Lőrinc Katalin táncművész nyitotta meg a beszélgetést – és a továbbiakban moderálta, a meghívott előadókat pedig konferálta - , és rögtön az esemény kezdetén elmondta: szerinta az óriási kiállítás nagyon kicsi szegmense foglalkozik a testfókusszal. „Pedig olyan világban élünk, amelyben instant érzelmi és mentális közlésre van szükség, ebben pedig az elsődleges az arc – először a másik ember arcáról olvasunk le információt, így szocializálódtunk."
"A kiállítás inkább arról szól, hogyan viszonyulunk a bennünket körülvevő tárgyi környezethez. Visszatérve a testről való olvasáshoz: az arc által közvetített információt könnyebben feldolgozzuk, míg a test többi részével kapcsolatban más a helyzet: nagyobb befogadói munkát követel meg, asszociációkat hív elő, és mint ilyen, messze vezet.” Lőrinc Katalin egy kísérletre hívja meg a pódiumbeszélgetés résztvevőit: egyszerűbb táncmozdulatot hajt végre, és mindenkit megkér, hogy fotózza onnan, ahol éppen ül.
Számomra, mint táncos számára a kép – akár álló-, akár mozgókép – az önreflexióról szól.
"Amikor először láttam magam videón, igazi reveláció volt. Rögtön megváltozik az emberben a kép, amelyet a saját mozdulatáról elképzelt, így a rögzített és a táncos fejében élő kép kapcsolata máris érdekes kérdéseket vet fel” – magyarázza.
„A néző is egy adott szögből nézi végig az előadást, a kamera ezzel szemben új nézőpontokat tárhat fel. De ezen a beszélgetésen nem is csak a művész és a befogadó viszonyáról lesz szó, hanem tágabban a jelenség funkcióiról. Kinek, és miért készülnek egyáltalán ezek a felételek? Egyrészt beszélhetünk puszta dokumentációról, másrészt a mozgó és a kamera mögött álló ember közös munkájáról – hiszen az imént bárki Önök közül megkérhetett volna, hogy a táncmozdulatot a dobogóra állva végezzem el…”
Eifert János fotóművész veszi át a szót, hogy a felvetett kérdést a fotográfia nézőpontjából körüljárja. „Most a kamera a fő kifejezőeszközöm, de korábban tizenhét éven át hivatásos táncosként tevékenykedtem. Mindig is lenyűgöztek azok a produkciók, amelyekből süt az érzelmi, vizuális, gondolati mondanivaló. És a kérdés, hogyan tudja ezeket a pillanatokat megőrizni a fotós – hiszen a tánc illékony művészet.
A függöny legördülése után a tánc nyújtotta élmény csak a fejünkben él tovább, ennek ellenére az emberek évezredek óta próbálják fizikailag továbbra is érzékelhetővé, maradandóvá tenni.
Gondolok itt arra, hogy már a sziklarajzok jónéhány táncos mozdulatot örökítettek meg, csakúgy, mint a szobrászat, a festészet. A fotográfus persze az állóképre épít, amely azért érdekes, mert az optikai hatások, például a rövidülés befolyásolják a mozdulat képen való megjelenését. A fotográfus ezenkívül a fénnyel, vagy az elmosódásos életlenséggel plusz hatást adhat a képnek. A hosszú záridővel a mozgás folyamata is érzékeltethető a fotókon” – magyarázza Eifert János, majd analóg képeiből mutat válogatást.
Szűcs Réka filmkészítő, doktoranduszként táncfilm-kutató a táncfilm műfajáról beszél, főként ennek szélsőségeiről. „Nem arra hoztam példát, ami először eszünkbe jut a táncfilmről…” –mondja. „De mit is tekinthetünk táncfilmnek? Olyan saját táncfilmeket fogok megmutatni, amelyek segítenek annak megválaszolásában, hogyan viszonyul egymáshoz a rögzített tánc és a táncfilm. Ezeken a felvételeken keresztül láthatjuk, milyen koreográfiai alapja lehet egy-egy táncfilmnek. Vagy a rögzített kamerával felvett táncból hogyan lesz teljesen más eredmény, ha a kamera is mozog."
Mint Szűcs Rékától megtudjuk, a táncfilm és a musical közé egyáltalán nem lehet egyenlőséget tenni. A táncfilmet történetileg is lehet tanulmányozni, hiszen egyidős a mozgóképpel. A táncfilm a mozgókép és a test találkozása egy másik megközelítés szerint, így még bizonyos reklámok is lehetnek táncfilmek. Tehát ezt a műfajt artisztikus és kommerciális célokra is fel lehet használni, magyarázza Szűcs Réka, majd a kivetítőn két egymás mellett párhuzamosan futó felvételt mutat.
Az elsőn egy tánc statív kamerával rögzített felvétele, a másikon a táncfilmben megjelenő tánc látható – amely ugyanaz a tánc, de itt már a filmes eszközök is érvényesülnek – például a szupernyolcas nyersanyag. Ez különösen szemléletes, hiszen így érdekes megfigyelni a két felvétel hasonlóságait is különbségeit. „Bizalmi játék ez, az operatőrnek szemkontaktust kell tartania a táncosokkal, és rájuk kell hangolódnia” – magyarázza Szűcs Réka. „Éreznie kell, mi hangsúlyos, mi kihagyható, és ami kihagyható, hogyan és milyen ritmusban hagyható ki. Innen már
belátható, mennyi új dimenziót nyer a táncfilm a filmen rögzített tánchoz képest.”
Lanszki Anita esztéta, multimédia szakértő a Táncművészeti Főiskola elméleti tanszékének oktatója; mint előadásából kiderül, a digitális technológia, a multimédia-eszközök alkalmazása, a VR és a tánc színpadi együttese a szakterülete. A beszélgetésen történeti áttekintésen keresztül vezeti el a hallgatóságot a mai alkotói módszerekig.
„A fotográfia tizenkilencedik századi megszületése lehetővé tette ennek az illékony jelenségnek, a táncnak megörökítését, a századfordulón a mozgókép megjelenésében fejlődött ez tovább. Az 1902-es Tánc című film volt az első ilyen alkotás – sajnos csak állóképek maradtak belőle fenn. A hangosfilm megjelenésétől aztán a zenés-táncos film műfaja színesítette a palettát, sőt az egyik első hangosfilm is zenés-táncos alkotás, musical volt. Európában aztán szárba szökkentek a szerzői filmek, amelyek már nem műfajhoz, hanem a rendezőhöz kötődtek. Itt kénytelenek vagyunk nagy vonalakban haladni, úgyhogy ugorjunk a huszonegyedik századhoz, pontosabban az internet megjelenésével járó fordulathoz.”
„Minden médiumnak más kihívásokkal kell szembenéznie, ha táncot akar rögzíteni. A fotográfia esetében az a kérdés, mi lesz benne a keretben, és amit megörökít, dokumentáció, vagy egyéni látásmódot közvetítő – akár – fikció. Hasonló a helyzet a mozival, és egy nagy huszárvágással az internetre áttérve azt láthatjuk, hogy itt már nem beszélhetünk egységes formanyelvről, főleg a web 2.0 óta, amely részvevői hozzáállást feltételez a befogadó részéről, emellett sokszor nehéz megállapítani, hogy az egyes tartalmaknak ki a szerzője."
"Az ezredfordulón végbement paradigmaváltásnak köszönhetően ez ma már nem csak tartalombefogadásról, hanem tartalomelőállításról és tartalommegosztásról is szól. A tánc esetében pedig, ahogy már az előttem szólók többször érintették, külön érdekesség a nézőpont kérdése” – mondja Lanszki Anita. Ennek illusztrálására több példát hoz, például a kamera számára koreografált, felső kameraállásból felvett kaleidoszkóp-szerű filmjelenetet, majd említést tesz Fred Astaire-ről, akinek az esetében megint érdekes a nézőpont kérdése, hiszen csak vágás nélküli jeleneteket készíthettek róla...
Minden művészetben mindig is felmerült, hogyan lehet ábrázolni azt, amit nem lehet ábrázolni.
Ma már immerzív filmről beszélünk, amely a 360 fokban felvett videókat jelentik. Ezekben a nézőpontot az egérrel mi választhatjuk ki, változtathatjuk, és az ilyen anyagok megjelentetése YouTube-on már a legtöbb tánctársulat jellemző gyakorlata. Ami így létrejön, az egy egyes szám első személyű virtuális valóság."
"Visszatérve a web 2.0-re: míg a web 1.0 pusztán tartalombefogadásra épül, a web 2.0-ben már különböző blog- és közösségi médiafelületeken a felhasználók is megjelentetik egyéni produktumaikat. Ez az eddigi tévés vagy filmes műfajokat is összemosta, valamint sokkal nagyobb teret hozott létre az egyéni véleményalkotásnak – és nézőpontnak. Mostanában rengeteg olyan tartalmat látni a közösségi oldalakon, amelyben a test határait feszegetik – olyan teljesítményeket rögzítenek, amiket a videó szereplői valószínűleg soha nem tudnának reprodukálni."
"A tánccal kapcsolatos tartalmak többnyire az esztétikumra koncentrálnak; bizonyára sokan ismerik a ballerinaproject_-et, amelynek keretében Magyarországon is készültek fotók. A humor egy másik fontos elem, például a különböző mémek, amelyek sokszor elárasztják a közösségi felületeket. Plusz újdonság, bár talán már sokan hallottak róla, a Google Cultural Institute, amellyel ingyenes barangolható rengeteg tárlat, de a performing arts-ra, azaz előadóművészetre rákeresve rengeteg tánccal kapcsolatos alkotást találhatunk, vagy akár a Google Earth segítségével megnézhetjük belülről a Melbourne-i Operaházat. (A Google Cultural Institue-on a performing arts-ra rákeresve az említett 360 fokban belátható videót is találunk, például a Philadelphia Orchestra előadását nézhetjük alább, több mint backstage-ből - a szerk.)
A problémákról szólva Lanszki Anita kiemeli a felhasználók önképében és testképében megjelenő sztereotípiákat – amely kérdésre véleménye szerint egy konferenciát lehetne építeni - , majd áttér a kérdésre, amely sok alkotót foglalkoztatott és foglalkoztat ma is:
Hogyan is lehetne kiterjeszteni a mozgásművészetet a virtualitás világába a huszonegyedik században?
"Ott van például a Motion Capture-szoftver, amely kamerák és markerek segítségével képes komplex mozgások ábrázolására (így készült például az Avatar), egy koreográfus számára pedig nagyon fontos lehet a mozgáselemzés, amelyhez kiváló segítséget nyújt ez a technika.”
A kiterjesztett valóság az alkotásban
Lanszki Anita sajnos csak előadásra végén tér ki valójában a legfontosabb témájára: a VR táncművészeti, színpadi, koreográfiai használatára. „Ezekhez a projektekhez már egy táncos, egy koreográfus és egy médiaművész csapat kell. A testet még vetítőfelületként is használhatják.” Erre több példát hoz – és itt szavak helyett felvételek beszélnek: az egyik projektben markereket tettek a táncos testére, felvették a mozgását 360 fokban elhelyezett kamerákkal, egy monitoron látták a szoftverfelületet, a megjelenő markerpontokat összekötötték hálószerűen, így a létrejött alkotás úgy néz ki, mintha egy táncos testfelületének pontjai cérnákkal lennének összekötve. Egy másik felvételen a Chunky Move társulat előadása látható, amelyben a díszlet vetített, de ennél többről van szó: a koreográfia része a multimédiás ábrázolás. Ez is paradigmaváltást mutat: a táncosok együtt mozognak az installációkkal:
A Pixel nevű francia társulatot is megemlíti Lanszki Anita; ők egyik előadásukban a tér hajlításával idéztek elő egyedi látványt:
(Az esőcseppek pixelpöttyök, ahogy minden más „díszlet” is…)
A technológia önmagában semmit nem jelent. Akkor kap értelmet és jelentést, ha gondolat, tartalom van mögötte: például, ahogy összeolvad a virtuális tér a valós térrel
– zárja az alkalmat Lanszki Anita, de kapva az alkalmon, hogy hozzáértőktől kérdezhetnek, sok látogató fakultatíve folytatja a beszélgetést olyan kérdésekről, hogy mit is nevezhetünk táncnak, illetve, hogy a zene volt-e előbb, vagy a tánc. Elvégre egy ilyen alkalomnak ez is lehet a célja: feltenni olyan kérdéseket, amelyeken egyébként soha nem gondolkodnánk.