1697-et írunk, március 17-ét. Egy oltárkép, melyet egy Walter Lynch nevű, menekülő ír püspök (a polgári forradalomban a király kivégzését támogató) Cromwell Olivér-féle kegyetlen üldözések idején hozott magával, és amely sírja fölött függött 1663-ban bekövetkezett halála óta, reggel 6 órától 9 óráig véres könnyeket hullatott.
És éppen ebben az évben, ez idő tájt kezdődött meg az ír katolikus-üldöztetések időszaka… Innentől kezdve lett a győri székesegyház búcsújáróhellyé, a kegyképet azóta is nagy tisztelet övezi, és minden év március 17-én megemlékezik az egyházmegye a Könnyező Szűz Máriáról.
Az, hogy egy oltárkép, szentkép könnyezni kezd, sőt, akár véres könnycseppeket hullajt – annak ellenére, hogy nemigen hallunk róla –, nem ritka. A legutóbbi széles körben elterjedt hasonló eset a görögországi Rodosz szigetén történt, amikor az egyik Szent Mihály-festmény kezdett könnyeket hullajtani.
„A mi világunk már távol áll a csodáktól!”; „A csodák ideje már elmúlt!”; „Olyanok csak régen voltak!” – gondolnánk. De az, hogy a mi világhoz, természethez való hozzáállásunk megváltozott, az, hogy mi a természeti törvényeknek talán még az isteni törvénynél is nagyobb jelentőséget tulajdonítunk, az hidegen hagyja a világ voltaképpeni folyását. Attól még a természet, és az egész teremtett világ nem hódol be a mi gondolkodásmódunknak, hanem egy olyan magasabb gondviselő akaratnak hajt fejet, amely életét és önlényegét adja, és amely tudja, kinek éppen hol kell elfújni szeméről a port, hogy újra láthassa azt, ami csak lelkünkkel látható meg. Érdekes, hogy azt szoktuk mondani, a mai tudomány a tapasztalaton alapul. De vajon megállja-e még ez az alapelv a helyét? Hiszen a modern tudomány sokszor végérvényesen kötelezőnek tekint olyan dogmákat, elképzeléseket, amelyek – való igaz – legtöbb esetben működnek, és törvényszerűségként megfogalmazhatók, de ezek érvényének határt szab valami több, valami végtelen mozzanat, amely az összes koncepciónkat, összes elképzeléseinket letörli az asztalról. Tehát manapság a tudomány már elszakadt a voltaképpeni tapasztalatoktól is. Nemhogy csak „tamáskodik”, ahogy Krisztus tanítványa, aki csak akkor hitte feltámadását, amikor kezével érinthette sebeit, mert a materialista felfogású tudomány-„filozófia” (bár szerintem nem illeti meg e gyönyörű, bölcs istennő nevének használata) akkor sem hiszi, amikor már valóban „kézzel fogható” a csoda. Innen már sokkal szembetűnőbb Tamás nagysága, aki „csak” akkor hitt, amikor saját ujjaival érezte. De hitt!
Ezzel szemben a tudósok (tisztelet a kivételnek) ilyen és hasonló kijelentésekkel reagálnak egy vért könnyező szoborra: „A felgyülemlett pára okozhatja a hirtelen kicsapódást. A pára a szoborból ott jön ki, ahol a leggyengébb a szobor anyaga. A nedvesség elszíneződését pedig okozhatja rozsda, egyéb anyagok felvétele a szobor anyagából.” Azt már nehezebben tudják megmagyarázni, miért éppen a szem helyén gyengül meg az anyag, illetve ezen, Egyház által is hitelesként elismert csodák esetében az is bebizonyosodott – minden túltudományoskodás eloszlatására –, hogy a szóban forgó „pára”, „nedvesség” tulajdonképpen valódi vér.
A csoda tulajdonképpen a világ irracionális mozzanata. De talán az egész világ egy ilyen irracionális mozzanat… Hiszen Heidegger gondolataival élve: „Miért van egyáltalán valami, és miért nincs inkább semmi?” Hiszen az sokkal „racionálisabb” lenne. De éppen úgy, ahogy világunkra jellemző a túlracionalizálás, másik oldalról éppen így jellemző a túlfűtött, céltalan és kontrollálatlan érzelmesség. Ez utóbbit használják ki a média manipulációi, és ezeket lovagolják meg az öncélú „önmegvalósító” kortárs művészek. De ettől, a harmonikus, egységben való gondolkodás szétszéledésétől, „disz”-harmóniájától, szélsőségekbe vonulástól a csodák még helytállnak magukért. És talán valami ilyesmit üzennek nekünk. Hogy lássunk túl emberi korlátainkon. Ne racionális és élvezeti terméknek tekintsük csupán életünket, hanem sokkal inkább egy csodás művészetnek. Amelyben valami szépet és jót lehet alkotni. Hogy - A. K. Coomaraswamy gondolatait idézve a Keresztény és keleti művészetfilozófia című művéből – úgy foghassuk fel az életet, mint egy művet, „amelyet életünk folyamán feltehetőleg felépítünk magunknak egy, a halálunkkal befejeződő áldozati műveletként.”