Menekülés az offline-ba

számítógép,
Pixabay - illusztráció

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Amúgy is, de az elmúlt másfél évben aztán végképp egyre több időt töltünk az online térben. Talán már olyan sokat, ami kifejezetten egészségtelen az emberi szervezetre, az ember lelkére, akár értelmére nézve. Habár a járvány kezdetével az én életem egy jelentős része is áttevődött a különböző videocset programok platformjaira, tavaly tavasszal tíz héten át még így is sokkal kevesebbet neteztem, mint előtte, vagy mint azóta. Internetet üzenetküldő programokon, baráti online-kocsmázásokon (értsd, mindenki otthon tölt magának, amit, és közben beszélgetünk) kívül lehetőség szerint csak akkor használtam, ha a munkámhoz feltétlenül kellett. Mert nagyon erősen azt éreztem, hogy a mentális egészségem megóvása (vagy már inkább visszaszerzése) érdekében ki kell zárnom az életemből ezt a rettenetes zajt, amit az Internet napi több órás, sokszor már kényszeresnek tűnő böngészése képes okozni.

Életem egyik legjobb tíz hete volt. És most megint azt érzem, hogy jót tenne valamennyi internetnélküliség. Legalább egy-két nap. Ez az online olvasható cikk már ennek offline-igénynek a jegyében született, mégpedig azáltal, hogy a témát nem az internetről hoztam, hanem könyvespolcról. De úgy, hogy ennél jobban szerintem nem is nyúlhattam volna bele. Szó szerint értve a belenyúlást. Mert azt határoztam el, hogy becsukott szemmel ráfogok egy könyvre, ugyancsak „vakon” felütöm valahol, és akármit találok ott, azzal összefüggésben fogok írni.

Az erdélyi magyar író, Sárközi Gerő 2002-ben kiadott verseskötete (Felnyög a föld) akadt a kezembe, ahol pedig kinyitottam, ott az Apám könyvei című költeménye köszönt rám. Ami gyönyörűen meséli el, miért jó könyvet olvasni, vagyis – miért jó az offline.

Apám könyvei

 

Nem csak szépírásban volt mester az apám,

a kuglipályán is mester volt hajdanán.

Süvített markából, mint az ágyúgolyó

álló bábuk közé a nagy kugligolyó.

Dőltek jobbra-balra utána a bábok,

s gyűltek a zsebében fillérek, krajcárok.

De nem a kocsmára, nem a léhaságra,

könyvre, szép könyvekre, egy egész könyvtárra.

 

Verne Gyula, Mikszáth, Jókai, Eötvös,

az egész faluval lett a könyve közös.

Hordta, nyűtte, tépte minden írástudó,

ki nem is volt tudó, csak levélforgató.

Utazásra hívott engemet is Verne,

néztem, mint hősömre Antifer mesterre.

Vakációt vettem, ha nem is kétévit,

mentem Hatterassal észak jegén végig.

 

Mikszáthtal indultam Fekete városba,

Lévára, Lőcsére, Turócba, Sárosba.

Könyvében megértem Beszterce ostromát,

Különös házasság szerelmesi sorsát.

Kalitkában galamb, Ne bolondozz Pista

s a Jó palócok – szép szomorú lista.

És az összes fölé magasan felnőve

piros tulipánként Péter esernyője.

 

Jókai is elvitt száz csodás vidékre,

az Aranyember-rel Senki szigetére.

Ankersmit lovag ki Vasmacska kovácsi

volt gyermek szívemben, szerető jó bácsi.

A Kőszívű ember nagy szívű fiai,

dühös janicsárok utolsó napjai.

Kárpáti Zoltán s a bolondos vén nábob,

mindennapos vendég voltam akkor nálok.

 

Hej! Csak álmaimban jártam e helyeket,

rozsdás ekém szarva fogta a kezemet.

Futó szederinda kötözte a lábam,

csorba nagy ollóval nyesegette szárnyam.

Hová is mennék már, nincsen mesevilág,

minden csoda felett ott ül a valóság.

Hová elmehetnék, Senki-szigetére,

azt is süllyesztették Duna fenekére.

 

(1974)