A polgárosodás gyilkosai

Államvédelmi Hatóság, ÁVH

1947. február 25-én a szovjetek letartóztatták a Független Kisgazdapárt főtitkárát, Kovács Béla országgyűlési képviselőt, és elhurcolták a Gulágra. Ezzel vette kezdetét az a folyamat, mely Magyarországon a második világháború utáni kommunista rémuralmat kiépítette, és hazánkban is millió áldozatot követelt.

Áldozat alatt természetesen minden olyan személyt értünk, aki a rendszer közvetlen (például fizikai) vagy közvetett (például jogi vagy egzisztenciális) hatására nem élhetett polgári szabadságjogaival. Nem kívánunk egyenlőségjelet tenni áldozat és áldozat közé: magától értetődő, hogy akinek hozzátartozója Recsken vagy az Andrássy út 60. kínzókamráiban belehalt a kínzásokba az ötvenes években, annak a fájdalma sokkal mélyebb, mint azé, aki egy egyetemi felvételitől vagy egy művezetői pozíciótól esett el a nyolcvanas években.

Pedig mindkettő a kommunizmus áldozata, mindkettő

azért nem élhetett tisztességes polgári életet a Kárpát-medencében, mert utópista vadállatok és az ő kiszolgálóik nem tartották őket „politikailag megbízhatónak”.

Pedig a második világháborút követő választást a kisgazdák nagy fölénnyel, 57 százalékos eredménnyel nyerték. A szocdemek 17,5, a kommunisták pedig csak 17 százalékot söpörtek be. (Később pedig a padlást le…) Labdába rúgott még az ugyancsak a baloldali blokkhoz tartozó Nemzeti Parasztpárt 7 százalékkal.

A kisgazdák sima győzelme tehát minden lehetőséget megadott (volna), hogy a világégés után hazánk újra a polgárosodás útjára lépjen, amelyen a két világháború között is járt. Mert igen, a Horthy-rendszer – minden hibája, botlása, horribile dictu: bűne ellenére – lehetőségeihez mérten követte a nyugati polgári demokráciák útját. Klebelsberg Kunó iskolarendszere, az önálló magyar jegybank felállítása, az első hazai – igaz, nagyon szűk körű, de mégiscsak létező – nyugdíjrendszer megalkotása mind a modern polgárosodást, a stabil középosztály létrehozását szolgálták.

A történelemben a legfeleslegesebb és egyben legizgalmasabb kérdések úgy kezdődnek:

Mi lett volna, ha…?

Mi lett volna, ha Sztálin Vörös Hadserege helyett a szövetségesek fennhatósága alá kerültünk volna? Nagy összeggel fogadhatnánk rá, hogy nem kényszerítik rá a koalíciós kormányzást Tildyékre, és Rákosiék nem kapják meg a kulcsfontosságú belügyi tárcát sem. És akkor nincs szalámizás, nincs kék cédula. Biztosan sokkal szebb lett volna, de

nekünk nem ez a sors jutott.

A kommunizmus negyven évig tartó diktatúrája nemcsak az egyes emberekben, családokban, hanem a társadalom teljes szövetében rettentő nehezen helyrehozható károkat okozott. A kommunista tervgazdaság, a kötelező beszolgáltatás (ismét utaljunk a padláslesöprésre), gazdaságilag tette leszakadóvá az országot a szerencsésebb történelmi helyzetbe került nyugati polgári demokráciákhoz viszonyítva. A szabad vállalkozás lehetőségének tiltása, az erőszakos államosítás ugyancsak tőrdöfés volt a jólétre vágyó polgárok hátába. A besúgóhálózat, az urambátyám alapú kedvezményezések

kiölték az emberekből a szolidaritást, irigységet szültek, ami a mai napig benne él a „kádári kisemberben”.

Sajtószabadság, véleményszabadság nem volt, a Szabad Európa Rádióból egy fél mondat elcsípése is „népi demokráciánk elleni támadásnak” minősült.

Magam a késő Kádár-kor gyermeke vagyok, hála Istennek, nem kellett megtapasztalnom a legsötétebb Rákosi-időket. Családi legendáriumokban természetesen él az emlékezete az elhurcolt pap nagybácsinak, a kisbirtok államosításakor agyvérzést kapott dédmamának. Az viszont még az én emlékezetemben is élénken él, mikor az általános iskolában nem volt szabad beszélnem arról, hogy hittanra járok.

Harminc év telt el a kommunizmus magyarországi bukása óta. Ötödikes diákként euforikusan téptük ki az énekkönyvből a Szovjetunió himnuszát, akasztottuk le a palatábla fölül a vörös csillagos Kádár-címert. Persze, fogalmunk sem volt, mi lesz, de

azt tudtuk, hogy „azok” most eltűnnek, és jönnek „egészen mások”.

Harminc év távlatából már tudjuk, nem olyan egyszerű megvalósítani azt a voltaire-i értelemben vett klasszikus liberális polgári demokráciát (és nem azt az elfajzott ultraliberális szélsőséget, amit ma annak kívánnak beállítani), amire akkor vágytunk. Azt, ahol „a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet”, és ahol „a jognak asztalánál mind egyaránt foglal helyet”. Ma is vannak egyenlők és egyenlőbbek, ma is figyelnek „odafönt” azokra, akik „radarszint” fölé kerülnek.

Az új paradigma is kitermeli a maga kommunistáit. A neobolsevik viszont tanult elődei hibájából. Nem kirakatperekben ítéli halálra rendszere ellenségeit, hanem csendben, kávézók teraszain. A kivégzésüket azonban címlapon hozza.