Mi volt anno Magyarország érdeke, miért volt fontos a csatlakozás?
Sokak szemében a NATO-tagság a Nyugathoz való csatlakozást jelentette, annak politikai és gazdasági következményével, a demokratizálódással és a piacgazdasággal egyetemben. A NATO az egyetlen olyan szövetségi rendszernek számított, amely garanciákat jelentett Magyarország biztonságára nézve. A rendszerváltást követően rövid útkeresés volt Magyarország életében, például vizsgáltuk a svájci modellt is, azonban a politikai elit a NATO-tagság mellett tette le a garast. A szövetségen belül az országok között meglévő nézetkülönbségek csökkenésére számítottunk, ez Magyarországnak - amelynek a határa nem esik egybe az államalkotó nemzet etnikai határával - kecsegtető ígéret volt.
Hogyan értékelné a NATO jelenlegi helyzetét, és ebbe hogy illeszkedik ma bele Magyarország?
A szövetség léte önmagában is lehet a sikeresség jele, a történelem eddigi tapasztalatai arra engedtek következtetni, hogy a szövetségek a közös ellenség térdre kényszerítését követően felbomlanak, de erre a NATO rácáfolt 1991 után. A NATO a demokratikus és liberális normák (ki)terjesztésének eszközévé is vált, tehát a belépők elfogadják és idomulnak egy meglévő normarendszerhez. Itt már el is jutunk az egyik nagy dilemmához, a bővítések kérdéséhez. A több tagállam=kevesebb biztonság szerencsétlen egyenlete nem érvényesülhet, többek között ez lehet Ukrajna, Grúzia szerencsétlensége is. Kissé erősen hangzik, de a szövetséget ma újra ki kell találni.
A szövetség egyes országainak érdekei széttartók, ez jól látható a mai is aktív konfliktusok kapcsán (Szíria, Irak, Ukrajna stb.). Kérdés, hogy megengedhető-e az intézményesített különutasság, vagy a konszenzuselv kapjon továbbra is prioritást. Az szintén problémás, hogy a tagországok összesített katonai kiadásainak 60-70%-a egyetlen országhoz, az USA-hoz köthető, az európai tagországok nemzetközi folyamatok alakításában játszott szerepe továbbra is csökkenő tendenciát mutat.
Befolyás nélkül
Kiderült, hogy az európai (leginkább francia és brit) képességek sikeres líbiai légtérzárhoz és bombázásokhoz sem elégségesek. Európa „közel-külföldjére”, a Közel-Keletre ható folyamatokra a kétmilliós népességgel is regionális szereplőnek számító Katarnak nagyobb befolyása van, mint Európának. Európán belül nincs nagyobb, akár missziós tevékenységek során is bevethető gyorsreagálású egység, ez a lényegesen kisebb Iránban pedig adottság.
Az amerikai külpolitika szemében az ezredforduló után a fontosságából jelentősen veszített Közép-Európa, ez a tendencia 2014-től megfordult. A kontinensen újra növekszik az amerikai jelenlét, bár igen messze vagyunk az 1990 előtti 200-250.000 fős itt állomásozó katonai létszámtól. Magyarország missziós jelenlét tekintetében erősen felülreprezentált, volt olyan periódus, amikor a NATO-n belül létszámában ötödik-hatodik legnagyobb missziós erőnk volt, ma is három kontinens 12 országában vagyunk jelen, ennek fele NATO-művelet. A szerzett tapasztalatok terén hazánk meglehetősen jól áll, azonban a missziós tevékenység újragondolása elkerülhetetlen.
17 év
Magyarország 1999. március 12-én vált tagjává az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének. A népszavazáson feltett kérdés a következő volt: „Egyetért-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság a NATO-hoz csatlakozva biztosítsa az ország védettségét?”
Magyarország elsők között jelentkezett egy olyan iraki háborúba, amely a szövetséget is megosztotta, illetve utólag kiderült, hogy a háború alapját képező bizonyítékok nem voltak igazolhatók. A missziós tevékenységekhez továbbra sincs meg a kellő mennyiségű, illetve a helyi körülményekhez igazított eszközállomány, ráadásul csak mostanság kezdünk rájönni arra az evidenciára, hogy „nemcsak a háborút kell megnyerni”, hanem a békét is; vagyis a műveleteken belül sokkal nagyobb részt kell kihasítania a rendészeti erőknek, társadalomkutatóknak, diplomatáknak, humanitárius segítségnyújtásnak és sok-sok egyéb tevékenységnek. Ez pedig elsősorban pénzkérdés, ahogyan a magyar haderő modernizációja is. Továbbra is a maradékelven alapuló finanszírozás dívik, vagyis annyit fordítunk katonai célokra, amennyi marad, amennyit muszáj, akkor amikor már elengedhetetlen, netán már késő. GDP-arányos finanszírozás terén az utolsók között vagyunk a NATO-n belül, ma az 1-3milliós népességű balti országok katonai büdzséje is eléri már a magyarét.
Mi lehet a jövője a NATO-nak? Milyen kihívásokkal kell szembenéznie?
Ma már szinte hihetetlennek tűnik, de a NATO néhány évvel ezelőtt még érvényben lévő stratégiai koncepciója abban az alapállásból fogant, hogy a szervezet feladatai a határain belül elvégezhetők. A következő évek dönthetik el, hogy képes-e valóban szövetségként, érdekközösségként működni, adaptálódni a régi/új kihívásokhoz. Olyanokhoz, mint a terrorizmus és a „radikalizmus iszlamizációja”. Vagy a bukott, széteső államok problémájához, melyek közül többet maga sodort ebbe a helyzetbe. Emellett ott van a tengeri kalóztámadások ügye, vagy a fokozódó kibertámadások problematikája. A regionális hatalmi pozíciónál többre vágyó Oroszország hatalmi ambíciói ütköznek a szövetség egyes országainak politikai-gazdasági terjeszkedési igényeivel, esetleg morális elveivel. Ez pedig az euroatlanti blokk és Oroszország közötti fokozódó eszkalációban jelenik meg, amely a szomszédos államoknak sem érdeke. Ebben a tekintetben Magyarország is mediátori szerepben léphetnek fel a térség hasonlóan gondolkodó tagállamival együtt. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy még vannak közös érdekek például a terrorizmus elleni küzdelemben.
Érdeke-e a NATO-ban maradnia Magyarországnak, vagy sem?
Egyszerűen a fekvésünk miatt (is) hazánk szempontjából kulcsfontosságú a Balkán biztonsági helyzete. 2015-ben pedig világosan kiderült, hogy Közép-Európa számára sem mindegy, mi zajlik a Közel-Keleten. A jövőben újra kell gondolni a Partnerség a Békéért és a Mediterrán Dialógus együttműködési rendszerét, ebben hazánknak is a lehető legnagyobb szerepet kell ebben vállalnia. Kétségtelen, hogy Közép-Európa országai évszázados viszonylatban is talán a legstabilabb és legbiztonságosabb környezetbe kerültek, ebben szerepe van a NATO-nak is. A stabilitás ugyanakkor kezelhető hátrányként is, hiszen az Európán belüli félperiferiális helyzetünk (a gazdasági motort jelentő régi tagállamokhoz képest) hozza magával a legnagyobb stabilitást.
Számos kutató szerint a kevésbé gazdag ország nagy valószínűséggel az is marad. A szövetségi tagság lehetőséget, ugródeszkát jelenthet a régió országainak arra, hogy a szövetségi rendszeren keresztül a világpolitika alakulásába a tényleges súlyuknál nagyobb beleszólással rendelkezzenek. Ezt az esélyt Magyarország eddig eltékozolta, sokan a szövetség egyik potyautasaként tekintenek rá a fokozott missziós tevékenység ellenére is. Hazánk ilyen típusú presztízsvesztesége a nemzetközi befolyásunk csökkenését vonja maga után, amely anyagi értelemben is károkat okoz. A Honvédség alulfinanszírozott, az eszközállományunk elavult, az állományban is törés érzékelhető a missziós és nem missziós erők körülményei, lehetőségei között.
Amennyiben a NATO továbbra is inkább sodródik az eseményekkel, illetve továbbra sem tud „békét” csak háborút nyerni azokban az országokban, ahol szerepet vállal, a szövetség országai közül többen a különutasságot fogják választani, és más együttműködési formákat keresnek majd, amennyiben erre irányuló társadalmi nyomás is kialakul.
Amennyiben arra is kíváncsi, mit mondott Gyöngyösi Márton jobbikos országgyűlési képviselő, az Országgyűlés külügyi bizottságának alelnöke lapunknak a NATO-ról, interjúnk eléréséhez kattintson ide.