Krisztus megkeresztelkedésnek evangéliumi szövegrészét Máté evangéliumából idézzük:
„Akkor eljöve Jézus Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjék ő általa. János azonban visszatartja vala őt, mondván: Nékem kell általad megkeresztelkednem, és te jősz én hozzám? Jézus pedig felelvén, monda néki: Engedj most, mert így illik nékünk minden igazságot betöltenünk. Ekkor engede néki. És Jézus megkeresztelkedvén, azonnal kijöve a vízből; és ímé az egek megnyilatkozának néki, és ő látá az Istennek Lelkét alájőni mintegy galambot és ő reá szállani. És ímé egy égi hang ezt mondja vala: Ez amaz én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm.” (Mt 3,13)
Keresztelő Szent Jánoshoz szerte a vidékről érkeztek zarándokok, bűnbánatot tartók. A vízbe az óember, a lelki zavarokkal megterhelt ember lépett be, de új emberként léphetett ki, mert lemosta a bűnöket, megnyugtatta a lelket a Jordán vize, és a bűn őszinte megvallásának, megbánásának és elengedésének szertartása. A víz eszközével történő gyógyítás több helyen előkerül a Szentírásban: „Az Úr angyala ugyanis leszállt időnként a tóra, és felkavarta a vizet. Aki felkavarása után először lépett a vízbe, az meggyógyult, bármilyen betegségben szenvedett is” (Jn 5,4). Maga Krisztus is használja a vizet, mint tisztító elemet – „Menj, mosakodj meg a Siloe tavában.” – mondja a vaknak, akinek visszaadta szeme látását. „Az elment, megmosdott, s amikor visszatért, már látott.” (Jn 9,7).
E hagyomány rendkívül sokféle formában él tovább. Szebbnél szebb festmények, műalkotások őrzik a Megváltó megkeresztelkedésének mozzanatát. Az ortodox világban élő szokásokkal is emléket állítanak e szent pillanatnak, amely szertartás így már nem puszta emlék, hanem hagyománnyá lesz, az egyéni ember életében évről-évre történő megismétlésével. Az ortodox papok ugyanis a jeges vizet megszentelik, majd beledobnak egy fakeresztet, amiért a levetkőzött férfiak a vízbe ugranak. Így mutatják be, mennyire lángol bennük a hit, hogy egy ilyen „vérfagyasztó” próbatétel egyáltalán nem riasztja vissza őket, sőt, férfiasan helytállnak, versenyt is úsznak a keresztért. Hiszik, hogy az egyházi elöljárójuk által megszentelt jeges vízben való újévi fürdés által megtisztul lelkük, megerősödik testük és az újévben még szerencséjük is lesz. „Ezzel erősödik a hitünk és a keresztségünk” –mondja egy hívő.
Sokszor a nők, lányok és asszonyok is megmerítkeznek a jeges vízben lelki tisztulás céljával, illetve a gyermekeket és öregeket is segítik, hogy részesülhessenek a megtisztulásból.
Ortodox szokás szerint január 6-án ünneplik Krisztus születését, néhol e napon, máshol (a szerb, macedón, ukrán, orosz és grúz egyházak) az ortodox vízkereszt napján, január 19-én tartják a jeges szertartásokat. Egyes közösségekben az epiphániát, azaz Krisztus Urunk megjelenését ünneplik még fagyosabb módon: Nemcsak megmerítkeznek, de perceken át állnak, táncolnak, zenélve sétálnak együtt a jeges vízben.
Bár jól tudom, az ember „természettől kapott önzőségében” vakon hívőknek ez sem elég bizonyíték, hogy észrevegyék, az ember nem egyszerű természeti lény, hanem rendelkezik magasabb igényekkel, úgymint spiritualitás, lelki út bejárása, elköteleződés, odaadás valami magasabb minőséget hordozó eszme iránt, és bármennyire is egyértelmű ez, bármennyire is kevésbé nyakatekert, logikusabb az egész emberi kultúrát ilyen összetettebb, az embert valós pozíciójába visszahelyezett szemszögből vizsgálni, én mégis azt mondanám nekik: Lássátok, mikre képes az ember, ha szereti az Egyetlent!