Frank Zappa, klasszikus gitármuzsika és Oi! – interjú Gránásy Andrással

 

 - 1969. október 4-én, Budapesten.

 

 

 - Ötéves koromig Budakalászon laktunk, utána költöztünk Óbudára, ahol a mai napig is élek. Két nővérem van és egy bátyám. 

 

 

 - Otthon mindig volt valamilyen zenehallgatási lehetőség. Atyámék leginkább a komolyzenét erőltették volna, de a testvéreim már az a korosztály volt, akik az Illés, Omega és Koncz Zsuzsa számokon nőttek fel, így általuk azokat is hallhattam, sőt a bátyám révén már Jimi Hendrix, Led Zeppelin, Emerson, Lake & Palmer, és Pink Floyd lemezekkel is hamar találkozhattam. Úgyhogy elég vegyes volt a felhozatal, folyamatosan értek különböző zenei behatások. Aztán általános iskola hetedik, nyolcadik osztálya körül jött az AC/DC, akkor láttam moziban a koncertfilmjüket, utána meg az Iron Maiden. Onnantól aztán már leginkább a rockzene maradt meg.

 

 

 - Igen, a bátyám gitározott. Végül is ő felelős azért, hogy én zenész lettem. Gyakorolt a szobájában, behívott, hogy van itt egy basszusgitár, nem-e játszanék rajta, ezt meg ezt kellene csinálni. Én meg elkezdtem próbálkozni, aztán persze húsz perc alatt vízhólyagok lettek az ujjaimon. De hát, aki életében még nem gitározott, főleg nem basszuson, annak azok a húrok elég kemények, vastagok… De azt éreztem, hogy ez akár jó is lehet.

A gimnáziumi évek elején voltak is próbálkozások, de az nem volt nagyon komoly dolog. Nulla zenei tudással és hangszerparkkal elég halvány volt. Igazából, amikor leszereltem, akkor kezdtem el komolyabban játszani, gyakorolni.

 

 

 - De nem ám! (nevet) Akkor kezdtem el igazán tanulni, amikor kiléptem a Magozott Cseresznyéből, mert annak az első felállásában kezdtem, már gitáron, és egyszer felhívott Ványi Tomi („Appa” gitáros, dobos, énekes, Modells, Mos-OI, Zivatar Előtti Fülledtség, Független Adó – a szerk.) hogy van egy Panzerfaust nevezetű zenekaruk, és pont keresnek egy gitárost, nem akarnám-e bevállalni? Addig itthon azért óvatosba már gitározgattam, fejlődgetett a dolog. Két-három számuk volt készen, na, akkor kezdtem el úgy Isten igazából gyakorolni, hogy megfeleljek. Akkor ilyen Motörhead-szerű, kemény rock n’ roll-t toltunk. Minden időmet rááldoztam erre.

 

 

 - 1989-ben vonultam be katonának, és akkor nagyon rövid volt a hajam, mert előtte már „kijöttem” a metalból. Csepelre a Vasmunkás térre jártam koncertekre, így ismerkedtünk meg. Leszereltem, és egyszer felhívott Zala (Zalavári László, basszusgitáros-énekes, Oi-Kor – a szerk.), hogy nincs-e kedvem náluk gitározni. (nevet) Mondtam neki, hogy jó. Az Árpád népe kazettát csináltuk meg és a tízéves koncertlemezt. De akkor volt egy óriási gyakorlási mániám, ezért úgy éreztem, hogy nekem több kell, mint az Oi! zene, így kiléptem.

 

 

 

 - Párszor volt néhány kellemetlen, vagy inkább furcsa érzésem, hogy állsz a színpadon és lent meg üvöltik, hogy „"100 bakancsban 50 skinhead van, ennyi rúgást kapsz, ha hosszú hajad van”. De ez nem nekem szólt személyesen, hanem akkoriban tényleg ez ment, személyes problémám sosem volt belőle.

 

 

 - Igen. 1993-ban a Remény és harag, ’95-ben pedig a Valami történt. Mondhatjuk, hogy a Panzerfaust volt gyakorlatilag az első nemzeti rock zenekar. A szövegvilág nem volt kimondottan skinhead, de a nemzeti rész benne volt, a zene pedig jóval komolyabb volt, mint amit a színtéren megszoktak az emberek. ’94-ben volt egy Magyarock Fesztivál nevezetű rendezvény a Felvonulási téren, és ott mi is felléptünk a sok nagynevű együttes között. Mindenesetre érdekes volt… Óriási színpad, de abszolút nem hallottunk semmit semmiből, Ványi Tomi gyakorlatilag süketen dobolta végig a koncertet. De mindezek ellenére marha jól sikerült a buli, szerették az emberek. Azt hiszem, utánunk jött a Metal Lady, és hát, elég halovány produkciót nyújtott ahhoz képest, amit mi csináltunk. (nevet) Jelent is meg akkoriban egy beszámoló az egész koncertről, és abban név szerint ki voltunk emelve. De az volt a furcsa, hogy ezek után nem történt semmi, ami előrébb vitte volna a zenekar dolgát. Próbálkoztunk erre-arra, de nagyon nehéz volt. Mindenhol azt kérdezték, hogy jó, gyertek, de hány embert hoztok? Nem tudjuk... Kezdő bandaként, vidéken meg pláne nem ismert minket senki. Teljesen hamvába holt az egész.

 

 

 - Felvettük az első kazettaanyagot, utána nem sokkal kilépett Ványi Tomi, akkor szereztük Kicsit. Ismertük innen Óbudáról. A második kazetta idején videoklipet is csináltunk, többfelé játszottunk az országban. Tehát 1993-tól kb. ’98-ig, aztán leálltunk egy ideig, aztán megint összejöttünk, hogy csináljuk. Ez a kétezres évek elején volt. Írtunk is egy jó pár számot, szerintem az eddigi legjobbakat, de aztán az is abbamaradt. Érdektelenségbe fulladt az egész. 

A kopaszoknak túlságosan komplex volt a Panzerfaust, tehát sok volt nekik, persze tisztelet a kivételnek, aki meg szerette volna ezt a stílust, ezt a muzsikát a hosszú hajúak közül, azok meg nem mertek eljönni a bulikra a kopasz múltunk miatt.

 

 

 

 - Nagyjából igen. Volt egyszer, talán Vácon egy Panzer koncert, és utána odajött hozzánk egy srác, hogy a Piramistól tudtok valamit játszani? Mondtuk, hogy nem. (nevet) Nagyon furcsa volt… Egy brutálisan kemény, technikás metal műsor után ilyet kérdezni… Nem is értettük.

 

 

 - Igen, de ez nekünk nem tűnt fel. Akkoriban nagyon sokat gyakoroltam, akár napi nyolc órát is. E mellett heti három próbánk volt, tudtunk alkotni. Csinálgattuk a dolgunkat, jó témák jöttek ki a kezeink közül, fizikailag is toppon voltunk, úgyhogy a sebességgel sem volt semmi baj. (nevet) Csak hát, pár száz kilométerrel odébb kellett volna próbálkozni ezzel – persze nem keleti irányban – és akkor talán még lehetett is volna belőle valami.

 

 

 - Igen, volt egy meghívásunk Finnországba, a Tuska fesztiválra. A bátyám fizikus-professzor , aránylag világhírű… mondhatjuk így, és az ő egyik finn kollégája, aki mellesleg zenélt is, meghallgatta a számainkat, és azt mondta, hogy csináljunk egy angol nyelvű demót, és akkor azonnal mehetünk. De ez nem jött össze. Pedig szerintem ez lett volna a nagy lehetőség. 

 

 

 - Megint egy telefonhívásnak köszönhetően. (nevet) 2006 nyarán Bundi (Sólya András gitáros, Rohamosztag, Új Hajnal, Magozott Cseresznye, 4-es Blokk, Frommer Baby – a szerk.) kiment Angliába dolgozni, és szólt Zala, hogy karácsonyig, tehát egy fél évre be kéne vállalni az Oi-Kort. Nem akarom-e? Mondom, hogy addig oké. Na, ez lassan tíz éve volt… (nevet) 

 

 

 - Nem, mert ő nem akart visszajönni a zenekarba.

 

 

 - Ami igazából a sajátom volt, az egy Les Paul formájú Aria gitár volt. A bátyámtól kaptam. Nagyon sokáig használtam, és a mai napig is megvan, de már csak itthon játszogatok rajta. Addig csak kölcsönhangszereken játszottam.

 

 

 - Van egy japán Ibanez Jem gitárom, egy Boss GT-100 effekt és egy Yamaha erősítőm Laney ládával.

 

 

 - Túlnyomó részt az utóbbi. Sok éven keresztül magamat fejlesztgettem, és később kiderült, hogy ez mekkora hülyeség volt. Mert sokkal egyszerűbb elmenni egy tanárhoz, aki elmondja, megmutatja,hogy mit hogyan kell csinálni, mert rengeteg időt takarítasz meg, mintha egyedül próbálkoznál. 

 

 

 - Igen. Például ültem a kismagnóval, hallgattam Al Di Meola-t, és hangonként próbáltam leszedni, hogy mit is játszik. Nem volt kevés idő, mert gyors is, és annyira nem egyszerű. Mondjuk, nagyon sokat fejlődik így az ember hallása…

 

 

 - Az meg! (nevet) És energiám is. Volt, hogy órákig gyakoroltam hat-hét hangot egymás után. Jóval később aztán elmentem tanárhoz is, kb. 2004-2005 körül.

 

 

 

 - Igen, ez kb. a második Panzer kazetta készítése idején történt. Barabás Béci (gitáros, Southern Special, Buddha, FreshFabrik – a szerk.), aki az elődöm volt a Panzerfaustban, ő ismerte a Mestert, ő ajánlott be hozzá. Meglátogattam a csepeli panellakásában, ücsörögtem, bámultam egy pár órát, ő meg játszott és magyarázott. Cigi, kávé, elmondta a gondolatait a zenéről, és ez fejre is állította az egész gitározásomat, úgy ahogy van. Ő egy egész más hangolást használ, mint a sztenderd, újra kellett tanulni mindent. Amit addig tudtam, azt már nem tudtam így lejátszani, vagy legalább is nem ugyan úgy, viszont furcsa és új dolgok jöttek hangzásban. Játszottam is így vagy két-három évig, aztán visszatértem a rendes hangoláshoz, mert muszáj volt. A Panzer számokat nem tudtam így eljátszani, mert ahhoz szét kellett volna, hogy tépjem a kezem, hogy elérjem a megfelelő hangokat.   

De visszakanyarodva, hogy jártam-e tanárhoz… A kétezres évek közepén egyszer csak rájöttem arra, hogy a klasszikus gitározás az milyen marha jó dolog. Láttam egy-két videót, hallgattam ilyen lemezeket, és nagyon megtetszett, hogy ezek milyen jó zenék, tökéletes a gitárjáték. Vettem is egy klasszikus gitárt, és a boltban megkérdeztem, hogy tudnak-e ajánlani nekem egy tanárt is hozzá, ha lehet, itt Óbudán. (nevet) Ez sikerült is, elkezdtem járni egy sráchoz. Volt kottaolvasás tanulás és persze körömnövesztés- reszelés, mert a klasszikus gitáros köröm, amivel ugye pengetsz, az komoly odafigyelést igényel. Egy rossz mozdulat, letörik, és akkor nem szól három hétig rendesen a gitár. Szenvedtem is vele eleget, viszont nagyon szerettem csinálni. Aztán idővel ez a srác hazaköltözött Pécsre, hogy ott tanítson a zeneiskolába, de előtte még beajánlott az ő mesteréhez, Eötvös Józsefhez, aki a Zeneakadémián a gitár tanszak vezetője. Így onnantól hozzá jártam. Hát, az megint nem volt egy semmi dolog! Akkora tudású embert még nem is láttam életemben, remegő térdekkel mentem be minden órára. (nevet) Pedig akkor már több éves színpadi rutin volt mögöttem, de ez teljesen más volt. Te vagy egyedül a gitároddal, nincs dob, torzító, semmi sincs, minden kis apró zörrenést, rossz hangot ki lehet hallani, ott tökéletesen kell játszani. Ez nem egy egyszerű dolog.

 

 

 - Kb. másfél-két évig. Először hetente. De annyi tudást adott le, hogy nem tudtam tartani a tempót. Jó egy évig semmi más nem volt, csak technika. Így pengess! Megtanultam, aztán jött, hogy ez jó, de most fordítva, ne azzal az ujjaddal kezd, hanem egy másikkal, és tanuld meg így is! Azt mondta, hogy olyan szinten kell megtanulni a játéktechnikát, hogy ha leraknak elém bármilyen gitárt, ne azzal kelljen foglalkozni, hogy hova kell nyúlni, meg ezt meg azt hogyan játszak el rajta, hanem csak a zenével. Tehát a technika nem jelenthet problémát.

Nagyon jó volt, iszonyat mennyiséget gyakoroltam. Meló mellett minden nap reggel egy óra, délután amennyi időd van, hétvégén pedig amennyit csak lehet. Volt, hogy szombaton tizenkét órát is játszottam. Szerettem csinálni, igazából el is jutottam valameddig, de onnantól nem éreztem azt, hogy tudok tovább fejlődni. Egy tizenegy-tizenkét éves gyerek, aki előttem járt a mesterhez, mint az ördög úgy gitározott. Hát, én egy kicsit későn kezdtem… (nevet)

 

 

Hát, hogy meg vagyok-e elégedve… Szeretem csinálni az Oi-Kort. Persze vannak határai a stílus miatt, mert bármit nem lehet játszani. A mostani felállás nagyon jó, meg tudnánk csinálni gyakorlatilag bármilyen zenét, de így is eléggé megosztja a közönséget jó néhány számunk, mind zeneileg, mind szövegileg. Az átlagnál jóval mélyebb dolgok vannak mindkettőben.

 

 

 

 - Igen, és ott nem kell számot írni. Mivel megvannak az eredetiek, csak meg kell nézni, hogy melyik milyen hangnem, milyen akkordokból állni, és lehet is játszani. De ezzel a formációval lényegesen kevesebbet lépünk fel, mint az Oi-Korral. Nem is úgy indult, hogy ez egy profi zenekar legyen, csak Zala kitalálta, hogy csináljunk egy feldolgozás bandát Ramonnal. 

 

 

 - Ez a formáció a műfajából és előadás módjából adódóan egy szűk rétegen belül egy még szűkebb réteghez szól, de azok szeretik. (nevet) Ez nem az a tipikus balladás, egyszál gitáros, tábortűz melletti danolászás, hanem az elektromos gitár miatt egy kicsit másként megszólaló előadás. Én mindenképpen egy jó és érdekes dolognak tartom, de nem sok mindenki érzi át ezt az egészet. És – mivel jórészt külföldi számokat játszunk – az angol nyelv miatt kevesebben szeretik. Van nagyjából egy stabil negyven-ötven ember, akik eljönnek megnézni, meghallgatni minket, akárhová megyünk. Na, jó, persze külföldre nem. 

 

 

 - Nagyon szerettem. Eleve, mikor beléptem, közöltem a többiekkel, hogy én szólógitáros vagyok, nem tudok kibújni a bőrömből, úgyhogy a basszusgitáron is úgy játszom. De nem volt ezzel semmi gond, sőt Bundival remekül megértettük egymást, mert az ő stílusához, ízes gitározásához nagyon jól passzolt a játékom. Marha jó volt így együtt zenélni, engem roppant kreatívvá tett az ő gitározása.

 

 

 

 - Nem… Illetve Kicsivel és egy óbudai basszusgitárossal volt egy projektünk, Betonhal néven. (nevet) Akkor pont ez a D dúros hangolásos korszakom volt. Kicsit jazz-es, furcsa zenét játszottunk, de semmi különös nem történt velünk. Próbálgattunk, házilag felvettünk néhány számot, de ennyiben is maradt, még koncertig sem jutottunk el. 

 

 

 - Hát, azt meglátjuk. Én csinálnám szívesen, időm is van, felőlem bármi mehet. Én úgy vagyok vele, hogy ha zenekarozunk, akkor csináljuk. Próbálunk, elmegyünk ide-oda játszani, ahová lehet… de nem lehet tudni, hogy meddig van rá igény, meddig bírja az ember szusszal, lelkesedéssel. Ezt így előre nem lehet megmondani.

 

 

 - Mint már meséltem, gyerekként nagyon sok zenei hatás ért, de a gimnáziumban még további impulzusokat kaptam. A piaristákhoz jártam, és ott az osztály nagy része abszolút nem hallgatott rockzenét, azt se tudták, hogy mi az, mert otthon sosem hallottak olyat. Egy páran jazzt hallgattak, és az egyikük Frank Zappa rajongó volt. Na, ő mondta, hogy az milyen jó. Valahonnan szereztem is egy-két lemezt, mert akkor még nem nagyon tudtam hozzájutni a teljes kollekcióhoz, és mivel elég széles a zenei skála Zappa életművében, hogy ha rosszba nyúl bele elsőként az ember, mondjuk valami nagyon progresszívbe, akkor azért félre lehet csúszni, egy életre elveheti az ember kedvét tőle. (nevet) Hallottam már olyat, hogy Frank Zappa csak gitárszóló meg torzítás és semmi más…

 

 

 - Igen, az egy nagyon jó lemez. Abban az időszakban, előtte és utána is remek albumokat készített. A vége felé már született egy-két furcsa megnyilvánulása is, amit a mai napig nem tudok befogadni és végighallgatni. De igen, ez a lemez teljesen kiváló. Nagyon sok minden történik benne, nagyon rövid idő alatt. Mondjuk, az emberek nagy többsége nem nagyon tudja még ezt sem hová tenni, mert egy átlag hallgatónak ennél nagyságrendekkel primitívebb zenék tetszenek. Megy egy tuci-tuci, van valami kis dallam, amit el lehet fütyülni, aztán van valami, amit el lehet énekelni, megint jön egy kis dallam a fütyüléssel, és ez váltakozik egy párszor egymás után, és ennyi. Egy Frank Zappa lemezen viszont, finoman szólva sem ez van…

De nagyon sok mindent hallgattam, például Jethro Tull-t, ezt is szeretem a mai napig is. Ha jó egy zene – persze nem a diszkóról meg az operettről beszélek, mert azokat nem szeretem – azt meghallgatom. Érezzem azt, hogy ezek tudnak. 

 

 

 

 - Nincs. Nagyon sokféle zenét hallgatok. A felsoroltakon kívül még például régi swingeket, rockabillyket is, ezek abszolút beleférnek. Persze amelyik jó. Nagyon kritikus vagyok, és ahogy múlnak az évek, még egyre inkább. Az a zene, amit első hallásra le tudnék játszani, az nem az igazi. Mert nem ad semmi újat, az nem egy olyan kaland, hogy hú, ez hogy is van? Mert akkor meghallgatod még egy párszor, és mindig van valami, amit felfedezel benne, hogy ezt még nem hallottad. Nekem ez egy lényeges dolog. 

 

 

 - Persze, rengeteg. Minden műfajban vannak félistenek vagy istenek… hogy is mondjam ezt? (nevet) Akik meghatározzák az ember gitározását. Magyarok közül leginkább Cziránku mestert tudnám megemlíteni, aki nagyon megfogott. De vannak persze nagyon jó gitárosok, akik roppant technikásan játszanak, viszont ha például Steve Vai vagy Joe Satriani, vagy akár Cziránku megpengeti a gitárját, az első hang után azonnal tudod, hogy ki játszik. De ugyanez igaz Santana-ra is, két hangot lefog, és tudod, hogy ő az. Na, ezt hiányolom sok zenésznél. Sok kedvencem van, de annak semmi értelme, hogy most felsoroljak ötöt. Aki jó, az jó.

 

 

 - Ez leginkább adottság kérdése. Én például képtelen vagyok szöveget írni. Ilyen idióta locsolóvers szinten persze tudok rímpárokat alkotni, de azt ne nevezzük dalszövegnek. (nevet) Ez igaz a zenére is. Ha valaki nem tud, akkor akárhogy erőlködik, nem fog menni. Meg lehet persze tanulni, mert az nem rossz dolog, ha az ember tisztában van az összhangzattannal, meg, hogy mi hogyan épül fel, de az nem az igazi. Én sem úgy írok meg egy számot, hogy leülök, és na akkor most biztos összejön valami, mert akkor tuti nem sikerül.   

 

 

 - Mivel mi az Oi-Korral folyamatosan próbálunk, szépen lassan jönnek az ötletek. Leginkább gyakorlás közben, hogy hú, ez most jó, ezt felvesszük… aztán persze ezek kilencven százaléka megy a kukába. (nevet) Mert nagyon kevés, ami átmegy a rostán. Viszek egy témát, vagy Zala hoz egy témát, van valami elképzelésünk róla, hogy mégis minek kéne történnie, és megpróbáljuk összehozni. Ha nem jön ki belőle semmi jó, akkor megy a szemétbe, ha viszont jónak gondoljuk, akkor – ha van rá lehetőségünk – rögzítjük. Most már, hogy vannak ezek az okostelefonok, annyira nem nehéz. Egyikünk sem egy nagy kottaíró ember, ezért inkább felvesszük. 

 

 

 - Egyszer megpróbáltam. (nevet) Egy jóbarátom barátjának a lánya jött el hozzám… Szívesen tanítottam volna, ha éreztem volna rajta az igyekezetet, meg azt, hogy gyakorol. De egy tizennégy éves kislánytól mit vár az ember… semmit. Úgyhogy szép lassan megváltunk egymástól. Egyébként én nem is tudom, hogy hogyan kell tanítani, nem vagyok tanár. Mint a beszélgetés elején már elmondtam, én nagyon sok mindent magamtól, vért izzadva tanultam meg, ezért mástól is azt várnám el, hogy üljön és gyakoroljon. Nem érdekel, hogy fáj vagy begörcsöl a keze, csinálja. Egyszer csak elmúlik és jó lesz, menni fog.

 

 

 

 - Majdnem minden nap. Mondjuk a hét napból ötöt biztos előveszem a gitárt.

 

 

 - Polcszervizes vagyok egy külsős cégnél, és az óbudai Tescoba járok be dolgozni. Könyvekkel, CD és DVD lemezekkel foglalkozom.

 

 

 - Most per pillanat nincs. Nagyon sokáig makettoztam, tankos-hajós, mindenfélét, de az megint egy olyan dolog, ami viszi az idődet és rengeteg pénzbe kerül. És állandóan büdös van a lakásban. (nevet) Az a hígító szag… Úgyhogy nem. Inkább gitározok és olvasok.

 

 

 - Legutóbb a Primus-on és a Motörhead-en voltam a Volton. És persze megnéztem az ifjabbik Zappa-t is a zenekarával, meg természetesen kimentem Satriani meg Steve Vai koncertjeire. De manapság már nem vagyok nagyon aktív, meg a belépők is drágák. Plusz, ugye ilyenkor az ember még vásárol is, mert ott vannak a CD-sek, a pólósok… hozzák Amerikából a jóságot. Rengeteg pénzt el lehet költeni egy ilyen este. A gitárvarázslókra azért kinézek, ha tehetem.

 

 

 - Őszintén szólva, nem. Amíg volt Barbaro, addig arra elmentem, de az is olyan esetleges volt.

 

 

 - Egy Gretsch gitárt akarok szerezni… a hangja miatt.