"A létezés maga a művészet"

 

 

 - Isten foglalkoztat leginkább. Óhatatlan, hogy ez áttetszik mindenen, amit csinálok. Beszélni bonyodalmasabb erről, manapság maga az „Isten”-fogalom is túlterhelt. Sokan rögtön fázni kezdenek, ha meghallják. Pedig megfigyelhető az emberekben egy nagyon erős törekvés arra, hogy a kézzelfogható, fizikai valóságon túlra lássanak. Keresnek valamit, ami az anyagi világon túlmutat. Az viszont, hogy erre az útra ki miként talál rá, milyen formában jelenik meg az életében, már teljesen személyre szabott. Az is, hogy a keresés során mire talál rá. Istenre vagy valami egészen másra. 

 

 

 - Számomra mindig egyértelmű volt, hogy létezik valamilyen erő, ami magába foglal mindent. Felettünk áll, hatalmasabb, mint mi, a szó legnemesebb értelmében. Evidensnek tartottam azt is, hogy az élet nem érhet véget a halállal. Hogy az emberek által kitalált törvények, az ügyetlenkedve megszerkesztett emberi rend felett van egy hatalmasabb Törvény, egy mindent átölelő Rend. De nem volt semmilyen teológiai, vallási képzettségem, rendszerbe foglalt tudásom erről, illetve nem voltam formálisan vallásgyakorló. A tradicionális keleti kultúrák tizenévesen lenyűgöztek, de elképzelhetetlennek tartottam például, hogy Európa közepén hiteles buddhistaként tudnék élni. Vagy hogy „megtetszik” egy vallás, és átköltözök abba az országba, ahol egyszerűbb gyakorolni. Meggyőződésem, hogy az ember nem véletlenül születik egy bizonyos országba, kultúrkörbe. Ott van dolga... A kereszténységet mégsem emeltem be könnyen. Volt egy régi katolikus ismerősöm, akivel miután nagyon jól elbeszélgettünk az egyetemen, azt mondta, tulajdonképpen mi ugyanúgy látjuk a világot, csak én nem mondom ki Isten nevét. Ebben maradtunk. Még hosszú évekig nem is voltam hajlandó kimondani.

 

 

 - Ugyanaz a problémakör érintett engem is, ami sokakat manapság. Az Egyház történelmi félresiklásai, képmutató „hívők” alapján ítéltem meg magát a kereszténységet is. Szerintem ezzel sokan vannak így. Azt gondolják, egyenlőségjelet lehet tenni az intézményes tévedés - ami alapvetően emberi minőségen múlik -, és maga a vallás közé. Az Isten felé törekvő ember és Isten közé. 

Az Egyházat emberek alkotják. Hívők, papok. Természetes, hogy vannak köztük szellemi-lelki kiválóságok. Mint az élet bármely területén. Akadnak, akik mélyebb kapcsolatot élnek meg Istennel. Olyanok is, akik saját útjuk elején tartanak. Botladoznak. Tévednek. Néha nagyot. És vannak, akik félreértik, puszta pótlékként, formalitásként használják a vallást. Mások tökéletlensége azonban a miénket tükrözi vissza, nem Istenét.

 

 

 

 - Nem csak ennyi. Sokáig taszítottak a vallással járó formális kötöttségek is. Ma már viccesnek tartom ezt a „kifogást”. Ez a szelíden ránk oktrojált, téves szabadságfogalom egyik kínos mellékhatása. Annak idején tartottam az elköteleződéstől. Később észrevettem, hogy csak toporgok. Az élet legtöbb területén épp a szabadságnak vélt illúziómhoz való ragaszkodás korlátoz. A hitem gyarapodásában is. Épp az nem enged mélyére hatolni a tartalomnak, hogy viszolygok a kötött formáktól. Nem értettem jelentőségét, nem voltam hajlandó átadni neki magam. Fontos felismerés volt, hogy az áhitatos élmény, a spirituális nyitottság, a harmónia, a szimbólumok megértése a csoda kényelmesebbik fele. A másik fele a munkás rész, a hit hétköznapi gyakorlása. A transzcendens irányába való elköteleződéssel járó felelősség vállalása. Az ismétlődő formáknak, a rítusnak nagy jelentősége van abban, hogy az ember el tudjon mélyülni; hogy az abszolút értelemben vett Jelenben, Isten közelében maradjon. A liturgiában mindennek megvan a szimbolikus rendje. Hatalmas élmény, amikor az ember nem azt látja a vallási formában, hogy „minek ez a cirkusz?”, hanem az egész mindenséget átható Rend egy csodás megnyilatkozását az egyébként kaotikus világban. Egy olyan rendet, ami némi erőfeszítés árán rávetíthető a hétköznapi életre. 

 

 

 - Mert a spiritualitás sokszor csak evilági bajok nem-evilági megoldási képleteként érdekli őket. Pénzért önjelölt gurukban bízni. Tetszés szerint mazsolázni azonnali gazdagságot ígérő könyvekből. Az okkult-ezoterikus világban tévelygő ember ugyanúgy önmaga istene, mint a materialista ember. Hiába dől az interneten a boldogságtól fényeskedő mémek tömege. Ha olyan egyetemes értékre hivatkozol, amit a középkorban is felmutattak, babonásnak, elmaradottnak könyvelnek el. Azok is, akik a tudományt teszik vallássá. Nem feltétlenül igaz az, ami egy lexikonban le van írva. Legalábbis vakon készpénznek venni - mivel több ez, mint egy babonás nénike meggyőződése?

 

 

 - A szépirodalom irányából érkeztem. Tanultam is irodalmat. Már gyermekkoromban is olvasni és történeteket kitalálni szerettem legjobban. Evidens volt, hogy azzal foglalkozom, amihez legerősebb érzékem van, amely területen leginkább otthon érzem magam. Sok fiatallal az a probléma, hogy olyan dolgokat akar az életében előtérbe helyezni, ami eredendően nem a sajátja. Divatból, a pénz miatt, mások nyomására végeznek ilyen-olyan iskolákat, munkát. Nem érzik jól magukat a bőrükben. Persze, mindenhol érik meglepetések az embert. Az egyetem és pár év írás, tanítás azzal is szembesített, mennyire veszélyes üzem az irodalom, a művészet, a kultúra, és mindezek oktatása. 

 

 

 - A mai irodalomértelmezésből hiányzik az egyetemes valóságszemlélet. A (poszt)modern ember a művészet által „önkifejez”, problémákat „tár fel” (valójában részt vesz azok kreálásában). A legtöbb kortárs írás öntükröző labirintus. Egyaránt eltéved benne író és olvasó.  Elég kicsit eltávolodva vetni egy pillantást az irodalomra - tágabb értelemben a művészetre: azt tükrözi vissza, amit a mai ember megél. A hős a mesehősök tökéletes ellentéte. Elindul a világban mindenféle támpont nélkül, talán valamit keres, de nem tudja mit, vegetál. Szenved, ironizál, politizál, relativizál. Kettőt lép, egyet se halad. Erről szól az irodalom. De ez maga a valóság. Ugyanaz, ami körülöttünk van. Valójában nincs olyan, hogy művészet, önmagában. Nem lehet különválasztani a világtól. Egy valóság van, a művészet nem vele szemben tételeződik, nem is alkotóeleme, hanem együtt lélegeznek, teremtik egymást. Lehet „művészi vonások” nélkül is élni, de attól még folyamatosan teremtünk. Valójában a létezés maga a művészet. Nem véletlen, hogy a szakrális művészetek „ősei”, a szertartások régen az élet minden területét lefedték. Irányt mutattak. Felfelé. Amit ma művészetnek nevezünk, köszönőviszonyban sincs ezzel. A hiányállapot, a relativizmus, a tagadás jelenléte ma érthető. Mindezeket viszont valami „fejlődés” eredményének tekinteni, az értéknélküliséget mértékké tenni: önbecsapás.

 

 

 - Rengeteg tehetség létezik. Szépen át tudnak élni egy szerepet, csodás dolgokat tudnak mutatni formálisan, de semmit sem ér az egész, ha nincs mögötte letisztult szemlélet, biztos támpont. Ránéz a világra, és látja benne a rendet. Meglátja, meg is érti. Mit sem ér az adottság vagy a kreativitás, ha mögötte zavarodottság van. A művésznek valójában az lenne a feladata, hogy a művészet által a valósággal egy magasabbrendű kapcsolatot megragadjon. Vannak örökérvényű kérdések, amelyek nemcsak egy adott korszakban, nemcsak egy adott társadalmi csoport számára jelentősek, hanem létünk gyökerét érintik. Ezekre kell fókuszálni.

 

 

 - Szerintem lélekben nem oszthatatlan egység vagyunk, legalábbis nem úgy, ahogy a tudomány az egységet értelmezi. Sok mindenki „lakik” bennünk, íráskor egyszerűen megengedem, hogy a bennem élő szereplők előlépjenek. Például a gyermeki karakterek jelenléte nekem azt üzeni, hogy a gyermekséggel való kapcsolatot nem kell teljesen elveszíteni. Attól, hogy felnőtté válunk, nem kell megmerevedni, elő kell tudni venni a játékosságot, a világra való rácsodálkozást, nyitottságot. A gyermekség végtelenül tiszta hozzáállást jelöl, amikor még minden őszintén érint meg minket. Ez közelebb vihet a lét-játék lényegéhez is. Fontos, hogy akik ebben a korban születtek és kénytelenek felnőni, az idő „felgyorsulására” hogyan reagálnak. Mivel nagyon nehéz kivonnod magad abból, ami történik körülötted, meg kell tanulni ezzel játszani, hogy azt az égi tudást, amit hozunk magunkkal, aminek birtokában vagyunk, de nem tudjuk racionálisan megmagyarázni, ne veszítsük el annak a hatására, ami zajlik körülöttünk. Ne vesszünk el a kísértések labirintusában. Sokkal inkább azt mondjuk, hogy igen, ez a világ adott körülöttünk, ezen nem tudunk változtatni, de mindazzal át tudjuk hatni, ami bennünk megvan. Lelkiséggel, szellemiséggel.  

 

 

 

 - Az első mű, ami nagy hatást gyakorolt rám, amitől éreztem, hogy nem egyedül állok a világban, Hamvas Béla Scientia Sacrája. Előtte évtizedekig azt hittem, fordítva vagyok bekötve. És ami most nagy kedvencem: Baranyi Tibor Imre Fejlődő létrontás és örök hagyomány című könyve. Szerintem ezek megnyugtató könyvek. Evidenciákat olvasol benne, de jó, hogy valaki ezt egészben látja, átláthatóbb rendszerbe foglalja és emberien szól. 

 

 

 - Artikulálódik a társadalomban egy erős szembenállás, feministák és antifeministák között. Szerintem ez valójában csak felszínkapargatás. A feminista törekvés tüneti kezelés. Bántalmazásra, egyenlőtlen munkabérre; a tézisre, hogy egy nő csak főzésre alkalmas. A harcos feministák tovább zilálják az amúgy is összezavart nemi szerepeket. Velük csatázni szintén nem lehet hosszú távú cél. Elaprózza az energiákat. Sem egyik, sem másik véglet nem szellemtelített álláspont. Egyébként sem életterületek között kell választanunk. Nem az a kérdés, hogy fazék vagy média. Próbáljunk meg elszakadni a „női jogkövetelmények” trendjétől. A probléma a helyes önismeret hiányában gyökerezik. Egy nőnek elsődlegesen a női princípiumot kell önmagában felismernie, érvényre juttatnia. Az élet minden területén. Mint a görög mitológiában a különféle istenek és istennők: archetípusok élnek bennünk. Ezek közül nem kell végérvényesen egyet választanunk. Mindegyiknek meg kell találni a helyét, idejét az életünkben. Például a harci istenség, Mars ereje ott szunnyad egy nőben is, csak megfelelő időben kell megjelenítenie. Nem feltétlen a karrier területén, hanem amikor gyermekeit védi. Szülni és születni sem lehet küzdelem nélkül, azaz, a Harcos archetípus kibontakoztatása nemtől független létfeltétel, és a nőnek bizonyos értelemben anyai kötelesség is. A világban / önmagunkban megjelenő rosszal szemben is kénytelenek vagyunk gyakorolni a harciasságot. Sok támadás ér bennünket, időnként egy nőnek is kötelessége reagálni, de ismerjük fel a visszalépés helyét és idejét is! Tehát meg kell találni az egyensúlyt, nemcsak élni bele a világba, sodortatva az eseményektől. A nőiség tudatos kibontakoztatására van szükség. Harmóniát létrehozni, figyelni a megfelelő arányokra, térben és időben rendet teremteni. Ha egy nő esszenciális nő akar lenni, fel kell ismernie minden archetípust magában, a különféle minőségeket viszont nőként kell bensővé tennie és tökélyre vinnie, saját életkeretei között. A cél a személyes adottságok nőies kibontakoztatása, egy egyetemes mércéhez igazítva. Ne legyenek megnyilatkozásaim saját természetemmel, sem a kozmikus renddel ellentétesek. 

 

 

 - Ha az embernek nőként van olyan adottsága, ami többre predesztinálja, mint a főzés, akkor azt kötelessége kibontakoztatni, de nem a család rovására. Az egymásnak látszólag ellentmondó életterületek összehangolása a művészet. Ha jó és fontos tevékenységek között kell differenciálni, az is megjelenhet csapdaként, abban is el lehet veszni. Nem szabad rohanni. Úgy a hierarchia, fontossági sorrend felborul. Néha hátra kell lépni. Felismerni a pillanatban a helyes döntést. Kivárni.

A családban a férfi a családfő, ha a feleség másfelé halad, a család szétesik. Tudom, ezt sokan vitatják, órákat lehetne erről beszélgetni. Saját konklúzióm az, hogy ha a férfi valódi férfi, irányt akar és irányt is tud mutatni bizonyos mérföldkövekkel, útjelzőkkel; ahhoz tud igazodni a nő is, anélkül, hogy önkibontakoztatása sérülne. Ha az alapvető szellemi irányultság helyes, a szerepek rendeződnek, a problémák java szinte magától megoldódik. 

 

 

 - Nem feltétlen ugyanúgy kellene részt vennünk benne, mint a férfiaknak. Ezen más-állapot elérése érdekében viszont muszáj bevonódni a politika jelenlegi formájába is. Fontos cél lenne a természetes női közösségek helyreállítása. Sok nő szülés után érzi ennek először hiányát. Szétdarabolt nagycsalád, távol élő szülők, nagyszülők. Az élet beavató fordulópontjain nőként egyedül, tartós krízis nélkül áthaladni szinte lehetetlen. A legjobb szándékú férfiak sem tudnak ezen segíteni azzal, hogy mosogatnak helyettünk, jogokat, miniszteri tárcákat osztogatnak a nőknek. De a mesterséges női „problémaközösségek” többsége is csak rész- vagy álmegoldás. A valódi szinergikus női közösség nem a férfiak ellen hat, hanem a férfit kiegészítő, de a férfi számára ismeretlen női minőség fenntartója. Többek között az idővel való szembenézést teszi fájdalommentessé, aminek mi egészen másként vagyunk kitéve, mint a férfiak. A férfi nem vált annyiszor szerepet az idő múlásával, mint egy nő. Épp ezért két férfi nincs olyan értelemben kölcsönösen ráutalva egymásra, mint ahogyan egy nő a másik nőre. Mostanában hiányt szenvedünk természetes, lokális, családias közösségekből. Régen generációk éltek együtt. Ez nagy segítség volt akkoriban a nőknek. A tevékenység összekötötte őket, a személyes találkozás rengeteg erőt és bölcsességet áramoltatott közöttük. Elsődlegesen ezt kellene megérteni, újrateremteni. Azoknak a nőknek, akik jelen körülmények közt is bátran vállalják a közéleti szolgálatot, különösen komolyan kellene venniük ezt a kérdéskört, és – külső-benső – küzdelmeiket ebbe az irányba fordítani. 

 

Bartha Ildikó ajánlott blogja, a Porcelánelefánt itt található, illetve Facebookon itt követhető.