Ilyen nagy dolog a Szabadság?

székely zászló

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Szabadság, egyenlőség, testvériség – a polgári forradalmak hármas jelszavát mindenki ismeri, hiszen többek közt a márciusi ifjak is ezt nyomtatták tizenkét pontjuk aljára. A szabadság. az egyén és az azonos kultúrájú polgárok önrendelkezésének joga. Az Emberi és polgári jogok nyilatkozata úgy fogalmaz:

A szabadság lényege, hogy azt tehetjük, ami nem árt mások jogainak.

Szabadon használni anyanyelvünket, gyakorolni szüleink, nagyszüleink hitét, megismerni elődeink kultúráját, tudásunkat szabad vállalkozás keretében vagyonkává alakítani, véleményünket szabadon elmondani, leírni, a közéleti történésekről szabadon tájékozódni, vezetőinket saját magunk közül szabadon megválasztani. Ezek a posztmodern ember számára már teljesen természetes adottságok, kontinensünk nyugati felének teljes népessége így szocializálódott. Az Elbától, pontosabban a vasfüggönytől keletre azonban nem ez volt a helyzet. Nem kívánom hosszan ecsetelni a kommunista, szocialista rendszerek bűneit, épp elégszer és épp elegen megtették már. (Magam legutóbb a kommunizmus áldozatainak emléknapján tettem meg.)

Voltak azonban olyanok, akik még ennél is rosszabbul jártak. Akik nemzetiségi hovatartozásuk miatt üldözést szenvedtek, akik anyanyelvükön nem tanulhattak, hitüket sem gyakorolhatták, akiknek kultúráját megpróbálták minden eszközzel elnyomni. A háború után a magyarországi németség mellett a külhoni magyarság is ebbe a kategóriába tartozott, de azt lehet mondani, még most is ide tartozik.

Mert bár a kommunizmus összeomlott a keleti blokkban, Kádár János, Gustáv Husák és Nicolae Ceaușescu is már rég halott,

a Trianonban elszakított magyarság továbbra sem élvezheti azt a szabadságot, amit a polgári forradalmak Európa-szerte kivívtak.

Különösen igaz ez a tömbmagyarságban élő székelységre, mely ma emlékezik meg a székely szabadságról.

Arról a szabadságról, mely Trianon óta hőn áhított vágya Székelyföld népének. Akik nem kérnek az erőszakos asszimilációból, például a síremlékeken szereplő magyar nevek lecsiszolásából, bözödújfalu népének panelbe telepítéséből és az úzvölgyi agresszióból se. De ragaszkodnak a piros-fehér-zöld zászlóhoz, Himnuszunkhoz mint nemzeti imánkhoz, az anyanyelvi oktatáshoz, szentmiséhez, istentisztelethez. És igenis, joguk van magyar állampolgárnak lenni, továbbá joguk van képviseltetni magukat a magyar országgyűlésben.

Mert száz évvel ezelőtt nem ők költöztek át más országba, hanem a határ lépett át rajtuk.

Hiszen ugyanaz az ő kultúrájuk, mint a miénk. Magam először 25 évvel ezelőtt jártam a Székelyföldön gimnáziumi osztályunk nyári gyalogtúráján, és azonnal megragadott Tündérkert gyönyörű világa, az ott élők közvetlensége. Sosem fogom elfeledni, az egyik csíki faluban voltunk vasárnapi szentmisén, de lekéstük azt a buszt, amivel mentünk volna a következő állomásra. És bár gyalogtúra volt, azért az aszfaltúton júliusi rekkenő hőségben „lesétálni” tizenöt-húsz kilométert nem feltétlenül leányálom. A csíki székely közösség pedig, akivel addig sosem találkoztunk, felajánlotta nekünk, a hétszáz kilométerről érkezett, ismeretlen pesti kisdiákoknak, hogy elvisznek. Beültünk a már akkor is legalább harmincéves Zsuk platójára, és két turnusban, bármiféle ellenszolgáltatás nélkül átfuvaroztak minket a célállomásra.

Azt a meghatottságot és hálát, amit akkor éreztünk, nem lehet a számítógép billentyűi révén visszaadni!

Ez az igazi nemzeti összetartás, az a bizonyos köldökzsinór, ami magyart és magyart – éljen akár Londonban, akár Budapesten, akár Csíkszeredán – örökre összeköt.

És ezért kell nekünk is segíteni az ő önrendelkezési küzdelmüket.

Kinek-kinek lehetőségeihez mérten: mi, mezei állampolgárok ezt jelen pillanatban úgy tudjuk a leghatékonyabban megtenni, ha aláírásunkkal támogatjuk a nemzeti régiók védelmében indított európai polgári kezdeményezést.

A magyar társadalom jelentős része már az úgynevezett rendszerváltás után született, de legalábbis akkor szocializálódott. Számukra, számunkra magától értetődő életstílus a szabadság. De azoknak, akik Ceaușescu soviniszta-kommunista rendszere alatt sínylődtek, akiknek őseik kulturális örökségéért naponta meg kell küzdeniük, azoknak nem. Ahogy Márai Sándor írja Mennyből az angyal című versében:

És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Igen, talán már mi is érezzük: vannak, akiknek óriási öröm lenne, ha közösen kivívnánk ezt a szabadságot!