Fluoreszkáló, villódzó fények, kis üvegkalitkákban műanyag, rendkívül gusztusosra festett, félbevágott, forgó gyümölcsutánzatok, méhkaptárszerűen, idegesen zümmögve kavargó tömeg. Egyesek csörtető léptekkel vágnak át embertársaikon ököllel előretörve, kíméletlenül. Némelyek morognak, főként az idősebbek közül, bár valójában már megszokták. Mások csak bambán nézik a kiállított műanyag ételeket, vagy érdektelen észrevételeiket fecsegik ácsingózó, oda sem figyelő szomszédjuknak. De ni! Jobb szélen, az almás pultnál, a rikító, sárgás fényben egy Édesanya áll lányával. Furcsák, valahogy nem illenek a hely hangulatába. Ők nem rohannak sehová, de nem is zuhannak a kirakat által uralt tompa bambaságba. A nő szembogaraiban látszik még valami a régmúlt idők embereinek gyermeki éberségéből. Mozdulatai igyekvők, de nem hanyagul sietősek, mint más vásárlóké. Az almák közt válogat, tiszta, gondos, de az életben erősre edződött kezeivel túr a gyümölcsök közé, miközben halk szavakkal tanítja gyermekét. A kislány tágra nyitott szemmel figyel.
– Az az alma a finom, amelyiken sok zúzódott barna folt látszik. Látod? Például ez… Mert az sokáig volt a szállító kamionban, amiben érlelik, és ezért talán van már egy kis íze.A kislány bólogat, és kíváncsian kutatni kezd, lábujjhegyen, apró ujjaival a ládák szélébe kapaszkodva, állát rájuk biggyesztve csücsörít. Egy, a közelben villódzó LED-felirat tereli el figyelmét.
– Anya! Mi az, hogy „méh-alma”? – kérdezi tágra nyílt szemmel.
– Kicsi Flóra, azt méhek porozták be. Amit itt látsz, azokat még kisvirág-korukban gépekkel poroztatják. Még nem is olyan régen minden gyümölcsöt a méhek poroztak, de mára a méhcsaládok legtöbb része kipusztult a messzi tájakról hozott különféle atkáktól, amikre már nem találtak ellenszert. Már csak néhány méhcsaládot tartanak életben, az atkáktól szigorúan elzárt területen, hogy a gazdagoknak nagy pénzekért eladják.
– De Anya! Mi miért nem vehetünk olyat?
– Azért, kicsikém, mert nem tudjuk kifizetni. Tudod, mi is lehetnénk gazdagok, mert Édesapádnak felkínáltak olyan munkákat is, amivel nagyon sokat keresne, de ezért cserébe csak a lelkünkkel tudtunk volna fizetni. És ha a lelkünket eladjuk, igazán nem marad semmink. Így inkább szegényen maradtunk. De ezt nem kell sajnálni, hiszen megvan mindenünk, ami kell!” – mosolygott szeretettel lányára.
Beszélgetésükre a mellettük válogató színes nadrágos, nyegle fiú figyelt fel, és széles vigyorral faggatni kezdte az asszonyt:
– Á! Hallom, itt valami lélekről van szó! Milyen szektába tartoztok? És milyen szereket használtok a megvilágosodáshoz, vagy ahogy ti hívjátok?
Az anya szomorú szemekkel nézett rá, röviden, nyugodtan, visszafogottsággal válaszolt:
– Üdvözlöm! Mi nem tartozunk szektába. Az Igazságban hiszünk.
– Aha.
– Jó, végül is én is. Mindenki a saját igazságában hisz, nem?
– Az igazság egy. – jelentette ki az asszony, bár biztos volt benne, hogy ezzel a válasszal a beszélgetés minden bizonnyal véget fog érni.
A fiú láthatólag csalódott, a téma innentől számára érdektelenné vált. Azt gondolta: milyen semmitmondó szavak. Az unalmas régimódiság. Milyen komolyak ezek a múltimádók. Majd továbbállt. Az asszony lesütötte szemét, végiggondolta, helyesen felelt-e. Az elballagó fiú után tekintett, majd a lányára. Szeme részvétet tükrözött és egy csipetnyi szomorúságot. Majd sóhajtott, szeretetteli mosoly csillant arcán, és a pénzt a kiszolgáló robotnak adta. Majd anya és lánya nyugodt léptekkel indultak a komplexum kijárata felé.
Épp, hogy kiértek a műanyag burkolatos, dobozszerű épületből, amikor egy tarka hajú lány ugrott eléjük. Ruhája szakadásainál itt-ott előbukkant tetovált bőre. Füstölővel, az utóbbi napokban elszívott fű szagával vegyes többnapos pangó vizeletszag áradt belőle. Mögötte szebb időket látott, hajdanán színes, de már megkopott, helyenként az utca porától elfeketedett szőnyegeken injekciós tűk és üres tablettás-levelek között álmos társaság fetrengett. Egy félig kopasz lány extázisban játszott egy dobon, néha rá-rá borulva szüneteket tartva, miközben mögötte két fiú hengeredett egy szőnyegbe, hogy a járókelők elől elrejtsék életélvezeteik legintimebb gyakorlatait.
– Én őszinte vagyok, érted! Adj egy kis pénzt egy jó tripre! Nem kamuzok. Csak jól akarok szórakozni a barátaimmal! Én őszinte vagyok! – szólt nehezen artikulálva, lomha szemhéjai alól ködösen bámulva az előlépett lány.
Az asszony egy rávetett pillantás után lesütötte szemét, és rendületlenül folytatta lépteit, lánya kezét szorosan fogva. Csak a kislány pislogott kikerekedett szemmel az utána integető neohippire.
– Anya, mit mondott, mit csinálnának a pénzzel?
– Tudod, egyszer az Ördög nagy ajánlatot tett számukra. Nekik pedig nem volt elég kitartásuk és szeretet a szívükben, hogy elutasítsák. Azóta folyamatosan adózniuk kell neki, és ez egyre nehezebbé válik. Ezért már itt laknak, és másoktól kéregetnek. Mára már minden pénzüket egyenesen az Ördögnek küldik. Mert ravasz ő, és olcsón megveszi magának a gyengéket. Kis örömöket ad nekik, hogy még tovább csábítva őket, majd sokszorosan vegye vissza. És amit ezek a szerencsétlenek nem tudnak, vagy legalábbis nem akarnak róla tudomást venni, hogy egyszer mindazt bizony vissza kell szolgáltatni. És az már egyáltalán nem lesz olyan kellemes.