Nemcsak Orbánék akarnak igazságot a nagy EU-költségvetés vitában

Európai Parlament

Orbán Viktor nemrégiben a visegrádi országok vezetőinek prágai egyeztetését követően kijelentette, „igazságot akarunk” a következő uniós költségvetés számait illetően. Ezen legfeljebb amiatt horkanhatunk fel, mert a Brüsszellel eposzi harcot vívó, azt gyakran Moszkvához hasonlító magyar kormányfő fejezte ki elégedetlenségét, valójában azonban a szokásosnál is nehezebb kompromisszum vár a tagállamokra.

Kötélhúzás a centrum és periféria között

A következő uniós költségvetés javaslatát még a Juncker-bizottság terjesztette elő – Orbán Viktor nem is mulasztotta el ostorozni érte egyik fő kritikusát. Az elfogadáshoz a tagállamok állam- és kormányfőit tömörítő Európai Tanácsnak és az Európai Parlamentnek együttesen kell azt jóváhagynia. Az egyes tagállami és országcsoport-érdekek összehangolása nem könnyű feladat, épp ezért a relatíve kisebb súlyú és hasonló fejlettségű, adottságú szereplők igyekeznek összehangolni, egységesíteni a törekvéseiket.

Így tettek a 2005-ben megalakult „A kohézió barátai” csoport tagjai is, akik a nettó befizető államokkal szemben azon az állásponton vannak, hogy az unió a következő költségvetési ciklusában – dacára a levegőben lógó brit kilépésnek – is tartsa szinten a Kohéziós Alapba szánt forrásmennyiséget. A tizenhét kelet- és dél-európai országot tömörítő csoport tagjainak többsége a Közös Agrárpolitika (KAP) költségvetésen belüli kiemelt szerepének fenntartásában is érdekelt.

A keleti tagállamok igyekeznek amellett érvelni, hogy a kohéziós politika az EU leginkább befektetés-ösztönző ágazati politikája, így annak priorizálása nemcsak a célországoknak, de a nettó befizető tagállamok gazdaságának is jót tesz. Ehhez érdemes még hozzátenni, hogy a kelet-és közép-európai régióban a közösségi befektetések, fejlesztések kb. 60%-át a kohéziós forrásokból fedezik. A keleti tagállamok azt is sérelmezik, hogy a következő kutatási és innovációs keretprogram az eleve fejlettebb, tudásalapú gazdaságokat célozza.

A kohéziós államok sem feltétlenül állnak közös platformon. Az elmúlt időszakban érzékelhető volt a politikai törekvés az adósságválsággal, pénzügyi krízissel és magas munkanélküliséggel sújtott dél-európai országok irányába való forrás-átcsoportosításra az euró-övezet stabilitása érdekében. Ez arra ösztönözte a balti, visegrádi és kelet-európai tagállamokat, hogy országcsoportonként is lobbizzanak saját nemzetgazdasági érdekeik mentén.

A nyugat- és észak-európai államok részéről is jogos az az igény, hogy megváltozott feltételek mellett, kisebb büdzséből – ám a nettó befizetők magasabb EU-hozzájárulásával – gazdálkodva kevesebb pénzzel támogassák azokat a tagállamokat, amelyek már hosszabb-rövidebb ideje kedvezményezettek, így jó esetben fejlettségben, életszínvonalban előrébb tartanak a felzárkózási pályán. Ha ehhez még hozzávesszük azt is, hogy a fenntarthatóság, biztonság és Európa versenyképessége érdekében újabb, hangsúlyosabb, költségigényes célok (pl. klímavédelem, határvédelem) is megjelennek a finanszírozási oldalon, könnyen beláthatjuk: nehéz a tortát úgy szeletelni, hogy mindenki jóllakjon.

Az EU világpolitikai súlyának emelése érdekében Macron francia elnök ugyan szorgalmazza a nagyobb mértékű tagállami hozzájárulást, ám Ausztria, Dánia, Hollandia, Németország és Svédország kormányai ragaszkodnak az alacsonyabb plafonhoz, és a magasabb hozzájárulás miatti korrekciós kedvezményekhez.

Utóbbit az Európai Bizottság a britek kilépésével és a számukra járó visszatérítéssel együtt megszüntetné, amiben Franciaország mellett Lengyelország, Magyarország és a balti államok támogatását is élvezi. Egyes tagállamok mellett az Európai Parlament sem preferálna egy szerényebb költségvetést.

Jogállamiság-viták gyengítik az európai szolidaritást

A Visegrádi Csoportból Lengyelország és Magyarország problémás államoknak számítanak a jogállamiság elveinek betartása szempontjából, ami – a szlovák és a cseh fél számára rendkívül kényelmetlenül – azzal jár, hogy az érdekérvényesítési folyamatot megterheli a kifizetések feltételekhez való kötéséről szóló vita. Ennek a még nem intézményesített eszköznek egyre több támogatója akad a magállamok körében, ahol eleve nagy felháborodást váltanak ki azok az esetek, amelyek korrupcióról és az EU-forrásokból történő klientúra-építésről szólnak. Ez különösképpen igaz egy olyan időszakban, amikor számos tagállam küzd gazdasági nehézségekkel, komoly társadalompolitikai kihívásokkal, és az EU jövőjéről is kontinens szerte viták zajlanak. Ezt a képet persze árnyalják a Günther Oettinger költségvetési biztos szájából is elhangzott, gyakran idézett gondolatok,

miszerint a nettó befizető államok a megrendeléseken keresztül valójában haszonélvezői a kohéziós államoknak nyújtott uniós támogatásoknak.

A helyzet mégis az, hogy válságperiódusokban az európai szolidaritás politikai költségei is magasabbak. Nemcsak a keretösszegekről folynak tehát éles viták, alkudozások, hanem a felhasználás szabályozási oldaláról is (rugalmasság, kötöttebb vagy szabadabb forrásfelhasználás).

Többsebességes Európa – változó prioritások

Az elmúlt évek válságjelenségei és a Brexit-szavazás eredménye arra késztették az uniós vezetőket, hogy újratervezzék az EU-projekt jövőjét. Mivel ebben a tekintetben közel sincsen konszenzus – nemcsak a régi és az új tagállamok között, de a magországokon belül sem – így a bővítési folyamat lelassult, az integráció mélyítése pedig egyre inkább a mag-Európára, tágabb értelemben pedig az eurózónára koncentrálódik. Ilyen eszköz a francia-német kezdeményezésű euróövezeti költségvetés is, amit az övezeten kívüli tagállamok külön pénzügyi források hozzárendelésével (nem a meglévő keret újraosztásával) tartanának elfogadhatónak.

Itt a fő konfliktus abban a tekintetben merülhet fel, hogy a pénzügyi-gazdasági kapcsolatait szorosabbra fűző 19 tagállam a közös céljaihoz hajlandó-e jelentős mértékű, külön forrásmennyiséget rendelni, s ha igen, a célok kijelölése során milyen mértékben engedne teret az övezeten kívüli tagállamoknak.

Nyilvánvaló hogy akár az unió egészére vonatkozó ágazati politikai célokkal és struktúrákkal való párhuzamosság, akár más, az integráció első ütemének érdekeit inkább képviselő prioritások mentén való forrás-átcsoportosítás komoly konfliktusokkal járna. Egy ilyen feszültség tovább mélyítené a jövőben várhatóan erősebben intézményesülő törésvonalat az EU-n belül. Bizonyos kikötésekkel ide sorolható az adópolitika kérdése is. Viták folynak arról, hogy a nemzeti adórendszerek mennyiben számítsanak a tagállami szuverenitás részének, és a különböző, uniós szintű adópolitikai javaslatok hogyan befolyásolnák a versenyképességet.

Konklúzió

A megegyezés minden bizonnyal szélesebb politikai termékkapcsolást igényel majd a kormányközi kapcsolatokban, és a konszenzusos javaslat tető alá hozására a következő Európai Bizottság (és Európai Tanács-elnök) mandátuma alatt kerülhet sor. A költségvetési vita során felmerült stratégiai nézetkülönbségek egyúttal azt is előrevetítik, hogy az elfogadásra kerülő, következő, hétéves uniós költségvetés már tükrözni fog olyan politikai elemeket, amelyek az EU hosszabb távú jövőjéről, az uniós projekt távlati irányáról is árulkodnak. Ennek elfogadása viszont konszenzus hiányában csúszhat, így könnyen elképzelhető, hogy a jelenlegi büdzsét még egy évig helyben hagyják, ami azonban jelentősen megnehezíti az újabb célok és keretprogramok végrehajtását.

A cikk szerzője politológus.

Láttál valami izgalmasat?
Küldd be nekünk!

Friss

1
sss
2019. december 07. | 10:52
1
1
sss
2019. december 06. | 13:04
A előbbi szerint viszont több járművezető is megengedhetetlenül bánt az utasokkal.
„Utat török a sötétségben / A rockkal vagyok összenőve”
A előbbi szerint viszont több járművezető is megengedhetetlenül bánt az utasokkal.