Íróként, sőt filozófusként szoktak Hamvas Béláról megemlékezni, pedig ezek a szavak profán értelmükben keveset mondanak. Hamvas Béla olyan szellemi magasságokat nyitott meg a magyar irodalomban, amilyeneket rajta kívül talán senki. Műveivel tulajdonképpen visszaadta az irodalom eredeti jelentését, amennyiben a lét kérdésein gondolkozni, és mindezt írásba önteni szellemi megvalósítási utat jelent. Életműve olyan gazdag és olyan egyedülálló, hogy nem lehet címkézni, nem lehet besorolni az irodalmi irányzatok, a különféle filozófiai „izmusok” egyik ágába sem – jóllehet előfordultak izzadságszagú kísérletek erre szép számmal.
Hamvas Béla az esszéírásban találta meg az útját: minden alkotása, még regényei is e műfajnak a jellemzőit mutatják. Az esszébe sok minden, sőt, Hamvas munkásságát tekintve akár a mindenség is belefér. Az egyetemes tradíciót, a szellem időfelettiségét, a metafizikai mélységeket jelenítette meg egészen kivételes módon, aminek kimagasló példája a Scientia Sacra; míg A száz könyv című művével az emberiség történetének legfontosabb írásműveihez adott alapvető orientációt. És hát ne felejtkezzünk el arról a magyarságféltésről sem, ami legerőteljesebben talán A magyar Hüperion „leveleiben” jelenik meg. Ezek látszólag bár belső töprengések, a magyarságnak mutatnak kiutat a tespedtségből, a válságból. S akkor még nem is beszéltünk Az öt géniuszról, amely a Kelet és Nyugat között létező magyar lélekről ad zseniális leírást, valamint A bor filozófiájának világviszonylatban is kivételes szemléletmódjáról.
De bármely írását vesszük is a kezünkbe, azok szinte megszólítanak. Hamvas Béla nem szórakozást nyújt, hanem magával ragad, tettekre sarkall a saját belső életünket illetően. Sorai a lélek legmélyéig hatolnak, miközben gondolati gazdagságán érződik annak a valódi létnek a keresése, amelyet az ősi tudás mélyreható tanulmányozásával magába szívott, s életprogramja részévé tett.
A sokáig csak búvópatakként, kéziratokban terjedő művei az utóbbi két-három évtizedben szinte teljes egészében hozzáférhetők lettek. És bár ennek is köszönhetően Hamvas Béla körül az utóbbi időben kétségkívül egyfajta „kultusz” vagy afféle divat alakult ki, Buji Ferenccel feltehetjük a kérdést: „Lesznek-e olyanok, akik hátat fordítva a Hamvas-filológiának végre nem Hamvas Bélára fognak figyelni, hanem arra, amire Hamvas Béla figyelt?”