(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
{block:block_content:83f6f420-ec81-488d-9ade-46fde05c55af}
„Soha ne pazarold el a lehetőséget, amit egy jó kis válság a kezedbe ad!” tanácsolta a második világháborút követő káoszt szemlélve a szarkazmusáról, optimizmusáról és éleslátó helyzetfelismeréséről egyaránt ismert Winston Churchill. Nos, kihívások terén eddig sem volt hiány az Európai Unióban. A migrációs krízis, a koronavírus okozta gazdasági visszaesés, a klímaválság által kikényszerített átállás nehézségei és a fennálló európai intézmények és értékek ellen indított populista-illiberális lázadás mellé megérkezett egy soha nem látott gázhiány formájában az energiaválság is. Kérdés, hogy az Európai Unió jelenlegi vezetőiben meg lesz-e az a hosszú-távú stratégiai szemlélet, éleslátás és tettvágy, ami a válság adta lehetőségek kiaknázásához szükséges, és ami az egykori brit miniszterelnököt jellemezte.
A gázárrobbanás méreteit jól szemlélteti, hogy egy átlagos európai háztartás jelenleg ötszörösét fizeti annak, mint amit tavaly ilyenkor fizetett. Bár több uniós tagállam kormánya rögzítette a háztartási energiaárakat, ez nem jelent tartós megoldást, az ipari termelők nehézségeire pedig egyáltalán nem jelent gyógyírt. Ha a tél a megszokottnál hosszabb és hidegebb lesz, akkor pedig nem csak az egekbe kúszó árak, hanem maga a gázellátás is nehézségeket okozhat, ami Európában legutóbb 2006-ban és 2009-ben is okozott már fejfájást az orosz-ukrán tranzitszállítmányok elszámolása körüli vita idején. Márpedig energiakészletekben nem igazán bővelkedő, importfüggőségben szenvedő kontinensünket igencsak komoly kihívások elé állítja a gázellátás elakadása.
Kétségtelen, hogy a jelenlegi gázhiányhoz több tényező szerencsétlen egybe esése is kellett. Először is, az a kevés gázlelőhely, ami a kontinensen fellelhető, éppen az elmúlt években merült ki vagy zárt be. Ilyen a nemrégiben még komoly kapacitással működő groningeni gázmező, amelynek bezárásáról azután döntött a holland kormány, hogy a kitermelést több súlyos kárt okozó földrengés követte. Az Egyesült Királyság sincs jobb helyzetben, amely nem is olyan régen még ugyancsak komoly gázexportőrnek számított északi-tengeri lelőhelyeinek köszönhetően, fokozatos kiürülése óta azonban maga is importra kényszerül. Ezzel Európában szinte egyedüli gázexportőrként Norvégia maradt, amely viszont földrajzi elhelyezkedéséből adódóan csak Európa egy részének jelent biztos utánpótlást. Ezzel pedig Európa nagy része gázellátás tekintetében viszonylag kevés opcióval maradt: a kontinensen kívülről vezetékes úton vagy cseppfolyósított formában (LNG) beszerezni a gázt.
Ami a gázvezetékeket illeti, Európa korábban évtizedekig megbízhatónak tűnő partnerei közül többen is rájöttek arra, hogy az energiaellátás biztosítása nem csak biztos üzleti haszonszerzésre, de politikai zsarolásra is felhasználható. Múlt héten például az ibériai félsziget két állama, Spanyolország és Portugália gázigényének kétharmadát kielégítő Algéria zárta el a gázcsapokat a Marokkón át haladó Maghreb-vezetéken. Az ok: így kíván Algéria nyomást helyezni szomszédjára a nyugat-szaharai területek miatt évtizedek óta fennálló vitában. Ennél azonban lényegesen nagyobb hatással bír Európára az Oroszország irányából érkező vezetékek gázellátásának leállása. Az európai országok többsége ugyanis szinte kizárólag orosz forrásokra támaszkodik, a kontinens gázellátásának egyharmadát orosz készletekből fedezi. Miután a Szovjetunió felbomlását követően Moszkvának több alkalommal meggyűlt a baja Ukrajnával a vezetékek megcsapolása és a tranzitdíj elszámolása miatt, ezért az elmúlt évtizedekben Ukrajnát elkerülő vezetékek sokasága épült az orosz állami tulajdonú Gazprom finanszírozásában. Először megépült a Yamal-vezeték Beloruszon és Lengyelországon keresztül, majd a Fekete-tenger alatt vezető Kék- és Türk Áramlat Törökországon keresztül, végül pedig a két párhuzamosan futó Északi Áramlat a Balti-tenger alatt, amely már közvetlenül Németországba szállítaná az orosz gázt.
Gázvezetékekben tehát nincs hiány. Mégis mi okozhatja akkor a gázellátás elakadását? Gondot okoz, hogy miután 2014-ben kitört orosz-ukrán konfliktusban Moszkva annektálta a Krímet, az Oroszországgal kötött gázszerződések és különösen a német-orosz gázvezeték kérdése politikai üggyé vált. Olyannyira, hogy a vezeték építésében részt vevő cégeket szankcióval sújtotta az Egyesült Államok és a már jó ideje elkészült Északi Áramlat II gázvezeték engedélyezését a német hatóságok blokkolják. Egyes elemzők úgy értékelik, hogy az orosz gázellátás leállása Moszkva válasza a német hatóságok vonakodására. Miközben ezt Oroszország tagadja, és a hiány okaként a saját belföldi keresletének növekedését jelöli meg, a kremlinológiában jártasak tudják, hogy az orosz politikai manőverezésben az energiafegyver gyakran bevetett eszköz, a véletlen egybeesések pedig szinte kizártak.
Európa helyzetét sajnos a világpiaci kereslet alakulása sem javítja. Kína kereslete a gáz iránt megduplázódott az elmúlt évtizedben, Japán, Korea és India gazdaságainak átállása a szénalapú energiatermelésről pedig ugyancsak a gáz árát növeli. Nem véletlen tehát, hogy Oroszország már nagyszabású terveket szövöget a robbanásszerű ázsiai energiaigény kielégítésére a szibériai gázmezőkről keleti irányba tartó új vezetékek megépítésével. Intő jel, hogy már a legnagyobb LNG-exportőr Katar is kivár, és a legmagasabb árat kínáló vevőnek szállít.
Azt csak találgatni lehet, hogy a gázár emelkedése mennyire lesz tartós, illetve mennyire fog kihatni az európai gazdaságra, de az már most látszik, hogy Európa függőségét a gázimporttól sürgősen csökkenteni kell. A leglogikusabb válasznak a megújuló energiára való átállás felgyorsítása lenne. Kérdés, hogy az energiapolitika terén általában nemzeti érdekeket érvényesítő tagállamok mennyire lesznek képesek összehangoltan fellépni és az Európai Unió intézményeit is bevonva közös energiapolitikát kialakítani. Ameddig erre választ kapunk abban bízhatunk, hogy az idei tél rövidebb és enyhébb lesz a megszokottnál.
Gyöngyösi Márton jobbikos EP-képviselő írásának eredeti, angol nyelvű változatát itt olvashatja.