- Április nyolcadikán sokan ültünk a képernyő előtt, és kérdezgettük magunktól: hogy a bánatba történhetett ez? Neked van már azóta megfejtésed?
- Ez úgy történt, hogy mindenki a saját véleménybuborékjában ül, és a saját Facebook-ismerőseiből meg a baráti köréből vezeti le az országot.
Aki ellenzéki, annak ellenzéki a véleménybuborékja is, ő pedig azt hiszi, hogy a többség hozzá hasonlóan gondolkodik.
Aki nagyon meg volt lepődve áprilisban, annak nem sok fogalma van Magyarországról.
- Te nem voltál meglepődve?
- De, és ez alighanem annak köszönhető, hogy nekem is csak töredékfogalmaim vannak a magyar társadalomról.
- Mit néztünk be ennyire?
- Közszájon forgott egy dogma, amit senki nem kérdőjelezett meg: minél magasabb a részvétel, annál több az ellenzéki szavazó. Ezért aztán valamennyi ellenzéki párt arra törekedett, hogy minél több embert vigyen el szavazni. Fel is ment a részvételi arány 70% fölé.
Csakhogy kiderült, hogy annak a nyolc százaléknak a körében, aki négy évvel korábban távol maradt, Orbán Viktor bázisa épp olyan erős, mint a komplett társadalomban. Erre senki sem számított – talán még a nemzeti együttműködés elitje sem.
Mindenki azt hitte, hogy a plusz voksok egyben protestszavazatok is.
- Az ellenzéket ledöbbentette és megbénította az eredmény, erről beszélünk is épp eleget mostanában. Arról mintha kevesebb szó esne, hogy ugyanez a Fideszre milyen hatással lesz.
- Megerősíti őket abban, hogy a világon mindent jól csinálnak. Ezek után nem kell kételkedniük sem a migránskampányban, sem a politikai kommunikáció bulvárszintre züllesztésében, nem kell kétségbe vonniuk semmit, amit mondtak vagy tettek. A rendszeren belül is azok válnak uralkodóvá, akik ezt képviselik: Rogán, Habony és Vajna. A Spéder-Lázár-körnek már nem osztanak lapot.
- Mi az, ami megbillentheti ezt a jelenleg leválthatatlannak tűnő rendszert? Van egyáltalán ilyesmi?
- Orbán Viktor rendszerének az alapját a szétosztott javak képezik. A magyar társadalom oly mértékig korrupt, hogy amíg neki is jut a lopott pénzből, addig sem az osztogató személy autoritását, sem a javak forrását nem firtatja: nem kérdez rá a hatalmas vagyonok eredetére, és nem vonja kétségbe a tolvajok legitimitását. Csakhogy amint ez a helyzet megváltozik, amint az állam kevesebb pénzt tud szétosztani, a választóknak elkezdenek fájni a gátlástalanul zabrált százmilliárdok, és leverik a lopást a hatalmon.
Orbán Viktor nem azért beszél arról, hogy készülni kell a válságra, mert ez bármivel is jobban fenyeget most, mint a kampány idején, amikor szó sem esett ilyesmiről – hanem mert miután a választáson magabiztosan győzött, jól tudja, hogy az egyetlen esemény, amitől tartania kell, a gazdasági krízis.
Azt ugyanis nem lehet kizárólag kommunikációval kezelni, azt az emberek a saját bőrükön érzik majd. Akkor megrendülhet a NER. De kormányváltás pusztán ettől még nem lesz.
- Még egy nagy gazdasági válság sem szedheti le Orbánt?
- Nem. Ahhoz kormányképes ellenzék kellene. Jelenleg nincs senki, akire Orbán Viktort le lehetne váltani. Ha a Fidesz holnap megbukna, és a helyébe lépne valami, ami ebből az ellenzékből képződik, az nyilvánvalóan nem volna kormányképes. Legkésőbb négy év múlva Orbán még erősebben térne vissza, de valójában addig is az ő kezében lenne az irányítás. Ilyen körülmények között nem is szabad kormányt váltani.
Őszinte leszek: számomra ma ellenzékinek lenni nem azt jelenti, hogy kormányváltást akarok.
- Akkor mégis mit?
- Hogy nem akarom ezt az istencsászárságot, ezt a monolit túlhatalmat. Azt akarom, hogy legalább ne legyen kétharmad. Ez a rendszer ugyanis – ahogy Tölgyessy Péter nagyon pontosan rámutatott – úgy van összerakva, hogy igazán olajozottan csak kétharmados többséggel működik. Amikor lehet a konyhaasztalon alkotmányozni, CEU-törvényt alkotni meg a saját oligarchákra jogszabályokat írni.
Jelenleg nem az a kérdés, hogy Orbán vagy valaki más – hanem az, hogy mennyire Orbán.
Most éljük a jobboldal Kádár-korszakát. A '89 előtti baloldali diktatúra és az azt követő hatalomátmentés után most jobbra leng ki az inga. Úgy tűnik, a jobboldalnak is jár egy olyan korszak, amikor megkérdőjelezhetetlen a hatalma. A legutóbbi ilyen a Horthy-korszak volt, akkor azonban az elit a konzervatív-liberális angolszász és a fasiszta-nemzetiszocialista olasz-német politika között hintázott. A jelenlegi elitben az illiberalizmusnak nincs látható ellensúlya.
- A nyugati jobboldal egy része pedig imádja ezért Orbánt. A nemrégiben nálunk járt Steve Bannon és Milo Yiannopoulos dicshimnuszokat zengtek a NER-ről.
- Mert nem ismerik. Számukra ez nem több, mint annak a kultúrharcnak az egyik frontja, amit ők a tengerentúlon a posztmodern kultúrbal ellen vívnak. Nyugaton kialakulóban van egy új totalitárius gondolkodás, amely napról napra ragadja el a kultúránkat.
A Szilícium-völgy szövetséget kötött Hollywooddal, hogy félresöpörjék a hagyományos értékrendet, és egy rettenetesen sötét, erőszakos forradalmi etikát tegyenek a helyére.
Többé nem lehet sem filmekről, sem szexről, sem az élet bármilyen egyéb vonatkozásáról beszélni anélkül, hogy a beszélő ebben a kultúrharcban ne foglalna állást. A szórakoztatás lényegében megszűnt, a mai filmek elsősorban már nevelni akarnak. Megalkotni az új embert, aki a politikai korrektség és a genderizmus normáit hordozza. Bannon és Yiannopoulos ez ellen küzdenek, és ebben én javarészt egyet is értek velük. Konzervatívnak, jobboldalinak vallják magukat, de valójában a modernitás eredményeit védelmezik az egyre terjeszkedő posztmodernizmussal szemben.
- És földi Paradicsomnak látják Magyarországot, mert nálunk ez a posztmodern nyomulás egyáltalán nem jellemző.
- Ők mindent erre a kultúrharca tettek fel, és valamennyi történést és folyamatot ennek fényében értelmeznek. Ha úgy látják, hogy a modernitás és a posztmodernizmus harcában Orbán Viktor az ő oldalukon áll, akkor támogatják.
Csakhogy azt nem látják – honnan is látnák –, hogy Orbán Viktor nem a modernitás vívmányait védi, hanem a feudalizmust konzerválja. Nem engedi átlépni Magyarországot abba a modernitásba, amit Milóék Amerikában a posztmodern, genderista radikalizmussal szemben védelmeznek.
Ezt ők Amerikából nem látják – nem is láthatják, hiszen nem ismerik a régió történelmét. Ez persze nem baj, ezt nem is lehet elvárni tőlük. A baj az, hogy idejönnek, és ennek a félperifériás, autoriter rendszernek a vendégeiként hitet tesznek a fékezett habzású putyinizmus mellett. Csakhogy feudális földesurakkal szövetkezve nem lehet megvédeni a modern polgári normákat.
- Egyik oldalon Hollywood, a másikon Felcsút. Hova lehet itt állni?
- Én és az elvbarátaim többfrontos harcot vívunk.
Egyszerre állunk hadban a magyar maradvány-feudalizmussal és a posztmodernitás pusztító jelenségeivel.
Ezt az Atlanti-óceán túlpartjáról nem lehet megérteni. Nagyon mást jelent konzervatívnak lenni a Capitoliumban és a Kremlben, Orbán Viktor pedig nem az előbbit, hanem sokkal inkább az utóbbit hordozza. Ezt Milóék nem értik – nem is érdekli őket. Ők egyetlen frontot ismernek, míg nekünk legalább öt fronton kell küzdenünk.
- Egyik ezek közül biztosan a bulvár. Hajdú Pétertől Vágó Istvánon át ByeAlexig jó pár embernek keményen nekimentél ebből a világból. Csakhogy a magyar nyilvánosság tele van irritáló figurákkal, hatalmas a választék, te mégis őket pécézted ki. Mi alapján választasz magadnak célpontot?
- Egyik faktor a nettó irritáció, másik a közösségi ártalom. Ezek közös halmazából választok, ahol a zsigeri irritáció és a társadalmi károkozás egyaránt kritikus mértékű. Ilyen mondjuk az Irigy Hónaljmirigy. Nyolcan vannak, de amint bármelyiküket megpillantom, valami infernális dühvel vegyes undor fog el. Soha nem hittem, hogy Ayalát és Brindisit, a Defekt Duót meg a legutolsó generációs Gálvölgyi Show-t alul lehet múlni. Aztán jött az Irigy Hónaljmirgy, és új referenciákat teremtett – mélyen a fentiek alatt. ByeAlex azzal vált ismertté, hogy miközben a kedvese a délibábbal táncolt, a kócos haját reggelente szelek fonták.
Aztán csak annyi kellett, hogy a csávó befusson, és már az a szöveg, hogy „jól csinálod, tetszik, szép a hasad, szexi” – és spanba’ bassza a csajokat Majkával a Nemzeti Kulturális Alap pénzén.
Amikor ezeket a jegyeket látom a kultúrában meg a szórakoztatásban, akkor érzem azt, hogy itt valamit tenni kell.
- Vágó István hogy illeszkedik ebbe a sorba?
- Ő egy médiaszélhámos, aki hosszú évtizedeken át nap mint nap baszta át emberek százezreit a képernyőn. Ő volt az ország kvízprofesszora úgy, hogy a tudását soha nem mérte fel senki. A reklámarca volt annak a felfogásnak, hogy az okos ember nem gondolkodik, nem jó felvetéseket fogalmaz meg, és nem új nézőpontokat tár fel – az okos ember tud: adatokat, neveket, évszámokat. És ennyi elég is. Ezt nyomták le a magyar társadalom torkán évtizedeken át, és ennek a védjegye volt Vágó István kvízprofesszor a fémkeretes szemüvegében meg az érdeklődő, szkeptikus tekintetével.
Az Irigy Hónaljmirigy, ByeAlex és Vágó István azon a ponton találkoznak, ahol a gátlástalan, számító szociopata a kulturális térbe lép. Ilyenkor érzem úgy, hogy meg kell szólalni.
- Erre viszont sokan kapásból rávágják, hogy ezek az emberek tehetségesek, és megérdemlik a sikert.
- Andrew Lloyd Webber például tagadhatatlanul nagyon tehetséges ember.
Csakhogy ha Wolfgang Amadeus Mozartot keresztezed a Wall Street farkasával, Jordan Belforttal, egy nagyon muzikális és rendkívül tehetséges szociopatát kapsz. Épp olyat, mint Webber.
- Webber? Jó, lehet, hogy giccses, de mitől veszélyes?
- Ő tette a musicalt kulturális igazodási ponttá. A műfaj természetesen nélküle is létezne, de nem szolgálná ki ilyen intenzitással a klimaxoló nők ízlését. A Webber előtti musical világában még voltak érvényes pillanatok, még volt lehetőség mondjuk egy Hegedűs a háztetőn vagy egy Hair megalkotására. Aztán jöttek a Macskák, és Webber minden érvényes mondanivalót kiirtott a műfajból. Maradt a nettó szórakoztatás, vagyis a jól dúdolható dallamokkal hömpölygő érzelgés.
Itt nem pusztán egy színpadi műfajról van szó: az egész kultúránk lett leszállítva a női klimax érzelmi nívójára.
A színház helyére a musical lépett. Ha el akarsz mesélni egy történetet, ma már musicalt kell írnod belőle, különben senki nem lesz kíváncsi rá. A huszonegyedik századba az jön velünk, amiből musicalt gyártottunk, a többit itt hagyjuk megrohadni a huszadikban. Így szorítja ki a művészet egyetlen mértékét, a katarzist az olcsó és szirupos szentimentalizmus.
- Sokszor megkapod, hogy „a Puzsér mindenbe belepofázik, polihisztornak képzeli magát”. Van olyan téma, amire te is azt mondod, hogy ebbe nem szólok bele, ehhez nem értek?
- Nincs. Nincs olyan terület, aminek egy-egy részéről ne volna véleményem. Mondjuk nem értek a fodrászathoz, de nem szeretem a frufrut. Nem értek a divathoz, de nem szeretem a kertésznadrágot. Most akkor lehet őrjöngeni, hogy „a Puzsér már a fodrászatba meg a divatba is belepofázik”. Az igazság az, hogy semmiben nem vagyok igazán elmélyülve, egyetlen téren sincsenek mély és alapos ismereteim – nem vagyok szaki semmiben. Ha bármiben is alaposan elmerülnék, elveszíteném a képességem, hogy eltérő területek analógiáit megvonjam, vagy különböző tudományágak tanulságait közös rendszerbe illesztve integráljam. Ha valaki információhoz akar jutni, az ne hallgasson és ne olvasson engem. A legalapvetőbb adatokban is sokszor tévedek, én ugyanis nem tényekben utazom.
Aki nézőpontokat, viszonyulási módokat, feldolgozási modelleket keres, annak érdemes olvasnia és hallgatnia engem. Ehhez pont nem adatok kellenek. Ha egyes részletekben elmerülnék, vagyis ha volna szakterületem, többé nem lenne lehetőségem arra, hogy bizonyos struktúrákra és folyamatokra kellő távolságból rálássak.
Amíg hátrébb lehet lépni, mindig lépek egyet hátrébb, hogy még összefüggőbb képet kapjak. Az én munkaeszközöm nem a mikroszkóp, hanem a teleszkóp.
(Fotó: Béli Balázs/Alfahir)