Hogy ma Finnország Európa (és a világ) egyik legfejlettebb, leginkább élhető országa, amely nem csak a szaunakultúrájáról és a Mikulásról híres, az nem kérdés.
Bár hiába élhetetlen az ország északi, tajgás része, az ötmilliós országban merült fel először a feltétel nélküli alapjövedelem ötlete (ezzel országszerte több régióban helyi szinten kísérletezni is kezdtek), ott, ahol a minimálbér eleve rendszeres munkavállalói-munkaadói tárgyalások részét képzi és ez a hazája a világ egyik legnagyobb multicégének, a Nokiának is, amely Finnország GDP-jének csaknem az egyötödét adja.
A közhelyesen gazdasági csodának nevezhető, modellértékű finn gazdaságot nem más, mint egy antikommunista szélsőséges, az 1986-ban elhunyt egykori kormány- és államfő, Urho Kekkonen alapozta meg.
Ha az egyébként csendes, megfontolt és az amerikai stílusú gőgös "biznisz-kultúrától" nem állna távol az ilyen populista verseny, bizonyosan Kekkonen érdemelné ki a "legnagyobb finn" elnevezést.
Aki nem kicsit, hanem nagyon szélsőségről indult (legalábbis ma annak nevezik). A függetlenné válás (1917) utáni polgárháborúban a későbbi elnök a fasisztának elkönyvelt Fehér finnekhez csatlakozott és harcolt végig. A paraszti származású későbbi politikus később több, szélsőjobboldalinak és antikommunistának elkönyvelt lap szerkesztője is volt (mint például a Yliopliaslehti, vagyis a Finn Diáklap) és múltját nem tagadta meg akkor sem, amikor a második világháború idején és azt követően a centrista és agrárpártokban politizált tovább.
A hidegháborúhoz való alkalmazkodás és a finn nemzeti szuverenitás alakította ki Kekkonen későbbi, a mai Finnországot meghatározó politikáját.
A ma is csak a politológiai tankönyvek széljegyzeteként tanított Paasikivi-Kekkonen Doktrína (a másik névadó a korábbi finn elnök, Juho Kusti Paasikivi) értelmében a finn vezetés deklarálta, kialakította és évtizedeken keresztül, egészen a hidegháború végéig életben tartotta a független, demokratikus és kapitalista, nyugati Finnország elvét, amely jószomszédi politikát folytatott az egyensúly jegyében a közvetlenül a határán lévő (Finnország ezekben az évtizedekben sokkal jobban ütközőzóna volt a két világhatalom között, mint a rendszerváltás után Ukrajna) Szovjetunióval.
Az egykori fehér gárdistához, majd későbbi centrista-baloshoz hasonló utat járt be az írországi Sinn Féin mozgalom, majd politikai párt, amelyet évtizedeken keresztül a világ egyik leghírhedtebb terrorszervezetének, az IRA-nak (Ír Köztársasági Hadsereg) a politikai szárnyaként könyveltek el.
Írország a második világháború időszakában az úgynevezett "emergency" (vészhelyzet) politikáját folytatta. aktívan kimaradt a világháború harci cselekményeiből, de mint a szó is mutatja, a készenlét állandó volt, mivel a hat északi megyéjüket (az akkori és mai Észak-Írországot) megszálló britek nagy hatótávolságú fegyvereket telepítettek Északra. Az ír vizeket a náci Németország segített védeni (persze nem hivatalosan), míg az IRA aktívan kapta és vásárolta a fegyvereket a náciktól. Később az IRA és a Sinn Féin viszonya romlásnak indult, azonban a híres, Bobby Sands-féle éhségsztrájk a hetvenes évektől kezdve ebben is áttörést hozott. Sands haldokolva, az éhségsztrájkolók vezetőjeként nyert mandátumot egy belfasti időközi választáson (több szavazatot kapott, mint korábban ugyanott Margaret Thatcher az országos választáson), mely választási mozgalmat az embertelen börtönbarakk után ugyan X-Blokk koalíciónak neveztek el, de a Sinn Féin aktív támogatása nélkül aligha válhatott volna a győzelme után nem sokkal az éhségsztrájkba belehaló Bobby Sandsből megválasztott képviselő. Sok körülmény miatt az ír nacionalisták mindenestül balra fordultak és ma is nacionalista-baloldalinak vallják magukat. A Sinn Féin nemrég jelentette be, hogy a skót függetlenségi népszavazás és a Brexit mintájára népszavazási kampányt kezdeményeznek Írország újraegyesüléséért és független prognózisok szerint 3-4 éven belül az a Sinn Féin vezetheti a zöld szigetet, amelynek nacionalizmusához és főképp korábbi módszereihez képest a mai magyar radikális oldal minden 1990 utáni tevékenysége tejszínhabos mesedélutánnak számít.
Mozgalmi erejét cserélte pártpolitikai erőre a ma Görögországot kormányzó Sziriza, amelynek már a neve is radikálist, gyökerest jelent. Szélsőségességét bizonyítja, hogy tagjainak jó részét (akkor még nem alakultak párttá) a 2001-es genovai G8-ellenes csúcson (ahol egy olasz szélsőbalos fiatalt, Carlo Giulianit több lövéssel meg is öltek a rendőrök és több tucat súlyos sérült is volt, a rongálási károk euromilliókban voltak mérhetőek) egytől-egyig letartóztatták.
2004-ben a párttá alakulást sok kisebb baloldali és kommunista mozgalommal való egyesülés vagy épp stratégiai szövetségkötés előzte meg, így a korábbi aktív mozgalmi tevékenységet sikeresen ültették át a pártpolitikába abban a Görögországban, ahol a baloldal és a kommunizmus 70 százalékban teljesen mást jelent, mint Közép-Európában. Ma a Sziriza és Alekszisz Ciprasz elfogadottabb párt és vezető Európában és az EU-n belül, mint görög vezetés valaha is volt az elmúlt évtizedekben, miközben alapértékeiből szinte semmit nem engedett.
Ez -mint a többi példából is látható- sikeresen a gyakorlatba ültethető, még ha ugyanúgy ellenállásba is ütközik a terv, mint Európa más országaiban.