Terheléses támadásom története

védettségi igazolvány
Védettségi igazolvány
Alfahír

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

31 perc, 33 másodperc.

Amikor ezeket a sorokat írom, ennyi ideje várakozom arra, hogy védettségi igazolvány ügyben tudjak beszélni telefonon egy ügyintézővel. Vagy hát nézőpont kérdése, fogalmazhatok úgy is, hogy már több mint fél órája terheléses támadom a rendszert. Az automata hang folyamatosan közli, hogy minden munkatárs foglalt. Oké, semmi gond, rászánom az időt, várok, világos. Ahogyan az is, hogy az ismétlődő tájékoztatás szerint a vonalak reggel 8 és 12 óra között a legleterheltebbek, ezért vagy 8 előtt, vagy 12 után érdemes próbálkozni. 13:51-kor tárcsáztam a 1818-at, szóval elvileg egy kevésbé forgalmas időpontban vagyok.

Komolyan, nem akartam ebből cikket írni, mert nem egy nagy szám. Tudjuk, hogy vannak problémák az igazolványok kiküldésével, majd biztos rendeződnek a dolgok, előbb-utóbb mindenki megkapja, akinek jár. Nekem például már hónapok óta automatikusan ki kellett volna küldeniük, figyelembe véve, hogy február 11-én teszteltek, két napra rá derült ki, hogy covidos vagyok, február 21-én éjfélkor lejárt a hatósági karanténom, majd később felgyógyultnak is lejelentettek.

Amikor az első igazolványokat kipostázták, ment az élcelődés, hogy mi értelme, amikor semmire nem lehet használni. Már akkor is mondtam, hogy szerintem teljesen érthető, hiszen ha megvan a kártya, és közben jogosultságokat rendelnek mellé, akkor egyből használható is, ne akkor kelljen legyártani, kézbesíteni, amikor az már a gyakorlatban is használható. Ez tiszta sor.

Később aztán láttam, hogy a velem egy időben megfertőződött ismerőseim egy hónapja megkapták a plasztikkártyát, így április 14-én írtam egy e-mailt a vedettsegiigazolvany [at] 1818.hu-ra, hogy mint fertőzésen átesett, mikor kaphatom meg, van-e bármi teendőm, amit megtehetek az ügy érdekében. Négy nappal később kaptam is egy választ, aminek viszont egy általam nem ismert férfi, bizonyos Z. Attila volt a címzettje. Illedelmesen megköszöntem a segítséget, megjegyezve, hogy levélben megszólítottat, Attilát amúgy nem ismerem.

Van azért fontosabb dolog is az életben, mint a védettségi igazolvány, így egy időre megint elengedtem a dolgot, hogy aztán később, a változatosság kedvéért telefonon érdeklődjek. Hívtam a 1818-at, de az automata elég hamar lepattintott, hogy próbálkozzak később. Értettem, letettem, nem szomorodtam el. Helyette tettem egy kísérletet ezúttal az ügyfélkapummal belépve, az erre a célra létrehozott online felület kitöltésével. Megadtam minden szükséges adatot, csatoltam a dokumentumot, ami alapján – reményeim szerint – kiküldik majd a kártyát. Ami azért lenne jó, mert ha a kezemben volna, el tudnék menni valahova, ahova viszont csak akkor tudok elmenni, ha meg is tudok ott szállni, amihez meg ugye szükség van a kártyára.

57 perc.

Ennyinél tartottam, amikor az ügyintézőhöz kapcsoltak. Elmondtam neki röviden, amit itt a várakozás közben leírtam, végezetül érdeklődtem, hogy mit tehetek azért, hogy megkapjam az igazolványt.

– Várjon! – kaptam meg a rövid, sallangmentes, őszinte választ.

A biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy én most tényleg azért vártam 57 percet, hogy annyival legyek beljebb az ügyemben, hogy várjak? Mint kiderült, igen. Mert nem látnak rá, hogy kinek milyen stádiumban van a kártyája, hogy elkészült-e már, vagy sem, ha igen, akkor esetleg útban van a címzett felé, vagy sem, igazából nem tudnak érdemben tájékoztatni.

Biztosítottam az ügyintézőt, hogy egyáltalán nem neheztelek rá, és tudom, hogy ugyanúgy tehetetlen, mint én. Jelen helyzetben nem éppen hálásnak tűnő munkájához kitartást, türelmet kívántam neki és a munkatársainak. Én meg várok.