Amikor papot és ávóst együtt akasztottak

A kommunista diktatúrának nagyon sok, és nagyon sokféle magyar áldozata volt. Jeles értelmiségiek és egyszerű munkások, politikusok és parasztemberek, jobboldaliak és baloldaliak, papok és kommunisták ugyanúgy bármikor a vérbíróság előtt, vagy a szögesdrót mögött találhatták magukat. Az egyik legérdekesebb, és leghátborzongatóbb eset az újpesti szaléziak pere volt, amelyet bátran nevezhetünk a bolsevik jogtiprás állatorvosi lovának. Volt itt, minden, ami egy igazi koncepciós perhez kell: ÁVH-n kreált „összeesküvés”, „klerikális reakció”, a valósággal köszönőviszonyban sem levő teljesen abszurd vádak, papokkal együtt kivégzett ávósok és hosszú évekre bebörtönzött kamaszlány. Ha van eset, amin keresztül a rezsim embertelensége tökéletesen láthatóvá válik, akkor ez az. 

A magyarországi szerzetesrendeket 1950 szeptemberében feloszlatták. Egyetlen tollvonással államosították a rendek összes vagyonát, és tettek földönfutóvá több ezer szerzetest. Köztük volt a 36 éves Sándor István is, aki az újpesti Clarisseum árvaházban volt nevelő. Rendjének, a szaléziaknak betiltása után úgy döntött nem adja fel a fiatalok keresztény szellemben való nevelését, és illegalitásban folytatja munkáját. Kiss István álnéven a Persil Műveknél helyezkedett el. A gyárban szerették a szerény, csöndes, szorgalmas munkást, hamarosan a „Kiváló dolgozó” kitüntetést is elnyerte. Feletteseinek persze fogalma sem volt róla, hogy az „öntudatos proletár” munkaidő után szalézi szerzetessé változik vissza, és fiatalokkal találkozik, akiknek Krisztus tanításait adja tovább. Ráadásul munkásfiatalokkal, akiknek a rezsim tervei szerint a jövő szocialista emberévé kellett válniuk, és még véletlenül sem hívő katolikusokká. Ám Sándor István igazi halálos bűne az volt, hogy csoportját rendszeresen ávósok is felkeresték, akik nem nyomozni és zaklatni érkeztek – hanem imádkozni. 

 

Az első hallásra meghökkentő történet hátterében az áll, hogy a diktatúra kiteljesedése után a Belügyminisztériumtól is függetlenített Államvédelmi Hatóság létszáma már kevésnek bizonyult az egész ország terrorizálására. Ekkor úgy döntöttek, hogy a legelesettebb fiatalok közül töltik fel az állományt. Több ezer állami ajánlották fel, hogy csatlakozzon a szervezethez. A szerencsétlen sorsú 18-19 éves srácok nagy többsége boldogan mondott igent a felkínált jó fizetésre és megbecsült állásra. Árva gyerekből a „Párt öklének”, a társadalom egyik legkiváltságosabb kasztjának tagjává válni hatalmi lehetőséget jelentett – nemet mondani pedig amúgy sem volt ajánlatos, hiszen, aki nincstelenként sem akar csatlakozni az ÁVH-hoz, az nyilván a rendszer megátalkodott ellensége. A fiúk nagyjából a közül választhattak, hogy egyenruhában, vagy bilincsben mennek az ávóra. 

 

Ám voltak köztük néhányan, akik lelkük mélyén őrizték a szalézi szerzetesektől kapott tanítást. Egyikük, a kommunista párt székházának őrségében szolgáló Zana Albert néhány társával együtt vállalta azt a kockázatot is, hogy felveszi a kapcsolatot Sándor Istvánnal. Rendszeresen eljártak a közös beszélgetésekre és imákra. A többiek az első döbbenet után már tudták, hogy a kék parolis egyenruhától ezúttal nem kell félniük. Ám azt nem tudhatták, hogy az ávó nem csak uniformisban volt jelen körülöttük. Sándor István egy volt rendtársánál, Dániel Tibornál lakott, persze álnéven. Ám a házmesternek (aki másodállásban az ÁVH-nak is dolgozott) feltűnt, hogy szüleitől a saját nevére címzett levelet kapott. A gyanús küldeményt egyből továbbította is feletteseinek, akik innentől kezdve szorosan figyelték a kis társaság minden lépését 1952 júliusában aztán lecsaptak, és letartóztattak mindenkit. 

A vád a „demokratikus államrend megdöntésére irányuló kísérlet volt”. Hogy hogyan tudta volna 15 fiatal és egy szerzetes megdönteni a rendszert, azt a koncepciós eljárás kiötlői az ávós pribékek fantáziájára bízták. És ők ezúttal is hozták a kötelezőt. Addig kínozták a szerencsétlen vádlottakat, míg egy részükből beismerő vallomást csikartak ki. A hatalom példát akart statuálni, hogy megmutassa: az ávós egyenruha sem jelent védelmet, ha valaki akár csak egy milliméterrel is letér a szocializmus fényes ösvényéről. Aki ávóském, pláne a pártház őreként papokkal találkozik, velük imádkozik, sőt gyón is nekik, az a bolsevik logika szerint a legnagyobb árulást követte el. Rákosiék józan ésszel felfoghatatlan gonoszságát jól mutatja, hogy, amikor ’53 márciusában Sztálin meghalt, az eljárás gyorsítására utasították a bíróságot. Biztosak akartak lenni benne, hogy lesz idejük leszámolni a vádlottakkal. 

 

Május 23-án a Budapesti Hadbíróságon megszületett az ítélet. 

 

 

A vádlottak között egy mindössze 15 éves gimnazista lány is volt, aki úgy bukott le, hogy társaival szurokkal öntötték le a „Pokol” nevű kocsmát, mert a hely nevét vallásuk kigúnyolásának vélték. Jellemző, hogy a csínytevéshez a kocsmáros nem a rendőrséget, hanem az ávót hívta ki, akik kutyákkal követték a szagnyomot, amely a Clarisseumba vezetett. Hegedüs Hajnalka nyolc évet kapott. 

 

Szörnyű munkájukért az ítéletet meghozó gyilkosok is megérdemlik, hogy nevüket megemlítsük:

 

Sándor István családja csak évekkel később értesült arról, hogy kivégezték. A szerzetest 1990-ben rehabilitálták, 2013 október 19-én pedig boldoggá avatták.