Az elmúlt héten ismét életét vesztette egy olyan 16 éves kamaszfiú, akit testsúlya miatt bántalmazások sora ért, végül pedig vonat elé vetette magát. A tragédiába fulladt sümegi eset a hazai gyermekvédelem és mentálhigiénés rendszer hiányosságairól is látleletet adhat. De meg lehetne előzni az ilyen szomorú haláleseteket, tudna érdemi lépéseket tenni az Orbán-kormány ezen a téren? Erről is kérdeztük Ander Balázst, aki a napokban részletes írást is publikált közösségi oldalán a kérdéskörben. A lapunknak nyilatkozó politikus amellett, hogy a Jobbik-Konzervatívok alelnöke és országgyűlési képviselője, pedagógus és mentálhigiénével is foglalkozik. Interjú.
Mennyire jelent súlyos problémát ma hazánkban az iskolai erőszak, a bántalmazás, vagy a bullying?
Az UNICEF (az ENSZ Gyermekalapja) 2022-es magyarországi felmérése szerint a kortárs zaklatás, iskolai erőszak sokkal elterjedtebb, mint azt legtöbben gondolnák. A hazai bullyinggal kapcsolatos kutatás feltárta, hogy
a magyar középiskolások 85 százalékát már zaklatták az iskolában, 66 százalékukat pedig rendszeresen érte vagy éri fizikai, lelki vagy verbális erőszak a kortársaitól. Ez pedig sokszor életre szóló traumát okoz az áldozatoknak.
A legutóbbi, sümegi tragédia arra világít rá, hogy ennek a traumának a mértéke olyan szintet is elérhet, amikor valóságos földi pokollá válik a kínzói által folyamatosan gyötört diák élete. Olyan szintű lelkei szenvedést okozva, hogy az életösztönnel szemben inkább a halált választja a kipécézett, megalázott gyermek vagy fiatal, s még az életét is képes lesz eldobni. Mindazonáltal nem új keletű jelenségről van szó. Közhely, de a gyermekek (is) nagyon kegyetlenek tudnak lenni egymással, ami – ha elszabadul a Legyek ura-effektus – akkor szörnyű tragédiával is végződhet.
Milyen preventív, megelőzést segítő lépések, megoldások állhatnak rendelkezésre ez ügyben?
A legjobb preventív lépések, mint a legtöbb esetben, itt is a családban történhetnek meg. Gyakran előfordul, hogy a bántalmazó gyermek maga is bántalmazott, aki a saját fájdalmát, sérelmeit szeretné valakinek továbbadni. Tehát ha a gyermek a szeretet, a harmónia, az életigenlés megtestesítője a családban, s a szülei elég minőségi időt fordítanak rá – ez a mostani statisztikák szerint mindössze néhány perc naponta! –, valamint pozitív szocializációs mintákat közvetítenek felé, akkor az ilyen gyermekből kisebb eséllyel lesz bántalmazó diák.
Persze Muzafer Sherif híres-hírhedt 1954-es Robber’s Cave-i kísérlete óta tudjuk, hogy jól szituált, teljesen normális kiscserkészek is ádáz ellenségeivé válhatnak egymásnak. Itt jön aztán képbe a pedagógia szerepe, mert bizony megfelelő iskolai módszerekkel jelentősen csökkenthető a bullying is.
Milyen a gyermekvédelem állapota idehaza, merre mutatnak a mostani folyamatok?
A szociális szféra ezzel foglalkozó szakemberei talán még a pedagógusoknál is kisebb erkölcsi-anyagi megbecsülésben részesülnek. Túlterheltek, eszköztelenek, éppen ezért a kiégés is szedi az áldozatait köreikben.
Hadd utaljak arra, hogy Tarnazsadányban most halt éhen egy öt hónapos csecsemő. Halálakor három kiló volt ez a baba, s mindez senkinek sem tűnt fel. Miként a gazdag fényevő emberállatok kisgyermeke is éhen halt. Egyetlen ilyen eset is sok lenne, s nyilván az ilyen horrortörténetek szélsőséges anomáliákat jelentenek, de a számtalan hátborzongató eset arra világít rá, hogy volna mit tenni.
A rendszert a szakmájukra hivatásként tekintő „szent őrültek”, a mindenkori kormányok által cinikusan valamiféle közhasznú übermenschnek (emberfeletti ember – a szerk.) tekintett szakemberek áldozatos – sokszor önfeláldozó – munkája tartja életben. Nélkülük már rég összeomlott volna az egész. Sokkal nagyobb megbecsülést érdemelnének, mert egy anómiás, értékvesztett társadalomban brutális mértékben igénybe vannak véve, hiszen ott küzdenek az első sorban, de sokszor ők jelentik az utolsó védvonalat is.
Milyen szerepet játszik a magyar közoktatás állapota a problémakörben? Kellően megbecsültek-e az iskolapszichológusok, szociális munkások és más szakemberek?
Az iskola, az ott zajló folyamatok lenyomatai a társadalmi folyamatoknak. Illúzió azt gondolni, hogy létezik az a szuper iskola, ami teljes mértékben függetleníteni tudná magát az őt körülvevő tér ezernyi nyűgétől-bajától. De enyhíteni azért lehetne a problémát. Frusztrált, fáradt, a mindennapi megélhetés terhétől gyötört pedagógusokkal azonban ez nehezen fog menni. Nem is lehet mindent elvárni tőlük, hiszen amikor ennyi diszfunkcionális, csonka család van, akkor az onnan kikerülő gyerekek gondjaival nem biztos, hogy meg tudnak birkózni. Viszont jogos elvárás a szülők részéről, hogy szemük fénye, minden normális anya és apa legdrágábbnak tekintett kincse biztonságban érezze magát abban a köznevelési-oktatási intézményben, ahová jár.
Csakhogy, hiányoznak azok a segítő szakemberek, akiknek támaszként ott kellene lenni minden iskolában.
A szerves közösségek széthullása, a stabil, használható minták eltűnése, az atomjaira hulló, elidegenedő-gyökértelenné váló, közösségi média vezérelte társadalom korában minden eddiginél nagyobb szükség volna az úgynevezett közösségi kapuőrök iskolai jelenlétére.
Mi – az ellenzék jelentős részével ellentétben – nem hisztériáztunk az iskolaőri intézmény bevezetésekor, mert tudjuk, hogy sajnos számos olyan hely van, ahol tűzoltás jelleggel igenis meg kell fékezni a fizikai erőszakot. De akkor is – meg már jóval korábban is – azt követeltük, hogy ne csak iskolaőrök, hanem ezek a közösségi kapuőrnek nevezett mentálhigiénés szakemberek is legyenek ott az intézményekben. Teremtse elő a kormány a szükséges állami forrásokat ehhez!
Sajnos a szomorú valóság nem rendíti meg a hatalmi pozíciókban lévők „minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve” hozzáállását.
Még akkor sem, ha a média időnként felröppent olyan sokkoló és tragikus történeteket, mint amilyen a kortársai által csaknem halálra gyötört gyürei kislányé, vagy éppen a magát szintén vonat elé vető sümegi kamaszfiúé.
Hogyan kellene tennie a kormányzatnak annak érdekében, hogy a fiatalkorúakat érintő hasonló tragédiák száma minimálisra csökkenjen?
Sokkal komolyabban kellene támogatni a szociális szféra névtelen napszámosait. Megfelelő törvényi háttérrel segíteni őket, továbbá lehetővé tenni, hogy ők se a nyomor szélén egyensúlyozva dolgozzanak, hanem a munkájukra koncentrálva űzhessék nemes hivatásukat. Ahhoz pedig, hogy érdemben el tudják látni a feladatukat, létszámukban is meg kellene erősíteni a gyermekvédelemben dolgozókat.
De a kormánynak lenne arra is ráhatása, hogy az iskolákban a hagyományos, frontális módszerek mellett nagyobb terepet kapjanak azok a megoldások, ahol a szociális kompetenciák fejlesztésére is lehetőség nyílik.
A társas lény világhírű szociálpszichológus szerzője, Elliot Aronson volt a mozaikmódszer kidolgozója. Ott a gyerekek nem egymással versengenek, hanem csak úgy tudják megoldani a feladatot, ha összefognak egymással, ha mindegyikük kiveszi a részét a közös munkából. Ott mindenkinek megvan a maga nélkülözhetetlen feladata, ami nélkül nem jöhet létre a megoldás. Ebben az esetben a marginalizálódott – bullyingnak kitett – gyerekek is egyenrangú részesei lesznek a csoportjuknak. Meg kell nézni a hejőkeresztúri iskolamodellt, ahol a Komplex Instrukciós Program (KIP) bevezetése óta rengeteget javult a helyzet.
(Címlapkép: Ander Balázs - Béli Balázs/Alfahír)