A makrogazdasági csodák után azonban érdemes egy pillantást vetni a helyi ügyekre is, ahol a billentyűzet bajnokai még elemibb erővel csapnak le. Ahogy lemegyünk a mikroszintre, a szakértelem egyenesen abszurddá válik. Legyen szó a sarki kátyú betöméséről, az önkormányzati költségvetés átcsoportosításáról vagy a helyi buszmenetrendről, a virtuális falugyűlés népe másodpercek alatt megfejti a mátrixot. Ők pontosan tudják, milyen arányban kell keverni az aszfaltot, hogyan kellene hatékonyabban vezetni a csuklós buszt, és hol rontotta el a kivitelező a csatornázást.
Mielőtt azonban továbbmennénk, érdemes egy dolgot tisztázni. Természetesen nem azokról beszélünk, akik kérdeznek, vitatkoznak vagy kritikusan gondolkodnak. Nem azokról, akik tévedésekre mutatnak rá vagy jogos kritikát fogalmaznak meg. Hanem azokról, akik minden szakterületen azonnal és megfellebbezhetetlen bizonyossággal szakértővé léptetik önmagukat, és úgy osztják az ítéleteket, mintha a világ összes tudományágából egyszerre szereztek volna doktori címet.
És itt érkezünk el a jelenség legcsodálatosabb, önmagába forduló logikai bukfencéhez: a Nagy Kókler-Paradoxonhoz.
Ha ugyanis a Facebook-huszárok logikáját követjük, akkor a világon minden hivatásos szakember dilettáns kókler. Az orvos nem tud gyógyítani, a mérnök nem tud hidat építeni, az aszfaltos nem ismeri a betont, hiszen a kommentekből feketén-fehéren kiderül: a fotelből ezerszer jobban értenek hozzá.
Csakhogy van itt egy hatalmas bökkenő.
A Facebook-huszár a való életben szintén dolgozik valahol, ő is egy szakma képviselője. De ha minden szakember kókler, akihez a kommentelők jobban értenek, akkor bizony hősünk is egy menthetetlen kókler a saját munkahelyén. Hiszen az ő munkáját meg egy másik Facebook-huszár tudja sokkal, de sokkal jobban a fotelből.
Sőt, ha ezt a logikát a végletekig visszük, tulajdonképpen már egyetlen apró problémának sem szabadna léteznie a világon. Hiszen mindenre, de szó szerint mindenre van egy tökéletes, azonnali megoldás, és a Facebook népe ezt kivétel nélkül tudja is.
Ez egy végtelenített ördögi kör, egy virtuális kígyó, amely a saját farkába harap: mindenki hülye a saját szakmájához, de mindenki zseniális a másikéhoz.
De a történet itt még nem ér véget.
A dráma ott kezdődik, amikor a meghunyászkodott szakember végre beismeri a „kóklerségét”, tollat fog, és alázatosan a kommentszekcióhoz fordul útmutatásért. Itt ugyanis kitör az Abszolút Igazságok Polgárháborúja.
Gipsz Jakab szerint a hidat acélból kell építeni.
Kiss Mária szerint az acél mérgező, fából kell építeni.
Tóth Béla szerint pedig egyáltalán nem kell híd, mert minek megy át bárki a túlpartra, és amúgy is a háttérhatalom műve az egész folyó.
És itt tegyünk egy fontos kitérőt: szögezzük le, mit is értünk szakember alatt.
Nem azt, aki egy unalmas kedd délután, két kávé között elvégzett egy online gyorstalpalót, mert épp ahhoz szottyant kedve, aztán máris osztja az észt. Hanem azt a profit, aki valóban birtokosa és mestere a hivatásának. Aki folyamatosan tanul, fejlődik, és akinek a keze alól elismerésre méltó, minőségi munka kerül ki.
Persze rossz szakemberek mindig voltak és lesznek. Ahogy vannak rossz autószerelők, rossz orvosok, rossz könyvelők és rossz tanárok is. Csakhogy néhány kókler létezéséből még nem következik, hogy a szakértelem mint olyan értelmetlen volna. Ahogy attól sem válik feleslegessé a térkép, hogy akad rajta egy-két pontatlan jelölés.
Van azonban egy ennél is furcsább csavar a történetben. A laikus ember többnyire nem azért fordul a kommentszekcióhoz, mert lenézi a szakértelmet, hanem éppen azért, mert nincs birtokában.
Tegyük fel, hogy laminált padlót szeretne lerakni. Kap húsz választ. Az egyik szerint feltétlenül kell párazáró fólia. A másik szerint teljesen felesleges. Az egyik 5 milliméteres alátétet javasol, a másik szerint az már szakmai bűncselekmény. Az egyik szerint 10 milliméteres dilatációs hézag kell, a másik szerint ennek a duplája. Mindegyik válasz szerzője pedig olyan határozottsággal nyilatkozik, mintha személyesen ő találta volna fel a laminált padlót.
A probléma nem is az, hogy sok a vélemény. Hanem az, hogy annak, aki nem ért hozzá, nincs meg az a tudása sem, amellyel megítélhetné, melyik vélemény helyes. Ha valóban értene az adott szakmához, valószínűleg már eleve tudná a választ. Ha viszont nem ért hozzá, akkor éppen az hiányzik belőle, ami alapján eldönthetné, kinek van igaza.
Így a harminc éve szakmában dolgozó mester tanácsa és az egyszer látott YouTube-videóból levont örök érvényű következtetés ugyanannak a kommentszekciónak ugyanannyi karakteres hozzászólásaként jelenik meg előtte.
A szakember tudja, hogy a jó válasz gyakran attól függ. Az alapzattól. Az anyagtól. A környezettől. A gyártó előírásaitól. A terheléstől. És még számos egyéb körülménytől.
A kommentszekció ezzel szemben pontosan tudja, hogy a válasz egyetlen mondatból áll, csupa nagybetűvel írva, és aki mást mond, az nyilván nem ért hozzá.
Ez a szegény, valódi szakember – aki naivan azt hitte, hogy a hivatására áldozott hosszú, küzdelmes évek, az iskolapadban töltött éjszakák és a több évtizedes, izzadságos gyakorlati tapasztalat ér valamit – pedig csak áll középen, és pislog.
Kinek higgyen?
Hiszen a kommentszekcióban nincsenek feltételezések, csakis tények. Minden egyes kommenthuszár halálosan, megingathatatlanul meg van győződve arról, hogy kizárólag nála van a Bölcsek Köve, és az ötéves egyetemi képzést simán felülírja egy ötperces Google-keresés.
Ember legyen a talpán, aki ebből az egymásnak feszülő, párhuzamos valóságokból álló káoszból kibogozza a megoldást.
Felmerül hát a kérdés: vajon a profik miért nem tanulnak ebből a kifogyhatatlan tudásbázisból? Talán csak elvesznek a zseniális, de homlokegyenest ellenkező utasítások tengerében. Vagy talán titokban ők is hazamennek, és álnéven kommentelve fejtik meg, hogyan kellene a péknek jobban sütni a kenyeret.
Talán ez a Facebook-huszárság legnagyobb csodája. A modern kor egyetlen mestersége, amelyhez sem tanulni, sem gyakorolni, sem tapasztalatot szerezni nem kell. Elég egy profilkép, némi magabiztosság és az a rendíthetetlen hit, hogy a világ összes problémája pontosan addig bonyolult, amíg ő meg nem érkezik a kommentszekcióba.
A valódi tragédia ugyanis nem az, hogy sokan tévednek. Az emberek mindig is tévedtek. Hanem az, hogy soha ilyen könnyű nem volt összekeverni a véleményt a tudással, a magabiztosságot a hozzáértéssel, és a kommentet a teljesítménnyel.
Egy biztos: amíg a billentyűzet bírja, Magyarország virtuális GDP-je töretlenül szárnyal.
És ha egyszer mégis eljön a nap, amikor a világ összes szakembere feladja, nem kell aggódnunk. Elég lesz megnyitni a kommentszekciót. Ott ugyanis már most is több Nobel-díjas közgazdász, virológus, hídmérnök, katonai stratéga, klímakutató és válogatott szövetségi kapitány dolgozik, mint az egész bolygón együttvéve.
