Volner János megfigyelésével és magánéletében való vájkálásával a Fidesz-közeli sajtóbirodalom már átlépte a Rubicont. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az agresszív politikai bulvár szárnybontogatása volt, amikor a G. Fodor Gábor által 444-es álmok nyomán létrehozott 888.hu Tóbiás József szocialista politikus feleségéről és lányáról gusztustalankodott, aztán jött az Andy Vajna érdekeltségébe tartozó TV2 összevágott, lejárató riportja Juhász Péterről, az Együtt politikusáról, majd Spéder Zoltán bankvezér magánélete került célkeresztbe, ami már fideszes körökben is kiverte a biztosítékot. Szóval meglepő, ha most Vona Gábor, a legerősebb ellenzéki párt vezetője került terítékre, ráadásul azután, hogy a múlt héten alaposan magára haragította a nemzeti hős farsangi jelmezében parádézó Orbán Viktort, amikor napirend előtt a szőnyeg szélére állította a miniszterelnököt a parlamentben? Egy cseppet sem. Közvetlenül a két politikus csörtéje után kiszivárgott a Fideszből, hogy a kormánypárti médiagépezet a Jobbik elnökének lejáratására készül. Erre tessék, lebukik egy hírhedt olasz paparazzo, aki már korábban is dolgozott a fideszes kötődésű bulvársajtónak.
Az emberben több kérdés is megfogalmazódik. Van egyáltalán határa a gátlástalanságnak, vagy az újabb és újabb mélypontok csak további szintek a magyar közélet totális lealjasodásához? Mi a következő szint? Olasz maffiózókat küldenek rá az ellenzéki politikusokra, hogy megfélemlítsék őket, vagy a családjaikat fenyegetik majd, esetleg valaki letolja őket az autópályáról, neki a szalagkorlátnak? Túlzó, szélsőséges sarkításnak tűnik feltenni ezeket a kérdéseket? Pedig nagyon úgy tűnik, hogy egyre inkább az agresszív maffiamódszerek is hozzátartoznak a magyar közélethez. Semmi sem szent, semmilyen morális gát nem látszik létezni. A hatalomért mindent szabad: levadászni, besározni, tönkretenni és elpusztítani az ellenséget. Ez a valóság ma a Fidesz által színpadiasan előadott polgári, keresztényi konzervativizmus mögött.
Tíz éve azt hittem, hogy elértük a rendszerváltás utáni mélypontot. Volt egy kormányunk, amelynek hazugsága lelepleződött 2006 őszén. Trükkök és csalások százai kellettek ahhoz, hogy a második ciklusukat is megérjék a szocialisták. Hazudtak reggel, éjjel, meg este és közben a szakadék szélére juttatták az országot, de mikor a függöny fellebbent az emberek szeme előtt, az ellenállás egy új formája bontakozott ki. A hatalom lecsőcselékezte a szembeszegülőket, rendszeressé váltak az erőszakos összetűzésekbe forduló tüntetések, amelyeknek gyújtópontja a 2006-os tévéostrom, majd az október 23-i szemkilövetések voltak. Sokan azt hitték, hogy ilyen közállapotok mellett a szocialista kormány nem húzhatja ki a 2010-es országgyűlési választásokig. Mégis így lett. Ebben nem kis szerepet játszott, hogy az Orbán Viktor vezette Fidesz taktikusan kivárt. Takaréklángon tartották a tüzet, hogy az elégedetlenkedők elsöprő ereje az urnáknál mutatkozzon meg. Így született meg a fülkeforradalom mítosza. Azok közé tartozom, akik még 2006-ban kiábrándultak a Fideszből, látva, hogyan nézték végig tétlenül azt, ami 2006-ban, majd az azt követő években az utcákon és az országban történt. Mégis 2010-ben azt gondoltam, hogy legalább a kisebbik rossz váltotta a nagyobbat.
Aztán most itt vagyunk 2016-ban, és azok, akik 2006-ban, 2010 előtt szembeszegültek a fülkeforradalommal leváltott szocialista kormányzással, még mindig „bűnösök”. Akik már akkor is megérdemelték volna, hogy megbűnhődjenek, azok pedig még most is „ártatlanok”. És közben ott tartunk, hogy a kisebb rosszból lett a legnagyobb rossz. Orbánék abban jobbak a szocialistáknál, hogy ravaszabbak. Mindazt, amit megtettek a szocialisták a hatalomért és annak javaiért, azt megteszik ők is, de professzionálisan fedik el ennek a bűnét. Aki pedig felveszi velük a harcot, azt üldözőbe veszik, hogy eltapossák. A gátlástalanságuknak nincs határa, semmit nem szégyellnek felhasználni, hogy a céljaik érvényesüljenek. És pont emiatt sokkal veszélyesebbek is.