A ma este a reményé

 

Ezért aztán nem is mindegy, hogyan bánunk vele. Mit álmodunk. Mi felé táplálunk reményeket, pontosabban: hogy reményeinkkel mit táplálunk. Mert reményünk nagyobb erővel bír, mint gondolnánk. Elképzeléseink a jövővel kapcsolatban mindig is lesznek. A valóságnak irányt adunk. Tervezünk, álmodunk – ki többet, ki kevesebbet. De nem mindegy, milyen képet álmodunk. Hogy életünk végeláthatatlan örvénylő folyamában csak sodródunk vakon a bennünk automatikusan születő képek árával, vagy megfogjuk az égig érő paszuly aranyos indáit, és saját erőfeszítésünkből megkapaszkodván belé, felfelé kezdünk mászni, és saját vágyainkat, reményképeinket feltérképezni, és esetleg végül oda is eljutni, hogy azok szívünk igaz szabadságában szülessenek, ne a zavarodottság és a kényszer börtönében.
 

Amiről itt szó van, az az a nagyhatalmú "imaginált" reménykép, amelyről Hamvas Béla azt írja, az élettervet készíti: "Az imagináció szó annyit jelent, hogy: élet-képzelet. Az élet-képzelet az, ami az ember élettervét készíti." Mivel az ember szabad akaratot kapván, saját sorsának kovácsa. Nem egy gép, amelyet elindítanak, és végigfuttatja magán a programot, hanem érző és szabad, Istentől kapott lélek lakik benne, aki formálja, alakítja is a világot saját képére. Így sokféle reménykép létezik. Egy emberen belül is többféle felépített világ él. Isten Országa is egy ilyen reménykép. Egy "ország" képe, amely Krisztus szavait olvasva, hallva, ízlelgetve bennünk megszületik, ami – érezzük – nagyon szép és nagyon jó, és ami… örök. És egyre tisztábban derengnek fel távoli tornyai a homályból. Olyan, mint a levegő, amely körülleng, láthatatlan, semmiből szőtt valóság, utunk és éltetőnk e földön.
 

"A terv minden esetben üdvterv." – folytatja Hamvas. – "az imagináció az a hely, ahol az emberi lélek üdvtervét látomásában őrzi, és erre a látomásra építi fel életét, vagyis önmagát életterve szerint formálja meg […] Az üdvtervet (és a szorosan hozzátartozó élettervet) az imagináció teremti, éspedig teremti azzal a képpel, amelyet önmagába fogadott és amelyet realizálni elhatározott és amelyet szüntelenül megvalósít."

Szüntelenül! Reménységeinkből teljes világokat építünk fel, és másokat taszítunk pusztulásba. Ilyen az emberi élet. Ha tetszik, ha nem. Választanunk kell. Nem élhetünk mindenek helyett és mindenkiként. És ehhez kellenek a lemondások éppúgy, mint a reményképek. De az, hogy milyen reményképet építünk fel magunkban, befolyásolni fogja jövőnket, de már jelenünket is. Mert "amit az ember imaginációjába helyez, azzá alakul."
 

Így a remény egy olyan "istenség", amely sose hagy el minket. Esetleg mi hagyjuk el őt. Az is ritka. Ezért mondják: a remény hal meg utoljára. A zsarátnok, ha már csak pislákol is, mindig tud lángot lobbantani, sőt, erdőtüzet… Így sok lehetséges valóság között éljük életünket. És választunk. Minden percben. Életet és halált adunk. Ezért mondja a japán költemény: "Vigyázz, hová lépsz!"
 

Nincs értelme úgy nekiállni valaminek, ha már te sem hiszel benne, már a kezdetén sem. Mi értelme az ilyen beszédnek: "Á, ez a világ már elveszett… a béke már soha nem jön el… az, biztos hogy ők ketten soha ki nem békülnek… hogy a magyarok között ne legyen széthúzás, az teljességgel lehetetlen…" 
 

Ha már a próbálkozásod sem teljes, sem őszinte, sem igaz, akkor még mi lesz a megvalósulásból?  Ezek a reménytelen szavak az elkeseredett, vagy lusta ember szavai. Aki vagy már belefáradt a harcba, vagy még elkezdeni is rest. És ezek a képek megfialván majd ugyancsak saját gyermeküket, elkeseredettséget és lustaságot hívnak elő a lehetséges valóságok közül. Hát tán csak azért harcol az ember az igazságért, ügyködik a békéért, igyekszik a szeretetért, mert majd ha megvalósul, akkor milyen jó lesz beülni abba a jól kibélelt fotelbe? Dehogy… ilyesmire csak az ifjú titánok tapasztalatlan vére buzdít. Kérik ezek az értékek a küzdelmet ígéret nélkül is. Kérik megvalósulás nélkül is. És mi lenne az igazság, a béke, a szeretet győzelme érte való küzdés nélkül? Hegytetőről, gyaloghintóból megtekintett panoráma, amely kietlen pusztaságba fordul, mert az ember nem adta magát egészen oda érte. Üres, lélektelen, szívtelen. Ha az ember nem adja magát neki egészen oda az önfeláldozásban. A reményképünk, Isten Országa mint földöntúli kép életet. De messze van ez a kényelmes foteltől… legalábbis ebben, a halálunkkal záródó életben. Ahogy A kisherceg írója mondja: "Túl korán kívánják megadni neked azt a békét, amely csak a halálban adatik meg, amikor végre hasznát látod készleteidnek. Hiszen amit gyűjtöttél, az nem készlet az életre, hanem méz a méheknek az örökkévalóság telére." A lényeg a lelkesedés, az odaadó küzdelem, a kitartás, a beérkezés pedig a reménykép, amelyre ebben az odaadással átitatott életben elcseréljük magunkat. "Láttál már olyan fát, amely előbb csak nőtt, s aztán nagyra nőve azzal kérkedett, hogy ő most fa? A fa egyszerűen csak növekszik. Én mondom neked: akik a hódítás befejeztével végérvényesen megtelepszenek, már halottak..." 
 

Vigyázzunk hát reményképeinkre, ahogy Hamvas írja: „nehogy az ember életképzeletében olyan bűvös erejű képet hordozzon, amely üdvét megronthatja." Hát reméljünk bátran, igaz magyarként! Merjünk, legyen erőnk álmodni egy szebb jövőt, egy még jobb és még igazabb Magyarországot, és egy békésebb világot! Mert „az vagyok, amit (akit) imaginációm varázsol, vagyis ami (akit) életképzeletemmel magamnak szánok, és amire magamat méltónak találom."