogy az isteni kiválasztottságát elveszítette, a sötét oldal által való kiválasztottságát azonban nem.” (2) Ezzel szemben a valódi kiválasztottságnak a szellemi fény egyetemes hordozásában kellene megnyilvánulnia, s többek között a valódi messiási princípium felismerésében és hordozásában. Ennek kapcsán nyilvánvalóan fel sem vetődhetne, hogy az csak zsidók mint fajilag zsidók, vagy evilági származási alapon zsidók számára, és netalán más nemzetek rovására „jön el”. Ilyen szintű spirituális valóságok kapcsán nem lehet feloldhatatlan ellentmondások és „büntetésként” megjelenő visszahatások nélkül hasonló kategóriákban gondolkozni. Ha pedig úgy tűnik, hogy Szent Könyvek sugallnak ilyesmit, akkor azok értelmezését kell igen alapos kritikai vizsgálat tárgyává tenni, mert bizonyosan hibás az értelmezésük.

Az orthodox zsidó hagyomány szerint a valódi messiás és az általa hordozott megváltás az idők végén jön el. Nem apránként, hanem „egy csapásra”, „új éghez és új földhöz kötött” (Ézsaiás 65: 17), kizárólag a mély bűnbánat és a Tóra (a metafizikai doktrína leszármazott megfelelőjének) tanulmányozásához való ragaszkodás és megvalósítással egybekötött értése által. Ugyanakkor rettenetes „szülési fájdalmak”, vagyis a világ szörnyű elsötétedése, apokalyptikus szenvedések és katasztrófák után. Olyannyira, hogy ettől megrettenve, a Babiloni Talmud (Szanhedrin 98b) egyenesen úgy fogalmaz: „Jöjjön el (a Messiás), de hadd ne lássam meg Őt az én időmben!” Nyilvánvalóan megvan a maga metafizikai „oka” annak a parancsolatnak, amelyet a hagyomány szerint esküvel fogadtak az igaz hitű zsidók, s amely „a Vég kikényszerítésének” vagy siettetésének tilalmában áll. „Isten megeskette Izraelt, hogy ne kényszerítse ki a Véget.” És e kulcsfontosságú pontnál el kell időznünk némileg. A „Vég kikényszerítésének tilalma” azt a metafizikai igazságot fogalmazza meg, hogy ha nem a tényleges vég jön el az emberi beavatkozás mint rombolás és pusztítás, avagy a feloldási/feloldódási folyamatok mindent betetőző végeként, a hamisan értelmezett álvég utáni operációk és ilyenformán egy ekkor megidézett álmessiás óhatatlanul bukásra lesz ítélve. Mert mindez még mindig csak az aktuális ciklus utolsó felvonásaihoz tartozik majd, nem pedig az áhított új világ kezdetéhez. Olyan paródiát képez, amely ha lehet nemcsak a hivatalosakat, hanem a választottakat is megtéveszteni hivatott. Arról nem is beszélve, hogy aki személy szerint részt vesz „a Vég kikényszerítésében” a hekatéi vagy lilith-i ellenistenségek feloldási folyamatainak kvázi segédoperátoraként, a legsötétebb satanikus entitások kiszolgálójává és kollaboránsává teszi magát, amelyek őt magát a legbaljósabb testi–lelki–szellemi dezintegrációval jutalmazzák, a hatás és visszahatás egyetemes törvényének megfelelően. Ez egyszersmind az „ellen-tigrislovaglás” képzetét is felkelti számunkra. A távol-keleti szimbolikában a „tigris” a metafizikai sötétség, a feloldás és a pusztítás ellenerőit képviseli. Ezt itt úgy „lovagolják meg”, pontosabban a naiv „operátor” úgy kapaszkodik bele, hogy a felette való kontroll megszerzése helyett, azzal mintegy szolgamód viteti magát átmeneti és részleges előnyök (például illegitim evilági hatalom) reményében, hogy végül aztán maga is prédájává váljon az általa uralni képtelen, létrendileg hatalmas, sötét entitásnak. Ezért „Isten megeskette Izraelt, hogy ne kényszerítse ki a Véget”. Ezt azonban a diaszpórában élő és főként a vallásukat elveszített „szabadgondolkozó” zsidók képtelennek bizonyultak teljesíteni, s akarva-akaratlanul megszegték az „esküt”. Utalhatnánk itt azokra az immáron évszázadok óta tartó felforgató társadalmi folyamatokra, a hamis vagy „dögvész-szerű” ideológiákra, a romboló forradalmakra és háborúkra, amelyek a tradicionális Európát mára gyakorlatilag alapjaiban felfogatták és megsemmisítették. Siettetve és kényszeríteni próbálva a véget, ebben a diaszpórában élő zsidóság bizonyos tagjainak a szerepe – mind a marxizmushoz, az evolucionizmushoz vagy a freudizmushoz hasonló legpusztítóbb ideológiák kidolgozásának és propagálásának, mind a leplezett világuralmi ambíciók által fűtött titkos társaságok, s a deviatív judeokrácia által áthatott szabadkőművesség tevőleges aktivitásának formájában – mára annyira nyilvánvaló, hogy felesleges is külön kitérni rá. E ponton érdemes továbbá megemlíteni, hogy ebben az összefüggésben bizonyos ködös „próféciák” és sejtelmek egy „nagy geofizikai esemény” bekövetkezéséről is beszélnek, amelyről „csak a beavatottak tudnak”, s ami alighanem a Kali-yuga és ezáltal a Manvantára „közelgő” végének profán, valamint materialista és szcientista áthallása. Miként az „új világrendről”, a „New Ageről” való képzelgések és ennek művi kierőszakolására tett törekvések is valószínűleg ezzel kapcsolatosak. Továbbá az eddigi két világháború, valamint egy esetleges harmadik, alighanem szintén összefüggésben áll „a Vég kikényszerítésével”, azzal, ami – mint már említettük – okkal tiltott a hagyományukhoz hű zsidók számára. Ez az, mit az ultraortodoxok ma is komolyan vesznek, de amelyet mások, éppen ellentétesen, szinte afféle mágikus parancsolatként értelmeztek, valamiféle világkormánnyal azonos, „Teljes Izrael” létrehozásához. Mivel – a judaizmus legalapvetőbb próféciája szerint – csakis a Vég bekövetkeztekor jöhet el a dávidi Messiás, az egyetlen, aki Izraelt megalapíthatja, vagy annak mint evilági entitásnak – horribile dictu – a világuralmát elhozhatja. Itt kétségtelenül a világtörténelem egyik legsúlyosabb szellemi eltévelyedéséval van dolgunk, egy valódi ezoterikus rendű tudás (a kabbalah és a szabadkőműves doktrína) degenerációjával. Erre ilyenformán jól illik, hogy corruptio optimi pessima, vagyis a ’legjobbak romlása a legrosszabb’. „E felforgató tevékenységet – mondja Evola – lényegében az ősi tradíciójától elszakadt, elvilágiasodott zsidó elem fejti ki. Az elvilágiasodott zsidóság tevékenységében eltorzult és materializált formában ennek az ősi tradíciónak néhány eleme jelenik meg. E tevékenységben egy bizonyos emberi szubsztancia ama ösztönei szabadulnak fel, amelyeket korábban ez a tradíció részben megfékezett.” (3) Itt ráadásul annak a talmudi tilalomnak a megszegése is kézzel fogható módon megjelent, miszerint a zsidók „ne lázadjanak fel a világ népei ellen”, még akkor sem, ha bizonyos részüknek a vallásos jámborsággal összeegyezhetetlen üzelmei (például uzsoraüzlet és egyéb gazdasági és politika machinációik) miatt esetlegesen mindannyiuknak komoly retorziókkal kell számolniuk. A száműzetésben élő, nem kellően tudatos zsidók számára persze minden, főként európai tradicionális társadalmi alakulat, amely körülvette őket, egy torz és hamis szemszögből került megítélésre. Ilyenformán ezek rövid úton a „gonosz” birodalmaivá váltak a szemükben, kiváltképpen, ha mindez azon utópisztikus elgondolás viszonylatában vetődött fel, ami egy helytelenül, szekuláris és hamis módon értelmezett „messiás” által alapított, evilági zsidó állam képzete keltett, vagyis amit a cionizmus sugallt a rászedhető zsidó tömegeknek. Ezt is bölcsen előre látta a Talmud, amikor az előbbi tilalom megfogalmazást nyert benne. Összhangban a charédi vagy ultraortodox állásfoglalással, amely következetesen az alábbi nézeteket képviselte, mindazok, akik Izraelt és a „kiválasztott népet” szekularizáltan, netalán modern nacionalista alapon értelmezték, és ebből kifolyólag ideológiai felforgatás és rombolás, politikai aktivitás, titkos összeesküvés, vagy – mint a Széfer ha-Mesiv köre – egyenesen mágikus eszközök és hatalom bevetésével „siettették a Véget”, törvényszerűen hamis megváltásban és hamis messiásban hittek és hisznek. Lényeges hangsúlyozni, hogy az említett körök „messiása”, amely profán emberi erőfeszítések által, minden szinten a létrontás erőit igénybe vevő és bűnös gazdasági és politikai eszközök felhasználása által lépésről-lépésre jön el, ráadásul a világ szinte összes hagyományos intézményének (például az egykori monarchiáknak, majd a nemzeteknek) a rovására, nem más, mint a keresztény univerzum antikrisztusa vagy az iszlám ezzel analóg mesikh al-dajjalja (’szemfényvesztő messiása’). Több helyütt is bemutattam már, (4) hogy ez a rettenet, mint minden lehetőségek legborzalmasabb ómegája, valójában mit képvisel, úgyhogy erre e helyütt nem térek ki.

Amit viszont nem kerülhetünk meg, az a jelenkori történelem egyik súlyos rákfenéje, a cionista próbálkozás áttekintése. A cionizmus mindenekelőtt a szekuláris és modern zsidó nacionalizmusból sarjadt ki, amelyhez aztán a messianisztikus vallásosság képviselői, élükön Ábrahám és fia Cvi Jehuda Kuk (1891–1981) rabbival is csatlakoztak. A szekuláris cionisták szívós aknamunkával, évszázados pénzügyi és politikai befolyásukat érvényesítve egyszerűen fittyet hánytak a talmudi parancsolatokra. Egy merőben evilági országot, az Erec Jiszrael helyén egy szigorúan hagyományellenes képződményt, az Agudat Jiszraelt (Izrael államot) hozták létre és terjesztik tűzzel-vassal. „Ez az állam – az ultraordox tradicionális álláspont szerint – nem a halákha (zsidó vallásjog) állama, hanem egy világi állam, vagyis a bálványimádók törvényei és nem a Tóra igazgatja.” Létrehozói megszegték a talmudi parancsolatot, miszerint „A Szent (Áldassék) megeskette Izraelt, hogy ne menjen fel a Falra”, vagyis a valódi Vég bekövetkezte előtt ne térjen vissza a száműzetésből együttesen (alija) a Szentföldre. Eszerint a cionizmus, amely állítólag a szabadulás és a zsidó nemzeti újjászületés elhozatalára vállalkozik a messiási kor előtt, homlokegyenest az ellenkezőjét fejezi ki, mint amit hirdetni vél. Minden kísérlet, amely a messiásvárást emberi eszközökkel – az ország meghódításával, politikai „szabadítással”, a száműzöttek egybegyűjtésével – kívánja megvalósítani, istenkáromlással egyenlő. (5) Egy szuverén zsidó állam ezért egy új Bábel tornya, pökhendi emberi kísérlet, hogy bitoroljanak valamit, ami a Teremtő előjoga. Antimessiási önhittség, „abszolút hitehagyás, pimasz arrogancia, iszonytató eretnekség, amely megrázza a világ alapjait (…)” (6) Ilyenformán ennek és képviselőinek végül el kell bukniuk „az igazi Messiás kardja által”. Ezt megelőzően azonban felépülése és a világuralmi ambíciói alighanem a jelenkorba foglalt lehetőségek egyik legszörnyűbbikét takarja, azt a világrémállamot, amelynek megteremtésén, s az evilági izraeli hegemóniával való irányításán korunk sötét háttérhatalmai oly lázasan serénykednek.

Ez az Izrael mint Agudat Jiszrael azonban el fog pusztulni, és ennek romjain jöhet el az igazi messiás, a „száműzetéstől” mint tudatállapottól megszabadító valódi fényhozóként. Jeruzsálem és a Szentély csak felülről épülhet, egyébként Bábel tornya lesz, amelybe az idők végén Isten villáma belecsap és porba sújtja azt. Az egyetemes igazságszolgáltalás és kiegyenlítés értelmében természetesen mindazokért a hazugságokért és gonoszságokért is meg kell fizetni egyszer, amit a főként szekuláris és „szabadgondolkozó” zsidók a nemzetek, és köztük a magyar nemzet ellen elkövettek és elkövetnek. És itt mint mondottuk nem lehet mindent egy legyintéssel elintézve a „gójok primitívségének” és egy „holokauszt” borzalmainak a számlájára írni. Ők azok a „zsidók, akik nem zsidók” (jewj wa ma-jewj vagyis Góg és Magóg hordái), (7) akik „eláradnak a föld színén, a gonoszságnak magvát szórva”, szoros összefüggésben azzal, amit Guénon a nomádság „ártalmas” aspektusának (8) nevez és éppen a hazátlan zsidósággal összefüggésben említ meg. Mindent aláásni, megrontani, lealacsonyítani, s ezáltal hamis erkölcsi igazolást szerezve feljogosítva érezni magunkat az elpusztítására: nos ez az, amire kétségtelenül különféle ideológiákat lehet gyártani, és önigazolásképpen különféle fedőelméleteket kitalálni, vagyis ez az, amire magyarázat van, csak éppen mentség nincs. Ami pedig ebben az összefüggésben a „Falra való felmenés” és a zsidók Erec Jiszraelben való egységes visszatérésének (alija) egyik feltételét illeti, miszerint „a világ nemzeteinek jóváhagyásával és vezetőik támogatásával kell megvalósulnia”, nos a cionista felfogásban ez is kizárólag a vég siettetése révén a világ hagyományellenes átlényegtelenítése és pusztítóan sötét átalakítása révén mehetett végbe. Vagyis csak 1945 után, s amiben mint már említettem kitüntetett szerepet játszottak a pénzvilág és a rejtett hatalmi körök befolyásos zsidó képviselői. Iránymutató jelentőségű e ponton az a charédi zsidó állásfoglalás, miszerint az elhurcolások és a munkatáborok világa kollektív büntetés volt a kollektívan elkövetett sérelem, a zsidó népnek az Ég uralma elleni lázadása miatt, amely a Vég – a világfelforgatásban játszott eminens szerep révén való – kikényszerítésére irányuló cionista tevékenységben öltött testet. Nem a száműzetés lett tarthatatlanná és idézte elő saját megsemmisülését (bár ennek milyensége is rendkívül mély önvizsgálatot és bűnbánatot követel meg), hanem a száműzetés cionista elárulása hozott csapást a zsidó népre. És ezen azóta sem változtatott semmit: se a Balfour-nyilatkozat, se a II. világháború győztesei által létrehozott, en bloc antitradicionális ENSZ támogató határozata, se az Izrael államnak azóta elért megtévesztő katonai és politikai sikerei. Aligha kétséges, hogy nagy, túlzottan nagy árat kell majd fizetni ezekért a dolgokért, és talán a valódi és szellemi zsidóknak is, akik valójában nem érdemelnék meg.

Fel kell ismerni, s tevékenységét ennek fényében kell mindenkinek kiigazítani, hogy a világ jelenkori elsötétedésének végső háttere egy metafizikai jellegű, korszakokon átívelő, okkult harc vagy háború. Ennek kapcsán bizonyos szervezetek és körök – köztük az elvilágiasodott hagyományellenes zsidóság – bár kétségtelenül kitűnnek, ám végső soron ezek is csupán a náluknál jóval hatalmasabb és máshonnan jövő befolyások puszta eszközei vagy ügyvivői. Ezek a befolyások végül saját eszközeiket és ügyvivőiket is maguk alá temetik. Rájuk nézve ráadásul minden olyan transzcendens dimenzió kioltásával párhuzamosan – vagy ha úgy tetszik, minden „megváltás” és „üdvözülés” lehetősége nélkül –, amely a metafizikai igazság és a világosság oldalán küzdők számára viszont időtlenül fennáll.

Jegyzetek

(1) Julius Evola: Cinóberösvény. Budapest, 2006, Nemzetek Európája Kiadó, 184. o.
(2) László András: Néhány megjegyzés a sötét történelmi-politikai háttérerők milyenségéről és szerepéről. Sacrum Imperium (Budapest), 10. sz. (2002) 11. o.
(3) Julius Evola: Cinóberösvény. Id. kiad.
(4) Lásd pl. Baranyi Tibor Imre: Fejlődő létrontás. VI. fej. 666. Vagy Az iszlám antikrisztusa. Északi Korona (Budapest), 29–30. sz. (2007. dec.) 49–57. o.
(5) Vö. Joel Teitelbaum: Esszé a három esküről. 76. szakasz. In Va Joel Mose 76. szakasz.
(6) Yerachmiel Domb: Kuntres et nisayyon. Bevezető. Jeruzsálem, 1972.
(7) Vö. Baranyi Tibor Imre: Az iszlám antikrisztusa. Északi Korona, id. kiad.
(8) René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei. 34. fej. A pszichoanalízis vétkei. 1. lábjegyzet. I. m. 255. o.

Baranyi Tibor Imre

Megjelent a szerző Hagyomány és magyarság című könyvében. 

alfahir.hu