Lassan kialakul a legújabb nemi témát érintő ellentét, amely két (bár meglehetősen nehezen körvonalazható) párt között szakad. Az egyik oldalon a liberális feminizmus, míg a másikon a konzervatív antifeminizmus áll. A mai feminista mozgalmak már rég nem az egyenlőbb munkabérért, vagy a kevesebb munkaórás, kifejezetten anyáknak kialakított munkahelyekért küzdenek. Inkább a nagyvilági karrier éltetése és a túlhajszolt egoizmus különböző kifejezései kerülnek zászlajukra. S ez a jelenség már olyan mértéket öltött, hogy egyes, magukat feministaként definiáló nők a legismertebb vallásgyűlölet mellett férfi- és gyermekgyűlöletről tesznek tanúbizonyságot kirohanásaikban (lásd mellékelt kép).
Velük aligha lehet jó érzésű nőnek egyetértenie. Ha jó érzésű, és mégis az ún. „feminizmust” támogatja, az csak egy félreértésből, félrevezetettségből fakadhat.
Ezzel, a vérmes feminizmussal szemben viszont sokszor egyedül az ún. konzervatív antifeminizmust nevezik meg. Ez utóbbit pedig a következőképpen definiálják: „A nőnek a konyhában a helye, maradjon csak a fakanálnál!” Ez az oka annak, hogy sokan nem akarnak a feminizmus ellen állást foglalni. De ez egy félreértelmezett, eltorzított konzervativizmus. Hiszen konzervatív azt jelenti, megőrző. És mit kell megőrizni? Az értékeket. Az, hogy a nőnek a főzés a feladata, bár érték, de nem a lehető legmagasabb megragadása a nőiség ősi, valódi lényegének. Valamelyest igaza van, ez hozzátartozik a női szerepkörökhöz, a női gondoskodás a család táplálásában is megnyilvánul. De nem csak ez a nőiség. És főképp, nőnek lenni nem csak ebből áll. Egy nőnek is vannak tehetségei, érdeklődései, melyeket ki kell bontakoztatnia élete során. Ettől tud a világnak valami sokkal szebbet, magasztosabbat, tündéribbet nyújtani. Megjegyzendő, hogy ezt („csak a főzés”-elvet) általában nem is mondják a feminizmussal szemben érvelő felek, a média mégis ezt sugallja mint a feminizmus ellenében lehetséges egyedüli állásfoglalást sugallva ezzel az összes nőt: „Ugye, ezt ti sem akarjátok?”.
És azt látjuk, hogy sokan tehát ezért nem akarnak a feminizmus ellen véleményt formálni, mivel ezt tekintik egyedüli alternatívának. Ahelyett azonban, hogy különféle, a média által ránk erőltetett címkék mögé állnánk, keressük meg az igazi nőiséget, és a mellett foglaljunk állást (nem is feltétlenül szavainkkal, inkább mindennapi tetteinkkel, a világban való megnyilatkozásainkkal). Ne kívánjunk sem pusztán „feministák”, sem pusztán „antifeministák” lenni, hanem mi nők akarjunk lenni! Mondhatjuk: igazi nők! Minden finomságával, könnyedségével, kedvességével és szépségével együtt. És ha gyöngéd női szívünket tüzetesen átvizsgáljuk, és az említett eszméket rendre vesszük, a görög mitológia istennőivel kifejezve így gondolkodhatunk: A feminizmusnak mint törekvésnek azt mondanánk, hogy „de hiszen mibennünk ott van Aphrodité is, a szépség istennője, és Héra is, a családnak, az otthon melegének fenntartója. Hagyjuk ezeket veszendőbe evilági pénzekért? Ennyire függünk talán a nagyvilág elismerésétől, tényleg a nagyívű karrier az igazi álmunk?” Az antifeminizmusról kialakított hamis, torz képnek pedig ezt mondanánk: „De mi nem csak főzni szeretnénk, hiszen bennünk ott van Pallasz Athéné, a bölcsesség istennője, és az összes Múzsák is, akik a művészetek és tudományok ihletői.”
Végső soron egyféle anti-feministának kell lennünk, mivel a feminizmus éppen saját nőiségéből akarja kiforgatni a nőket. De nem egy ostoba, leegyszerűsített antifeminizmust kell képviselnünk, hanem egy olyat, ami minőségileg többet mutat fel minden ilyen kategóriánál, és ami igazságával felszabadítja lelkünket mindenféle félresiklott törekvés alól.
A nőség igazi értékeit kell védeni. A kedvesség és az anyai gondoskodás mellett kifinomult látásmódú, intellektusunkat pallérozó, mélyen érző és gondolkodó nőknek kell lennünk. Olyan nőkre van szüksége a világnak, akikkel beszélgetni kellemes és felemelő, akiknek kedvessége a légkört mindenhol belengi, és akik kifogyhatatlan tárházai a titokzatosságnak, a bármikor kicsalható mosolyoknak és az élet apró játékosságainak.