Egy csendes vasárnaphoz képest nagy a forgalom a Lyukóvölgyi Közösségi Ház előtt. A tömeg ezúttal nem tanfolyamra vagy kulturális programra gyűlik. A legszegényebb miskolci városrész legszegényebb utcáinak szavazóköre itt működik. Az intézmény előtt pedig vásár van – embervásár, ahol a helyiek szerint ötezer forint egy szavazat ára.
A bejárat előtt nagy darab, felkarra erősen kigyúrt, más testtájakra azonban láthatóan kevesebb figyelmet fordító fiatalember áll egy kinyomtatott táblázattal a kezében.
A rejtélyes adminisztrátor gyorsan kiszúrja, hogy kamerázunk, így odalép hozzánk, és közli: reméli, ő és társai nem lesznek rajta a videón.
Egy helyi asszony felháborodottan meséli, hogy idefelé úton, a buszon tömött szatyrokkal arról értekeztek egymással az emberek:
"Azér’ megérte elmenni szavazni, jöl jött ez az ötezer forint, jól be tudtunk vásárolni"
Hozzáteszi: azt hallotta, a voksért járó pénzt a közösségi ház mögött osztják.
Gyorsan odakanyarodunk. Az út szélén velünk szemben is alaposan felpakolt családok jönnek. Majd’ mindegyiknél Coop-os szatyor – holott a közelben egyetlen Coop bolttal sem találkoztunk.
Amikor meglátják a kamerát, mintha vezényszóra tennék: mindenki a kerítés felé fordul. Háttal álló férfiak, nők, gyerekek sorfala előtt haladunk el. Néhányan hátra-hátra sandítanak. Senki sem szól egy szót sem, de az arcokról süt a keserű daccá merevedett szégyen: "igen, gádzsók, mifelénk így megy ez! Kamerázzatok csak, le van szarva, de ma legalább jól laknak a gyerekek!"
Távozóban az autóból még egyszer rögzítjük a közösségi ház előtt listával a kezében álló strázsamester lelkiismeretes munkavégzését. Ő valószínűleg nem érzi magát annyira fotogénnek, mert búcsúzóul eddig számunkra ismeretlen fenyegetéssel gazdagítja szókincsünket:
"Minket kamerázol?! Mingyá’ kidobom az agyadot!"
Legalább ma is tanultunk valamit – nyugtázzuk hazafelé az úton. A magyar rögvalóságról egészen biztosan…