Ugyanis Barcelona nem csak hogy egy-két gótikus katedrálissal bír, de egy egész gótikus negyeddel. Csodálatos megélni az időutazást a kacskaringó, kockaköves utcácskákon, a többszázéves épületek csúcsíves ablakokkal figyelő tekintetei által kísérve. Az ember teljesen feltelítődik a szépséggel. Mintha csak egy édességgel teli asztalt terítenének elé. A végén már nem tudja, mire nézzen, egyik cirádás részlet a másikat követi, és az ember csak telik-telik a szem gyönyörűségével. A kanyargós utcácskákon az utcazenészek egymásba folyó harmóniái kíséretében mindenhonnan kőangyalok és -szentek kísérik lépteinket. A város ezen különlegességét valószínűleg a bevételek hiánya miatt nem annyira hangsúlyozzák a turistapontokon. Pedig ha valaki Barcelonába jön, kihagyhatatlan legalább egy délelőttöt eltöltenie ebben a koncentrált szépségbirodalomban. És ha ezt már megtette, ne felejtsen el visszatérni pénteken éjjel 10 órára a Placa del Rei nevű térre katalán néptáncot tanulni. Kedves tánctanárok, andalító zene, középkori környezet. Egy nyár esti utazás kiváló estjét kínálja a mediterrán város.
Az épületek tulajdonképpen változatos századokból és korokból kerültek egymás mellé, de mégis sikerült olyan formai egységességet elérni, ami nem szemsértő diszharmóniát okoz, hanem éppen az egységek változatos, de mégis organikus egységét. A román kortól a neogótikus korig találhatunk itt épületeket.
A negyed fő katedrálisa a benne nyugvó Szent Euláliáról kapta nevét. Legnagyobb része a 14-15. században épült. Valójában a régi épületek, tárgyak nem önmagukban hordozzák értéküket. Nem mint tárgyak jelentősek. Amellett, hogy szépségükkel nyűgöznek le bennünket, nem pusztán formai, de értékbeli különbséget is fedezhetünk fel a mai és a régi templomok, szobrok között. Azt egy régebbi, még kevésbé felborult értékrendű kor emberei alkották. Ahol nem mindent a pénz és a gazdasági érdek irányított, és áldoztak olyan dolgokra, amelyek nem gazdasági, hanem „csak” lelki „haszonnal” bírtak az emberiség számára. Áldoztak a jóra úgy, hogy nem vártak ellenszolgáltatást. Lehet mondani, hogy persze, akkor is a hatalomért harcolt mindenki, önzőn. De a lelke mélyén mindenki érzi (evolúció és önző gének ide vagy oda), hogy ott van az önzetlenség és a jóra való áldozati készség. És a modern világ épp annak a kora, ami ennek a kibontakoztatását próbálja minden erővel ellehetetleníteni.
A barcelonai katedrális homlokzatán a kőből faragott szentek mintha időtlen idők óta néznék a világ hömpölygését, amint épp vesztébe rohan. És vég nélkül hirdetnék az Egyetlent, a Jót, ami nem hal meg soha.