Trianon és sparhelt - Avagy több mint háromszáz halottja van egy falunak, ahol nem dúltak harcok

Bácskossuthfalva
Március 15-ei megemlékezés Bácskossuthfalván
MTI

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Ilyen jól szegény embernek még soha nem ment

– ez volt a cselédsorból kikerült anyai nagyanyám mondása a múlt évszázad hetvenes éveiben. Sebők Julianna – aki a titói Jugoszláviát dicsőítette így fel – egy világháborúkat túlélő igazi szemtanú volt, akinek a feje fölött többször is elhúztak a határok. Jó néhányszor előfordult, hogy a sparheltba még Jugoszláviában gyújtott be, de az ebéd már Magyarországon került az asztalra, és fordítva. Ő azoknak a „migránsoknak” a leszármazottja volt, akiket Mária Terézia „a multikulturális társadalom” korai hírnökeként a török hódoltság idején elpusztult magyar lakosság helyére telepített a Bácskába a birodalom nyugati és északi területeiről. Szülőfalum, Morovica, mert mi csak így neveztük, a történelem során úgy váltogatta a nevét, ahogy a határok röpdöstek ide-oda. Most az európai kurzus szellemében a falu ismét a Trianonon is túlmutató Bácskossuthfalva nevet viseli, ami a szerb nacionalistáknak néha-néha szemet is szúr. Ezt legutóbb tíz évvel ezelőtt kifogásolta a belgrádi Politikában egy boszniai származású idióta szerb újságíró, - és most az idiótán, nem pedig a szerben van a hangsúly - aki a viharos kilencvenes években és azt követően is két marokkal hintette a gyűlölet magvait a bosnyákok, a horvátok, az albánok és a magyarok, vagyis a nem szerbek által is lakott területeken. De az akkori politikának ilyen újságírók kellettek, akik szükségből, kényszerből, haszonlesésből vagy – ami a legrosszabb – meggyőződésből aprópénzre váltották a tisztességet.

A múlt évszázad második felében „a viszonylagos jólétnek” köszönhetően Bácskossuthfalván, és általában az egész Vajdaságban keveset beszéltek Trianonról. A kádári Magyarország a szovjet típusú barátság jegyében sohasem hozakodott elő vele, mert nem jelentett számára segítséget „ideológiai önazonosságának” meghatározásában. Ugyanebből a szempontból nem feszegette Trianon ügyét a titói Jugoszlávia sem. A két ország közül egyik sem tekintette magát a második világháború előtti magyar, illetve délszláv országalakulat jogutódjának, hiszen mindkét ország kommunistái valami újra készültek, amit nem lehetett az előző rendszer romjaira építeni. Kádár nem vállalta fel a politikai közösséget a Horthy-féle Magyarországgal, ahogy Tito sem tekintette magát a két világháború közötti királyi Jugoszlávia örökösének, és mivel egyik diktátor sem húzhatott politikai hasznot az első világháborúban aratott győzelmekből vagy elszenvedett kudarcokból, mindketten hagyták feledésbe veszni Trianont, ami csak felesleges ballasztot jelentett volna számukra az új vizeken hajózva.

Bácskossuthfalva, mert 1912-től rövid ideig szintén így hívták Morovicát, akkora véráldozatot szenvedett el, hogy Trianont soha sem felejti el. A nevét a „történelmi klímaváltozások” hatására gyakran váltogató faluban az első világháború alatt harci cselekmények ugyan nem zajlottak, de mégis száz számra voltak hősi halottak, sebesültek, évekig hadifogságban sínylődők, menekültek és élethosszig tartó lelki sérültek. A helyi áldozatok száma a legújabb kutatások szerint meghaladja a háromszázat, így szinte nem volt család, amelyet Trianon valamilyen módon nem érintett meg. Anyai nagyanyám gyakran mesélte, hogy egyik sógora az Isonzónál lelte halálát, ahol telibe találta egy gránát: és a robbanás – vagy ahogy ő mondta – a légnyomás hatására, a belső szervei egy közeli fára tekeredtek fel.

Szobrokat általában csak a győztesek kapnak, ez az axióma azonban szülőfalum esetében nem érvényes. Őseim már 1936-ban, amikor a falu újra telepítésének 150. évfordulóját ünnepelték, szeretettek volna emléket állítani az I. világháború áldozatainak, ám az akkori hatalom, egyáltalán nem meglepő módon, nem lelkesedett az ötletért. A határok azonban ismét változtak, így 1941 őszén a magyar igazgatás lehetővé tette, hogy Bácskossuthfalva egy időre lerázza Trianon átkát, és a hozzátartozók végre emlékművet emeljenek az áldozatoknak. A munkálatok 1942-ben kezdődtek és 1943-ban fejeződtek be, a kubista Matzon Frigyes budapesti szobrászművész tervei alapján. Az emlékmű felavatására azonban sosem került sor, mert közben a határok ismét átszálltak a sparhelt felett. Az új hatalom ugyan 1945-ben elrendelte az emlékmű lebontását, a helyi vezetés azonban elszabotálta a rendelet végrehajtását: hagyta, hogy a szomorúfűz és az elvadonosodó növényzet elrejtse a monumentális alkotást, amelynek a lábánál, a trianoni hősök vagy áldozatok nevét őrző táblák alatt fiatal párok tervezték a jövőt.

A kilencvenes évek elején Budapesten találkoztam egy idős morovici férfival, aki a Trianont követő időkben – kevésbé romantikus körülmények között - a Keleti pályaudvar lakója volt, miután édesanyja a szerbek bosszújától tartva Magyarországra menekítette gyerekeit. Így jutottak el a Keletihez, ahova a többség Erdélyből érkezett, de jöttek a délvidékről is. Az akkori magyar kormánynak nem volt lehetősége arra, hogy a belvárosi bérházakban biztosítson nekik lakást, így egy részüket vasúti vagonokban helyezték el. A Bácskából érkezett menekültek „gyámolítására” a Délvidéki Liga perselyezett össze némi pénzt.

A vajdasági magyarság az utóbbi ötven évben – talán mondhatom így – Trianon következtében, de nem Trianon okán szenvedte el a megalázásokat. Amikor magyarságom miatt a szerbek felpofoztak a Szabadkára tartó vonaton, nem Ferenc Ferdinándot és nem Ferenc Józsefet emlegették, hanem Horthyt és a magyar fasisztákat. Miután Titóék nem az első világháború, hanem a második világháborús győzelmekkel legitimálták, illetve dúcolták alá a hatalmukat, így az ellenfeleiket is abból az időszakból származtatták. Ezért a pofonok „Horthy fasisztái miatt csattantak el”, miközben a partizánok rémtetteiről még suttogva sem lehetett beszélni.

A trianoni emlékművet, vagy a Kossuth-szobrot – lopva ugyan, de megőrizte Bácskossutfalva bátor lakossága - a második világháború végén lemészárolt magyarok nevét azonban lopva sem lehetett emlegetni fél évszázadon keresztül. Voltak ugyan nyugodtabb és viharosabb időszakok, a bűnös nemzethez való tartozás stigmáját azonban hosszú évtizedeken keresztül nem sikerült lemosniuk a „fasiszta magyaroknak”, ahogy a szerbek gyakran nevezték őket. A legtöbb esetben kompromisszum helyett a megalkuvás jutott nekik osztályrészül, és jut nekik még ma is, mert hiszen ki merné most Szabadkán nyíltan kimondani, hogy ne vigyék oda I. Péter szobrát, az ottani magyarok ugyanis nem a felszabadító nagy királyt látják benne, mint Szerbia jelenlegi elnöke, hanem a megszállót, aki előtt csak akkor hajtanak fejet, ha erre ilyen vagy olyan eszközökkel kényszerítik őket. Mert a magyar kisebbségnek bizonyos helyzetekben ma is – amikor virágzik a magyar-szerb barátság - tűrnie kell a többségi nemzet akaratát. Belegondolni is rossz, hogy mi lenne akkor, ha a politika mezején csak bogáncsok teremnének.

 

A szerző Varga Szilveszter vajdasági magyar újságíró, a balk.hu főszerkesztője