Na, nem mint ha különösebb bajom lenne a piros-kékekkel. Amúgy sem, de ráadásul a klub színeiben teniszeztem versenyszerűen több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel, de ha most én is a "százezer barát, a nagy Vasas-család" tagja lennék, lehet, hogy már nem lenne tévém.
És ez lenne a kevésbé fájdalmas, mert ha a csütörtöki, roppant furcsa utolsó öt perc után kidobtam volna az ablakon a készüléket, na bumm. Fizikailag, és átvitt értelemben is.
Tévét lehet venni másikat, de a szeretett csapatába vetett hitét nagyon nehezen tudja visszaszerezni az ember egy ilyen meccs után.
Persze, van aki szerint nem kell mindenben bundát látni, van ilyen, hogy egy csapat összeomlik egy pillanat alatt. De a Beitar Jeruzsálem otthonában nem ez történt.
Legalább tízszer megnéztem az gólösszefoglalót, és meggyőződésem, (jó, legyen 99 százalék) hogy a Vasas-védelem mindent elkövetett, hogy akik 108-szoros szorzóval megfogadták élőben a lehetetlent, azok nagyon jól járjanak anyagilag.
De jó lenne, ha tévednék. Még úgyis, hogy nem vagyok Vasas szurkoló.