Az I. rész ide kattintva olvasható el.
Ahogy már utaltál rá, e téren is eluralkodni látszik a mainstream, és az erőltetett politikai korrektség. Kifejtenéd, mi változott, és mi a különbség Bécs, illetve Budapest között?
Külön kell választani az osztrák és a magyar színtér sajátosságait, ha a mainstream-ről beszélünk. Ugyanis az osztrákoknál kisebb-nagyobb mainstream sikereket kizárólag kimagasló szerzői-előadói tehetséggel, pozitív kapcsolatépítéssel és becsülettel lehet elérni. Már több éve is mondogatták művészbarátaim, hogy egyetlen határvonallal nyugatra már ég és föld a különbség. Ausztriában nincsen észrevehető intrika a slamben. Pár kisebb ellentét van, de a többiek azon vannak, hogy ezeket a pici szakadásokat befoltozzák, áthidalják. Ha valaki elindít egy új slamklubot, akkor a többiek automatikusan együttműködnek vele, akár vidéken, akár Bécsben történik ez.
Az osztrák fővárosban, ha jól számolom, eddig tíz olyan slamklub van, ami havonta ad műsort. Nyáron általában szünetet tartanak, olyankor szezonális rendezvényekre kerül sor. A különböző szervezők és a slammerek mellérendeltségben gondolkodnak, nincsen hierarchia a klubok között, még az eltérő nézőszámok ellenére sem. A közönség és a fellépőkör pedig szívesen áramlik klubról klubra, sőt, a műsorvezetők gyakran bemondják a műsorban szerepelt más szervezők saját rendezvényeit. A regionális és nagyobb sajtóorgánumok korrekt hozzáállása is példaértékű. Itt nincsenek elhallgatva a hírek, nincs mismásolás, befeketítés. Ami a legfontosabb, hogy nincsen a versenyeken “szakmai zsűri”, vagyis nincsenek a szervező által beépített tekintélyszemélyek a zsűriben, főleg nem számtöbbségben. A rendezvények a verselőadásokról szólnak, nem a zsűritagok hírnevének növeléséről. Ha egy slammer tehetséges, kitartó és fair, akkor az évek során nagy ismertséget érhet el, nem akadályozzák. Erre kitűnő példa Jonas Scheiner, aki idén januárban volt meghívott fellépőm. Jonas 2012-ben kezdte a slamet és szorgalma, plusz kiválósága miatt rendszeresen látható az ORF tévé egyik műsorában. Eddig 4 alkalommal léptettem fel külföldi slammereket az estjeimen, ez továbbra is így lesz, mivel ez egy jó verziója a multikultinak.
És mi a helyzet nálunk? Gondolom most jön a szomorú ellentét.
A magyar mainstream teljesen máshogy fest. Van egy menedzselési központú, profit- és hatalomorientált “felső vezetés”, ami kizárólagos döntési jogának tartja a mezőny irányítását. Ez elkerülhetetlenül belterjességhez vezetett. Van aki erre csak legyint, de a helyzet az, hogy ahol a döntések, a fellépési lehetőségek, az előrelépési szintek belterjesen cirkulálnak, az a korrupció szülőágya. Ez a törekvés 2009-ben még nem volt érzékelhető, az első jelek 2010-ben tűntek fel, 2011-től pedig a betokosodás teljes gőzzel beindult, a helyzet azóta egyre rosszabb. Budapesten és pár vidéki klubban például le vannak adva a drótok, hogy melyik klubokba nem ajánlatos menni, mert feljebb megharagudnak. Ami persze oda vezet, hogy az engedelmes slammerek fellépési lehetőségei beszűkülnek, nem szereznek korrekt ismeretségeket, tapasztalatokat, nem építik saját sikereiket, csak kiszolgálják másokét. Ez lassú karrier-öngyilkosság, 1-2 év alatt kikopnak a színtérről. Persze vannak ködösítések, álszent megnyilatkozások, de már évek óta szaporodnak azok az észrevételek, amik undorodnak ettől a hangos, de tartás nélküli kultúrizétől.
Metáltól az osztrák slamig - Angyal Gyula-interjú, I. rész
Közel tíz éve vagy aktív tagja a hazai slam poetry-közegnek, mely évről-évre egyre nagyobb szeletet hasít ki magának a magyar kulturális térből. Miből építkeztél? 2008 novembere óta lépek fel slam-rendezvényeken, és 2010 óta rendezek ilyeneket az Astoria Slam Poetry égisze alatt.
Röviden: a “központi mag” a kapcsolatrendszerével manipulál sok versenyt, a médiamegjelenéseket, mindent, mármint ahol vannak emberei. Gyakorlatilag a slamben felépült a rendszerváltás előtti Tiltott-Tűrt-Támogatott-szisztéma, természetesen balos platformon kezdve, onnan érdekalapon szétterjedve. Köszönettel tartozom azoknak, akik ezt a vészt már 2010-ben megjósolták nekem: igazatok volt, barátaim.
Hogy jelenik meg a "Három T" a slamben?
A TTT-rendszer a magyar slamben azt eredményezte, hogy a meghívásos fellépések, újságmegjelenések, publikációs lehetőségek nagy részben brutálisan leszűkültek, és a “jóváhagyott” slammerek körére korlátozódtak. Ezeken kívül csak azok tudnak jól érvényesülni, akik időben és sikeresen megtalálták a tisztességes kontaktjaikat. Ez a TTT-rendszer okozta azt is, hogy Budapesten megszűnt 3-4 olyan slamsorozat még embrionális korban, amik függetlenek akartak maradni. Fáj értük a szívem, mert így Budapesten csak két slamklub van az általam vezetett Astoria Slam-mel együtt, míg ugyanennyi fejlődési idő alatt Bécsben már 7 volt, amik azóta is mennek.
A korrupt és ellenséges szituk miatt már több tucat slammer abbahagyta tevékenységét, mert nem látnak perspektívát, és nem hajlandók táplálni egy kannibál rendszert. Fontosnak tartom jelezni, hogy az Astoria Slam szívesen látja őket. Ránk nem jellemző, hogy sokszorosan túlajnározott slammerek talpát nyalnánk. A társadalomkritikába ez nem fér. Szerencsére magától kialakult a rendszert megtagadók között az egészséges magatartás, hogy megismerve egymást, a valódi szabadságot kínáló rendezvényekre járnak fellépni. Erre is van közönség, bár a nagy számok törvénye szerint kisebb, de van és ez a fontos.
Mi a véleményed a rendszerváltás óta liberális dogmává fejlődött polkorrektségről?
A politikai korrektség sajnos azon, pozitívnak hangzó fogalmak körébe tartozik már, melyek használata sokszor ellentmondásba kerül a nevük által jelzett jósággal. Ilyen, gyakran önmagukat megcáfoló fogalom a liberalizmus, feminizmus, szólásszabadság, tolerancia, sajtószabadság, politikai semlegesség és antifasizmus is.
A mainstream magyar slamben sajnos kb. mindegyikre láttam példát ezek közül. Ott a lázadás nagyjából kimerül a nácizás, fasisztázás, kirekesztőzés, rasszistázás, mélymagyarozás és hasonló, nem túl progresszív verbális állázadásokban. Szoktam is úgy hívni ezt a jelenséget, hogy “álzadó költészet”. Persze az ilyen ál-polkorrektség nem engedi, hogy érdemben essen szó mondjuk az amerikai rendőrök kontra feketék-féle problémák valódi okainak mélységi taglalására bizonyos rendezvényeken. Ugyanígy “illik” hallgatni sokaknak Izrael politikájának problémáiról, a cionizmus egyenlő rasszizmus tényről, a cigányság bizonyos kérdéseiről, vagy éppen a szíriai menekülthullám körüli furcsaságokról. Ezek kapcsán a kijelölt megmondóemberek nyilatkoznak némi “polkorrekt” iránymutatást, amihez igazodnia kell azoknak, akik nem akarnak Tiltottak lenni. A valódi problémafeltárásra a reakcióként használt szavak természetesen a “nácizmus”, avagy a “ciki,” még akkor is, ha nem az. Mert nem az igazság a lényeg, hanem a látszat. Szerintem ami a nagyobb nyilvánosság előtt folyik, az a közönség kábítása, folyamatosan csepegtetett méreggel. Az érzékenyebb slammerek pedig, amikor már némi rálátásuk van a szomorú valóságra, csömört éreznek, egyre ritkábban járnak felolvasni, majd abbahagyják. Főleg, ha hallják, hogy a feljebb kerüléshez elvárt egy bizonyos fajelmélet tolerálása; nem a nácizmus, hanem éppen ellenkezőleg. A magyar slam poetry díszasztala valójában sok lelkes fiatal karriertemetője, és ez nem kóser.
Éppen ezért ápolok jó kapcsolatot azokkal a kitartó slammerekkel és szervezőkkel, akik valódi társadalomkritikát gyakorolnak, a jóságot hirdetik a megalkuvás helyett, és nem érdeklik őket a Nagy Testvérek. Sikeresen működünk együtt, vannak verseink, fellépéseink, közönségünk, újabb és újabb, velünk egyetértő segítőink.
Ha rajtad múlna, milyen irányba terelnél, min szeretnél változtatni? Vagy kérdezhetném úgy is, szerinted milyen a jó slam?
Ahogy Mahatma Gandhi mondta, “mi magunk legyünk az a változás, amit látni szeretnénk a világban”. Ehhez tartom magamat. Tulajdonképpen mindaz a természetes, decentralizált, mellérendeltségen alapuló fejlődés, amit elképzeltem, az Ausztriában valósult meg, nem Magyarországon. Eleve nincsenek ún. “szent tehenek”, azaz kritizálhatatlan autoriter személyek. Nem használnak “szakmai zsűrit” sem, a zsűriben csak a kifejezetten kis közönségű rendezvényeken látni legfeljebb 1-1 slammert, akik pedig mindig korrekten pontoznak. Szakmai zsűri Ausztriában azért nincs, mert ettől elvész a demokrácia a slamből. Ezt az indokot kb. szóról szóra így mondta minden szervező, műsorvezető, slammer, akit csak kérdeztem. Több tucatról van szó, úgyhogy eléggé reprezentatív. A közönségzsűri döntése, bármennyire is érzelmi és csak ritkán elemző jellegű, de a közönség szabad választását jelenti. A teljes szakmai zsűri alkalmazásának hivatalos indoka az, hogy így biztosítva lenne a minőség alapján történő pontozás. Viszont gyakorlatilag sokszor nem ez történik, mint ahogyan ez a TV-s tehetségkutatókban is látható.
A szakmai zsűrivel kapcsolatos másik kifogásuk, és ez az én tapasztalatom is, hogy a zsűriben többséget, vagy teljes létszámot képviselő “haveri közeg” az érdekek alapján pontoz fel, vagy éppen pontoz le slammereket. Az én rendezvényeimen szakmai zsűri nem volt, sőt, gyakran verseny sem. Pont akkoriban, amikor a slammereknek csömöre volt a rivalizálásoktól. Néhány másik rendezvényről pedig konkrétan tudom, hogy manipulálták, vagy éppen megbundázták. Ugyanis volt egy 2011 januárjában kicsúszott szervezői e-mail, amin eléggé sokan megdöbbentünk. Pont a szólásszabadság, sajtószabadság témájú versenyről szólt. Undorító volt, a helyzet pedig azóta rosszabbodott. A “szabad, lázadó, toleráns slam” legglamúrosabb része csak korrupt bundázás.
Ez nem hangzik túl szépen. Ennyire kendőzetlenül megy minden?
Részben. Már sokan panaszkodtak nekem, slammerek, irodalmárok, nézők, hogy több rendezvénynél merült fel bennük a gyanú ilyesmire. Szeretnék pár opciót leírni, hogyan zajlanak az ilyen esetek, több irányból. Mindre láttam már példát Magyarországon. A “küldjetek slamvideót és abból válogatjuk, hogy ki versenyezhet”-típust az osztrákok egyértelműen bundázásnak tekintik.
Vagy ha a szervezőknek az érdeke, hogy favoritjaik győzzenek, akkor olyan, teljes létszámú “szakmai zsűrit” jelölnek ki, akik ismertek, népszerűek és be vannak avatva, hogy kit kell fel, vagy lepontozni, dicsérni-fikázni, kik a kedvencek. Ezért reklámot, plusz gázsit és/vagy egyebet kapnak, plusz ott a haverság-élmény. Érdekes módon a magyar slamközönség gyakran inkább a híresebb zsűritagok miatt jön, semmint az előadások miatt. Ausztriában nevetnek ezen a hozzáálláson. Ha egy osztrák slamszervező ilyet csinálna, a slammerek elszállingóznának, a közönséget pedig redukálná. Ismétlem: az 1-1 ilyen, főleg tisztességesen bíráló zsűritag-rendszerrel nincs probléma, a korrekt művészek jelenléte jótékonyan hat a többi pontozó tisztességes döntésére.
Olyan is van, hogy részleges a szakmai zsűri. Ilyenkor mondjuk az 5 főből 3 a meghívott tekintélyszemély, és a maradék kettő a közönségből lesz kiválasztva. A “kiválasztás” le van egyeztetve fű alatt a szervezők szájíze szerint pontozókkal. Extrém esetben lehetnek olyan, előre bevont “közönségtagok”, akik szintén így tesznek. Olykor az ilyen “átlagember” még örül is, úgy érzi, hogy őt most jót tesz, és bevonták a “mozgalomba.” A jelzés olykor nyilvános, a hallgatóság számára mégis észrevétlen, például a műsorvezető dicshimnuszt zeng a favoritokról és semlegesen, vagy kisebb-nagyobb negatívsággal a lepontozandókról. A bevont pontozók automatikusan értik az üzenetet.
De olyan is van, hogy sima közönségtagok vannak a zsűriben, viszont a műsorvezető szándékos, erős megnyilvánulásaiból eleve pozitívabban, vagy negatívabban adják a pontokat a slammereknek. Ennyit a demokráciáról, válaszd ki azt, aki a szádba adhatja a véleményét...
Tehát minden el van döntve előre?
A fentiek a nagyobb, téttel bíró versenyekről szólnak. Ritkán, de előfordul, hogy jóhiszemű közönség-rész próbálja a jóhiszemű kedvence javára billenteni a mérleget. Ez külföldön is megtörténik, nem magyar sajátosság. Jellemző példa a középiskolás osztály/baráti kör. Csoportosan jelentkeznek pontozónak, és kedvencüknek adják a maximális pontszámot, a többinek pedig jóval gyengébbet. Hirtelen felbuzdulású kamaszok tipikus esetei, jellemzően eltűnnek alig 1-3 rendezvény után. A tapasztalt műsorvezető az ilyen törekvéseket már az este elején kiszúrja és az érintett csoportból senkinek, vagy legfeljebb 1 jelentkezőnek ad pontozási lehetőséget. Így a rendezvény tisztaságát is megóvja, és a közönséghangulat sem romlik.
Milyen módszerek vannak még, hogy ki lehessen szűrni a bundázást?
A természetes, közönségalapú értékelésnek régi módja a tapshangerő, amit persze fütyüléssel, kiabálással is fokozni lehet, illetve a pontozás. A tapshangerős értékelésre egy nagyon klassz speckót is láttam Ausztriában: Diana Köhle, a Slam-B vezetője egy készülékkel konkrétan leméri az ujjongásokat, ami kijelzi a hangerőt, így a szubjektív értékelésből pontos mérőszám lesz. A többi pontozásos rendszer pedig általában 1-10 között mozog, ahol 10 a legjobb. Érdekes módon egy magyar versenyző egy pesti slamen -4, azaz mínusz 4 pontot kapott, ami képtelenség. Mondjuk sok panaszt hallottam a szervezőkről, sok rossz tapasztalatom is volt velük.
Ausztriában sok pontozási mód van, láttam már 1-7, 1-9, illetve 2-8 pontozást is, utóbbinál csak páros számok érvényesültek, színes lapokkal. Az egyik ilyen versenyen lettem megosztott 3. helyezett, pont a Mély Csepel versemmel az egyik fordulóban. Eredetileg tapshangerős volt, de azonos tapsot kaptunk négyen, azaz négy első helyezés lett volna, három egymás utáni nekifutás után is. Végül színes lapokkal döntöttek.
A “szakmai zsűris” pontozásról még annyit, hogy amíg a magyar slamközönség a tévés tehetségkutatókról és zsűrizésekről szóló szövegeken jót nevet, de ugyanezt a slamben elfogadja, sőt megmagyarázza, mentegeti, akkor saját magán nevet és még csak észre sem veszi. A diktatúra szabálya kimondja, hogy akkor tudsz hatékonyan elvenni az emberektől valamit, ha cserébe legalább látszólagosan adsz valamit. A magyar slam piedesztálján elveszik a lelkes, reménykedő emberek szabad döntési jogát, és mindössze szórakozást adnak nekik. Akik beérik ezzel. Mert hát hú, de lázadók voltak aznap este, mivel nem csináltak semmit a szórakozáson kívül.
Mi a másik út?
Én ezzel szemben sokszor csináltam verseny nélküli, tematikus és szabad jelentkezéses felolvasóesteket slammerekkel, ezt “slam show”-nak hívják világszerte. Voltunk a Lilaköd Könyveskávézóban, a Treffort Kertben, a Gozsdu Manó Klubban, még egy tetkófesztiválon is! 2014-ben pedig az a megtisztelő lehetőség érte az Astoria Slam Poetry-t, hogy az EU-csatlakozás 10. évfordulójának ünnepén adhattunk fél órás műsort. A közönség imádta, mi is, főleg, hogy a humorral és drámával adagolt, józan EU-szkepticizmust összehangoltuk a hazaszeretettel.
Tehát kritikával is lehet élni, a kérdés, hogy engedik-e.
Mint látható, a díszasztalon kívül is van élet. Sőt, ott kezdődik a szabadság! Minden jólelkű slammernek azt javaslom, hogy ne hódoljon be, hanem legyen kritikus, határozott, bízzon a saját tehetségében. Az, hogy vannak méregkeverők, nem azt jelenti, hogy a jóknak kell visszavonulniuk, hanem hogy a jók ne táplálják a méregkeverőket. Járjanak el hagyományos felolvasóestekre, keressenek irodalmi versenyeket, olvassanak régi lírát és akár új prózát is, barátkozzanak megbízható irodalmárokkal. Budapesten például a Kelemen Kör havi felolvasóestjein csupa többkötetes szerző gyűlik össze, kedves társaság. A vezetőjükkel, Novák Valentinnel több klassz közös rendezvényünk is volt. A Pesti Séta szintén egy befogadó közeg, ahol a körbeülős felolvasások-zenélések-beszélgetések mindig élményt nyújtanak.
Emellett dicsérettel kell említenem egy kitűnő slammert, Tarnóczi Balázst, aki toronymagasra jutott, bár keményen akadályozták. 2014 elején ő indította el a BKF-en két tanárral a slam-workshopot, ahol versírásból és előadásból fejlesztették volna a tanulni vágyókat. Sajnos, ahogyan ez várható volt, pár nyilvános és fű alatti jelzéssel a hangadók közül kifejezték nemtetszésüket az önálló kezdeményezés kapcsán, így az alkalmazkodni vágyó slammerek elkerülték a kreatív műhelyt. Balázs nem tört le, hanem áthelyezte tevékenysége nagy részét a stand-up comedy műfajára. Összegyűjtötte a hozzá hasonlókat és társulata, a Get Up Stand Up azóta sikert sikerre halmoz. A srác emellett kiadott egy kötetet, mellette trombitál és énekel is a Toon FX csapatban. Mellettem ő is egy jó példa arra, hogy ha nem hódol be a slammer és nem is vonul vissza, akkor még nagyobb sikerre juthat.
Interjúnk következő részében kitérünk a rendre bevetett, elnyomási eszközként használt nácikártyra, a Závada Péterrel való konfliktusra és arra, mit várhatunk a jövőben a hazai slamben.