Hogyan válhatott propaganda-halálcsillaggá az MTVA?

Hogyan válhatott propaganda-halálcsillaggá az MTVA?

Soros-ösztöndíjjal Soros György ellen. Ezzel a tömör mondattal foglalhatnánk össze a kormány elmúlt években felmutatott tevékenységét. Ennek a sormintának felel meg tökéletesen az a Bende Balázs is, aki köztévés Világ című műsorával már korábban is lenyűgözte a közvéleményt. Soros-ösztöndíjasként leplezi le ellentmondást nem tűrő precizitással a minden bokorban neszelő, békaembernek öltözött sorosbérenceket. Most azzal került a hírekbe, hogy egy kiszivárgott hangfelvételen a köztévé propaganda mivoltáról rántotta le a leplet. Hogyan juthattunk el odáig, hogy pártállami időket idéző „közmédiánk” legyen?

„Továbbra is az a felállás, hogy akinek ez nem tetszik, annak be kell menni a főnökhöz, le kell adni a felmondását, és el kell menni” – zárta Bende Balázs a külügyi szerkesztőknek tartott munkahelyi értekezletét, amelyben a kötelezően tartandó irányvonalról beszélt. Arról az irányvonalról, amely szerint „ebben az intézményben [az MTVA-ban – a szerk.] nem az ellenzéki összefogást támogatják”. Erről a beszédről egy másik kifakadás jutott az eszembe, egy igazi örök klasszikus: „El lehet menni Magyarországról! Itt lehet bennünket hagyni, kérem szépen! Tessék! Lehet menni!”

Könnyen lehet, hogy Bende Balázsban nem volt meg ez az asszociáció, vagy ha volt, valószínűleg hamar túllépett rajta. Ahogy túllép azon az ellentmondáson is, amivel a cikkemet kezdtem. Az ellenzékben nincs annyi Soros-ösztöndíjas, mint a kormányban és holdudvarában. A Szabad Európa által nyilvánosságra hozott és az MTVA belső életét bemutató anyagban engem az érintett meg leginkább, amit Bende életútjáról írtak. Nem csak az, hogy Soros-ösztöndíjas volt. Bár a viccet félretéve, azért mégis kell hozzá egy adag cinizmus, hogy a Soros Györgynek köszönhető karrier egy lépcsőfokán a korábbi támogatóm ellen kezdek kamuháborúba. Bendét a Szabad Európának nyilatkozó, neve elhallgatását kérő munkatársa komoly tudású, világlátott embernek írja le, pedig megtehette volna, hogy egy ilyen anyagban szabadon ócsárolja egyik felettesét. Ez a munkatárs a következő feltételezéssel oldja fel a szakmai indíttatás és a szégyenteljes MTVA-s munka közötti ellentmondást: „szerintem fokozatosan csúszott bele abba, hogy egyre szélsőségesebb anyagokat kellett legyártania”.

Ez a „fokozatos belecsúszás” a NER tragédiája. Ha 2010-ben a Fidesz-KDNP politikusainak döntő többségét megkérdezik, hogy 10 év múlva akarna-e ilyen rendszert felépítve látni és annak részese lenni, azt gondolom, hogy sokat nemet mondtak volna erre azok közül is, akik mostanra fontos tartóoszlopai lettek ennek a hatalomnak. Ritkán válik gonosszá tudatosan az ember, és ritkán zajlik ez hirtelen. Fokozatos a belecsúszás, és nagy dilemma, mikor és hogyan lehetett volna ezt megállítani. Van-e felelőssége azoknak, akik ezt folyamatosan ellenzik, vagy csak a hatalmon lévőké a felelősség. Félreértés ne essék, nem akarom a hatalom politikusait felmenteni, a NER kiépüléséért azok felépítőié a döntő felelősség. Akkor is, ha a demokrácia romlása nem csak 2010-ben kezdődött. Mégis vajon mi, akik ellenezzük ezt a rendszert, jól tartunk-e tükröt? Visszhangzik bennem az az erkölcsi útmutatás, amely szerint csak a bűnt, de nem a bűnöst kell elítélnünk. Mi nem hozhatunk a hatalom szereplői és kiszolgálói helyett jó döntéseket, de megtehetjük azt, hogy az ő jó döntéseiket megkönnyítsük. Ellenzéki politikusoktól nehezen várható el, hogy buzdító beszédeikben ennyire árnyaltan fogalmazzanak, de a közbeszéd formálóitól, az „írástudóktól” elvárható ez a felelősség. Nem bélyegezhetünk meg mindenkit a túloldalon!

Pál Ferenc atya, a mentálhigiénés szakemberként elhíresült „Pálferi” szombaton tartott előadásában Miként válhatunk jobbá, ha rosszabbra fordulnak a dolgok? címmel éppen erre hívta fel hallgatósága figyelmét. (Az előadás jegyvásárlás ellenében volt online követhető.) Szívbemarkoló volt a számomra az aggodalma, és sajnos valóban időszerű. Válság van, emberöltők óta nem tapasztalt válság, fokozódik a szorongás, nemcsak az egzisztenciánk, hanem az életünk is veszélybe kerülhet. Ilyen helyzetekben a mentális állapotunk is romlik, és az ilyen történelmi pillanatokban tudnak teret nyerni normális időkben elutasított eszmék. Ilyenkor a mentális immunrendszerünk legyengül. Sajnos nálunk, Magyarországon már eleve egy felfokozott és ellenséges hangulatba robbant be a koronavírus okozta krízis. Igen, ezért a hangulatért elsősorban megint csak a kormányt terheli a felelősség, mert – most már leleplezett – propagandájával tudatosan szítja a feszültséget, és egymás ellen ugraszt csoportokat. De itt nem állhatunk meg. Ki kell törnünk ebből a spirálból. Mert mi, akik felelősséget érzünk hazánkért és honfitársainkért nem a kormány ellen küzdünk, hanem a hazánkért és a honfitársainkért is, köztük a kormánypártiakért is! Pál Ferenc atya előadásában azt az üzenetet akarta a lelkünkre kötni, hogy senki embertől ne vitassuk el emberségét. Lehet ez egy szent mantra: minden ember olyan, mint én, ember. Mert a borzalmas rendszerek mindig abból a gondolatból szökkennek szárba, amikor elvitatjuk a másik emberségét. Sajnos ez a gondolkodás a mi közéletünkben is egyre erőteljesebben van jelen, és hazafias kötelességünk ennek megálljt szabni.

Bármilyen nehéz, vagy naivnak tűnik, nem szabad csak propagandagépnek látni az MTVA-t. Ott emberek dolgoznak, akik töredéke vak hitből, legtöbben egzisztenciális félelemből, mások karrierista cinizmusból csúfolják meg a közszolgálatiság fogalmát. Ugyanez igaz a rendszer egészére is. Nem bélyegezhetünk meg mindenkit, aki a rendszert építi. A rendszer bukása után az építői itt maradnak, és csak velük együtt építhetünk egy emberségesebb országot. És azért sem bélyegezhetünk meg mindenkit, mert a honfitársaink, emberek, magyarok, mint mi. Nem tudom, hogy hogyan válhatott propaganda-halálcsillaggá az MTVA, de azt tudom, hogy akarok egy hatalomtól független közmédiát. És ehhez nem elég a kormányt leváltani, ehhez nekünk, polgároknak kell ezt kikövetelni. Megtanulnunk hinni, hogy létezhet hatalomtól független közmédia, és létezzen is. Megtanulni hinni, hogy létezhet demokratikus Magyarország, és akkor létezzen is. De ehhez elsősorban egymásban kell megtanulnunk hinni. Embernek és magyarnak tartani honfitársainkat, bárhova szavazzon is.