A kultúrharchoz harcosok kellenének, én csak komédiásokat látok - interjú Fonyódi Tiborral a magyar kultúra napján

Fotó: Béli Balázs/Alfahir.hu

A kulturális küzdelmeket természetesnek találja, de a kulturkapmfot energiavámpírnak tartja. Bevenné a kánonba Wass Albertet, vagy Nyirőt, de nem dobná ki onnan Esterházyt és Parti Nagyot sem. Nagyra tartja Bán Jánost és Spiró Györgyöt is. A Filmalap szerinte magyar, de nem nemzeti, ezért viszont nem Andy Vajnát hibáztatja. A magyar kultúra napján Fonyódi Tibor íróval, forgatókönyvíróval kerestük a választ arra, 100 év múlva ki beszél itt magyarul?

A magyar kultúra napja előtt egy-két héttel attól volt hangos a nyilvánosság, hogy egy 18 éves gimnazista lány válogatott trágárságokkal ékesített beszédet mondott, amelyre az 'írói munkásságáért" lovagkereszttel kitüntetett kormánypárti vezérpublicista útszéli gyalázkodással válaszolt. Ekkora bajban van a magyar kultúra? 

Ekkorában. A mai magyar közélet – és ez a kulturális szférában sincsen másképp - lényegében arról szól, hogy az egyik oldalról megmondják, kiket kell gyűlölnünk, amit a másik oldal kikér magának, és gyűlöli azokat, akik meg akarják mondani neki, kit kell gyűlölnie. A közös nevező a gyűlölet. Ha egyetlen jelenségben kellene megragadnom a jelenlegi hatalom káros és veszélyes jellegét, erre mutatnék rá.

Orbán Viktor a harmadik győzelme után azt mondta, most olyan változások következnek, amelyek visszafordíthatatlanok lesznek. Attól félek, igaza lesz.

Ahová mostanra eljutottunk, és amerre tartunk, onnan már nagyon nehéz lesz visszajönni. 

Ennek a megosztottságnak a kulturális vetületét szoktuk kulturkampfnak nevezni. Itt is eljutottunk már a visszafordíthatatlanig?

Önmagában a kulturális küzdelmekkel nincsen baj, ez a jelenség egyidős a kultúrával. Amikor az egyik ősember sárgával rajzolt a barlangjába, a másik pedig pirossal, egy harmadik meg azt mondta, hogy a piros a szebb, akkor az már kultúrharc volt. A gond az, hogy mi magyar kulturkampfunk sokkal inkább szól a politikáról és a hatalomról, mint a kultúráról. A vita mindig arról szól, kit dobjunk ki a kánonból, és kit emeljünk be a helyére. Szóba sem kerül, hogy ezt a kánont szélesíteni is lehet. Hogy be lehet venni valakit úgy is, hogy a többit sem bántjuk.

Miért kellene Wass Albertet, vagy Nyirő Józsefet Parti Nagy Lajos és Esterházy helyett tisztelnünk? Miért nem lehet a nemzeti kultúra értékes, nélkülözhetetlen részének tekinteni mind a négyet?

Itt érhető tetten legjobban a politikai logikája. A politikus ugyanis nem engedheti meg magának, hogy gesztust tegyen a másik oldalnak, neki csak a sajátjainak kell megfelelnie. 

Orbánék ebben elég profinak bizonyultak az elmúlt években. A magát keresztény-nemzetinek nevező kurzus idején már a dohánybolt, a parkolási cég és az adóhivatal is nemzetivé vált. A kultúrpolitika is az?

Nézzük meg a legköltségesebb, és éppen ezért a leginkább reprezentatív területet, a filmet! Miközben nagy hangon folyik a kultúrharc, a Filmalapról - amely ebben a nehéztüzérség lehetne –  azt sem tudjuk eldönteni, kire lő. Nyolc évnek kellett eltelnie, hogy elkezdjen készülni egy olyan Hunyadi-film, amelyben nekem nézőként egy török srácért kell izgulnom. Erre a felvetésre a hivatalos válasz az szokott lenni, hogy, ha nem dúsítjuk fel a történelmi játékfilmeket fikcióval, akkor provinciális hatásúak lesznek, nem élnek meg külföldön. Ez részben igaz is, de éppen Hunyadi története az, ami mindenkinek mondhat valamit, akinek a hazájában délben harangoznak.

Akkor miért nem ilyen film készül? Egyáltalán miért nem készülnek történelmi filmek? Andy Vajna volt a felelős, ahogyan azt a Fidesz-közeli sajtó egy része sejteti?

Andy Vajna az egyik legkiválóbb magyar filmes szakember volt, halála óriási veszteség a szakmának. Amikor átvette a Filmalap vezetését, két elvárást fogalmaztak meg vele szemben: nyerjenek a magyar filmek ismét nemzetközi díjakat, és ültesse vissza a mozikba a közönséget a magyar filmekre. Mindkettőt professzionális módon végrehajtotta. Azt viszont nem kérték tőle, hogy készüljenek jó történelmi filmek. Ez elsősorban a kormányzat felelőssége, nem az övé.

A jelenlegi hatalom határozhatott volna úgy, hogy a film nem egyszerűen egy művészeti ág, hanem nemzetstratégiai ágazat, amelynek fontos funkciója közös múltunk megismerése és identitásunk erősítése. A lengyeleknél, a szlovákoknál, vagy a románoknál ez a döntés már rég megszületett. Nálunk még nem.

De nagyon komoly gondok vannak a pályázati és támogatási rendszerrel is. Az egész szisztéma alapvetően rossz. 

Ezt mondták a 2010 előtti támogatási rendszerre is, ezért cserélték le a mostanira. 

Igazuk is volt, a bajok nem nyolc éve kezdődtek.

Évtizedek óta érvényesül ezen a területen is az a jellegzetes magyar adottság, ami legalább akkora hungarikum, mint a bűvös kocka: a kontraszelekció.

A mindenkori hatalomhoz közel állók lehetőséghez jutnak, a többiek meg hiába pályáznak akár a legjobb forgatókönyvekkel, szóba sem állnak velük.

Még 2010 előtt felkértek, hogy vegyek részt egy ORTT-s bírálati folyamat előkészítésében. Nagy megtiszteltetésnek tartottam, és gőzerővel készültem is a szakmai munkára. Aztán egy nappal a bizottsági ülés előtt felhívott valaki, és közölte, hogy akkor most lediktálná azoknak a névsorát, akit "odafentről" a nyertesek között akarnak látni. Ez ma sincsen másképp, és a kulturkampf energiavámpírként az egy keletező sérelmekből táplálkozik. 

Lehet egyáltalán jó és méltányos rendszert felépíteni ezen a területen?

Lehetne.

Ennek a legfontosabb feltétele az volna, hogy egy-két évnél tovább senki se tölthessen be vezető pozíciót. Cserélődjenek a döntéshozók!

Ha valakinek két-három teljesen más összetételű bíráló testület is visszadobja a forgatókönyvét, akkor nyilván nem mondhatná, hogy azért járt így, mert a bizottság tagjai nem szeretik őt. 

A Filmalap vezetése szerint viszont sokan, akik panaszkodnak rájuk, valójában nem is nyújtanak be pályázatot.

Már nem. Előtte viszont számos alkalommal próbálkoztak, és mindig visszadobták a pályázatukat. Egy-egy forgatókönyvben több évnyi kemény munka van.

Ha az ember azzal szembesül, hogy újra, meg újra hitegetik, többször átdolgoztatják vele az anyagot, aztán a végén úgysem lesz belőle semmi, akkor egy idő után elkezdi azt gondolni, hogy ezt talán már a legelején eldöntötték.

Így járt Köbli Norbert is, aki be is jelentette, hogy többet nem pályázik a Filmalaphoz. Pedig ő igazán kiváló forgatókönyvíró. Tegyük hozzá, hogy a döntőbizottság az elutasítás okaként gyakran olyan hibákra mutat rá a forgatókönyvben, amik a fejlesztők vagy a kijelölt dramaturg javaslatára kerültek az anyagba. Ez esetben felmerül a kérdés, hogy a forgatókönyv elutasítása vajon kinek a felelőssége?

Sokszor azt érzik az alkotók, hogy nem is akarják igazán megvalósítani az ötletüket, és csak azért nem utasítják el őket élből, hogy utána széttárhassák a kezüket: mi akartunk jó magyar történelmi filmeket készíteni, csak, hát sajnos nem voltak elég jó pályázatok. Ennek pont fordítva kellene történnie. A folyamat elején azt kellene elhatározni, hogy ez a filmötlet jó, vagy nem. Ha nem, akkor hagyni kell az egészet, ha viszont igen, akkor addig dolgozni rajta, addig kell formálni, fejleszteni, ameddig el nem jutunk a gyártásig.

Ha törik, ha szakad megcsináljuk, mert akarjuk ezt a filmet! Na, ez az akarat hiányzik. 

És mire van akarat?

Elsősorban arra, hogy a nemzetközi trendekbe illeszkedő filmekkel díjakat nyerjenek. Ezzel önmagában nincs is baj, csak az a gond, hogy más cél ezen kívül nincs. 

A történelmi regények viszont virágkorukat élik, tele vannak velük a könyvesboltok polcai. 

Az igazi virágkort nem most éljük, az a két világháború között volt. A trianoni tragédia után jóformán elvárás volt minden komolyabb szerzővel szemben, hogy írjon egy történelmi regényt, szinte kellemetlen volt ebből a sorból kimaradni. Remek alkotások születtek a legjobbak tollából. Aztán a kommunista diktatúra negyven éve alatt ez a zsáner érthetően háttérbe szorult, illetve sokszor az agymosás céljait szolgálta. A kilencvenes években pedig mindenki nagyon korszerű, nagyon haladó akart lenni, mindenki a jövőbe tekintett, és gyanúsan méregették azt a "múltba révedő nacionalistát", aki történelmi témához nyúlt. Azt hiszem, Bán János nagyszerű Hunyadi-sorozata volt az, amely berobbant a kulturális térbe és megfordította ezt a trendet. Az elmúlt években egyre több fiatal tehetséges szerző jelentkezik történelmi regényekkel. 

Csak mennyiségi, vagy minőségi is a fellendülés?

Szerencsére mindkettő. Kiváló alkotások születnek, ugyanakkor

a zsáner igazi remekművei akkor születnek, ha a szerző azért mond el egy történetet a múltból, hogy üzenjen valami fontosan a jelennek. Az igazán jó történelmi regény nem a történelem irodalmi verziója, hanem annál valamivel több.

Én ezt a pluszt ma még csak ritkán látom. Például Spiró György Fogság-ában, amelyet az elmúlt húsz év legjobb magyar történelmi regényének tartok. 

Erre most biztosan sokan felszisszennek. Egy közismerten nemzeti gondolkodású értelmiségi Spirót dicséri. Ez nagyon nem illik a kultúrharc logikájába. 

Miért van neki logikája? Én író vagyok, engem az esztétikai szempontok érdekelnek. Ha Spiró ír jót, akkor miért ne mondhatnám ezt ki?

Lehet egyébként kulturharcot is vívni, ahhoz viszont harcosok kellenének. Én nálunk inkább csak komédiásokat látok, és egyiknek-másiknak a fején, mintha bohócsipka is csörögne. 

A magyar kultúra napján ünnepeljük Cseh Tamás születésnapját is. Ő a Frontátvonulás albumon felteszi a kérdést: száz év múlva ki beszél itt magyarul? Önnek van válasza erre?

Szívesen mondanék erre valami biztatót, de nehéz.

Egy olyan országban élünk, ahová a propagandával ellentétben nem milliók akarnak beköltözni, hanem ahonnan milliók akarnak elmenni. Az ő unokáiknak a nagy része pedig már nem magyarul fog beszélni.

Bőven van tehát okunk aggodalomra. Pedig a nyelvünk nem csak a mi kincsünk, hanem az egyetemes kultúra egyedülálló értéke is. Gondoljunk bele: Arany Jánost lefordították angolra, és nem igazán működött, Shakespeare-t viszont Arany lefordította magyarra, és jobb, mint az eredeti. Ez hatalmas érték, amire sokkal jobban kellene vigyáznunk. Jó lenne ezt a beszélgetést száz év múlva folytatni. És persze magyarul.

(Fotó: Béli Balázs/Alfahír)