Így és ezért döntheti a tabukat Vona Gábor

A fenti sorokkal indította útjára a Jobbik elnöke a tabudöntögető sorozatát, amelynek eddig három része olvasható. Az első a kulturálatlansággal, a második a magyar értelmiség bukásával foglalkozik, a harmadik pedig azzal a provokatív kérdéssel indul, hogy van-e szükség ideológiára. 

 

A kulturálatlanságról szóló első részben azt olvashatjuk, hogy a balliberális oldal vakvágányra való futásának okai abban keresendőek, hogy sem a „több pénzt” (a baloldalról), sem a „több szabadságot” (a liberálisoktól) nem elég üzenet ma már. A témaindító kérdése ennek kapcsán az, hogy míg a balliberális oldalt tisztán látja, addig a nemzeti-konzervatív oldal (amely szélesebb, mint a pártkeret) képes-e arra, hogy önmagával is szembenézzen, önmagát is ilyen tisztán megvizsgálja. A XXI. században elegendő-e azt mondani erről az oldalról, hogy „magyar vagyok”, vagy ez ugyanolyan hibás egyszerűsítés, mint a balliberális oldalé? Álláspontja szerint ugyan alapnak tekinti a nemzeti identitás vállalását, ez még nem elég ahhoz, hogy „hátradőljünk”. 

 

Elemzése szerint az elmúlt huszonöt évben folyamatosan kulturális elnyomás vagy függés alá került („nemzetsemleges vagy nemzetellenes” aktorok által) a nemzeti-kulturális oldal, amely ebbe jobbára beletörődött, így a lemaradása óriási. Ez pedig összefügg a politikai hátránnyal is, ugyanis, mint fogalmaz, a gazdasági, politikai és társadalmi teljesítményt kötelezően meg kell előznie a „kulturális pezsgésnek”. Bár felsorol pár ellenpéldát (többek közt néhány elhallgatott szerző újra-felfedezése, a keleti-nomád hagyományok feltámasztása és a nemzeti rockzene), amelyek a hatalmas ellenszél ellenére is tömegeket képesek megmozgatni, de szerinte a kultúrharcban ennél sokkal többre van szükség. Igaz, egyfajta önkritikaként a nemzeti-konzervatív oldal számlájára írja a „kulturális igénytelenséget” is, amelyet egyrészt az elmúlt hetven év okozataként definiál, másrészt abból eredeztet, hogy sokan megelégednek azzal, ami elérhető. A fő gondnak mindezek ellenére azt tartja, hogy nem igazán van más kínálat, ezen az oldalon nincsenek fiatal, kortárs nemzeti-konzervatív írók, költők, festők, szobrászok, építészek és a kulturális élet más alakítói. Őket többek közt úgy jellemzi, mint akiknek „hivatástudatuk van ezért a közösségért”, akik egyfajta kulturális pezsgést teremthetnének a nemzet előtt álló feladatok elvégzéséhez szükséges felkészüléshez. Nem fogadja el azt az érvet, hogy ez nem kifizetődő, mert úgy tartja, hogy belső parancsnak engedelmeskedve kellene ezt végezniük, nem számításból. Úgy véli, hogy a cél az, hogy a dallamok, mondatok, színek hús-vér jövőt teremthessenek – „ha rosszak, akkor rosszat, ha jók, akkor jót, ha nincsenek, akkor semmilyent”. 

Az előbbire persze csak akkor van szükség, ha a nemzeti-konzervatív oldal a „hosszú távú alakítója akar lenni a magyarság életének”, az utóbbira pedig akkor, ha ezek a tehetségek – vállalva az ezzel járó megpróbáltatásokat –, kiteljesednek, és ezzel a nemzet és a magyarság megerősítését szolgálják.

 

A tabuk ledöntésére szolgáló írás első része elérte a kellő hatást (akárcsak a többi), beindított interakciókat. Egyébként a Jobbik elnökétől nem volt váratlan az, hogy a nemzeti-konzervatív értelmiség színre lépését hangsúlyozza, ugyanis a Tapolcai Dispután már egy előadásban megszólított mintegy százötven olyan értelmiségit, akik között ugyan pontosan nem lehet tudni, hogy kik voltak jelen, de arról pontosan lehet tudni, hogy sok ismert személyiség érdeklődött. Főként olyanok, akik csalódtak a Fidesz-kormányok kultúrpolitikájában, és úgy érzik, hogy sokszor csak biodíszletként kellenek a kormánynak, a valódi értelmiségi szerepük háttérbe van szorítva, miközben a balliberális kultúrfölény alig csökken, ha nem nő. A megjelentek előtt Vona már akkor arról olyasmiről beszélt, hogy azt szeretné, ha nem kellene félniük a kultúra művelőinek attól, hogy felvállalják magukat, és hogy le kell számolni azzal, hogy egy-egy párt gyűjt maga köré értelmiségi köröket, ezzel szemben az értelmiségnek kellene olyan pezsgő közéleti és kulturális életet teremtenie, hogy a pártok abból tudjanak töltekezni. A tabudöntögető sorozatának második részében aztán ezt még pontosabban kifejti. 

 

Ebben a rendszerváltás idejének értelmiségi szempontból való elemzésével kezd, majd napjainkra vonatkozóan azt a súlyos megállapítást teszi, hogy korábban „az értelmiségiek emeltek magasba egy politikai erőt”, most pedig ez megfordult. Most már sokkal inkább van egy pártnak értelmiségi holdudvara, mint egy értelmiségi körnek politikai képviselete. Ez pedig álláspontja szerint nem egy organikus fejlődés eredménye, hanem a pártpolitika „lázadása és győzelme”. Az elmúlt 25 év sikeres pártjai sikeresen diktáltak az értelmiségnek, ki-ki a maga köré szervezett köröknek. A Fidesz a „szakkollégista (pragmatikus, liberális) és a népi-nemzeti holdudvar mixtúrájának”, az MSZP pedig a „szocialista és az urbánus-liberális” véleményformáló világ hibridjének. Okfejtése szerint mindkét csoport mesterségesen lett létrehozva, és mindkettő egzisztenciális függésbe került. 

 

A függés pedig magával hozta az értelmiség bukását, a kritikai hozzáállás „féloldalasságát”, azaz, hogy mindig csak az egyik oldal felé gyakorolták azt. Erre példákat is hoz, majd leszögezi, hogy a fő gond az, hogy az egyes értelmiségi körök pártokat érő dicséretei vagy kritikái nem szabadságukból fakadnak, hanem a függésükből, pártérdekből. Meglátása szerint a pártpolitikai szereplővé válást, egyik tábor sem vallja be, és egy hazugság mögé bújnak, miszerint „össze kell tartani” a másikkal szemben, miközben valójában egzisztenciális, azaz anyagi függésük okán van ez így. Vona Gábor azért annyiban megengedő, hogy nem állítja azt, hogy a „szellemi zsoldosokon” kívül nincsenek egyénenként vagy csoportonként „valódi” értelmiségiek, de szerinte széles társadalmi hatást pártfüggetlen csoportok jelenleg nem tudnak elérni. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy a rendszerváltáskor még létező értékrendi alapokon szerveződő csoportokból lett a fideszes és a baloldali értelmiség. A XX. századi Fidesz-MSZP megosztottság így meglátása szerint a magyar értelmiséget és a magyar társadalmat is „túszul ejtette”. 

 

A XXI. századi magyar pártok, így a Jobbik és az LMP a pártelnök szerint különböző okok miatt nem voltak képesek „ellen-értelmiséget” felmutatni, viszont a baloldal közelmúltban történt és a Fidesz közeljövőben várható szétesése nyomán az új politikai erőknek „történelmi felelőssége lesz”. Vona pedig mindösszesen két utat lát maga előtt. Az egyik az, hogy a korábbiak mintájára új „függelmi kötelékeket” alakítanak ki, a másik pedig a kockázatosabb és nehezebb, a pezsgő kulturális viszonyok megteremtése. Olyan viszonyoké, amelyekben „veszekedés helyett vitakultúra” van, az értékrendek pedig nem destruktív hadjáratokat folytatnak, hanem konstruktívan ütköznének. Az értelmiségiek pedig ebben a közegben nem a „fél szeművé” tevő függőségbe ragadnak bele, hanem felszabadulnak, és újraszületik a „valódi, nemzetépítő” magyar értelmiség. Ebben az esetben pedig megvalósulna az, amire korábban utaltunk, hogy nem a pártoknak lenne értelmiségi holdudvara, hanem az értelmiségnek politikai holdudvara. Ez a pártelnök szerint „egészségesebb társadalomhoz” és „erősebb nemzethez” vezetne, és ehhez nincs másra szükség, mint a pártérdek nagyvonalú alárendelése, és az értelmiségiek bátor és hiteles megjelenése. 

 

Jól látható, hogy ez a már-már utópisztikus kép, amit Vona Gábor felrajzol ismét, rendszeresen és mélyen foglalkoztatja. A mondataiból úgy tűnik, hogy tényleg hisz abban, hogy megvalósítható lehet egy ilyen kulturális-politikai közeg, amelyre azonban az elmúlt 25 évben már nem volt sajnos jelentős példa. Valószínűleg, ha figyelemmel követjük a Jobbik életútját, akkor érthetővé válik, hogy a két függőségben lévő értelmiségi tábor sokszor leegyszerűsítő, észérveket nélkülöző, pártérdekből fakadó vagdalkozása új utak keresésére indíthatta a pártelnököt. Más kérdés ugyanakkor, hogy a sorokból az is kiolvasható, hogy nemcsak a pártérdek motiválja. 

 

Az elmúlt évek megnyilatkozásai és hírei alapján is ismerhető az a tény, hogy egy sokat gondolkodó, önmaga köré intellektuálisan inspiráló embereket maga köré gyűjtő emberről van szó, akit ha csupán pártérdek motiválná, akkor elvihette volna a gondolatmenetet csak odáig, hogy „ezért van szükség jobbikos értelmiségre”. Igaz, akkor ismét erősítette volna a Fidesz önmagát centrális erőtérként identifikáló kommunikációját, de még mindig könnyebb és biztosabb út lett volna.

A tabudöntögetés harmadik része már nem is szorosan kapcsolódik az előbbi két részhez, valószínűleg hagyja érni ezeket a gondolatokat azokban, akikhez eljutottak. Az ideológia szükségességéről szóló rövid tanulmánya, sokkal inkább mutat egy lehetséges társadalomszervezési alap kijelölése felé, amelyet a már sok ciklusban megfáradt miniszterelnök legerősebb kihívójától, a leendő miniszterelnöki pozíció legesélyesebb várományosától nem hagyhatunk figyelmen kívül.

 

Valljuk be, bátor lépés egy pártelnöktől egy olyan világban ideológiai keretekről beszélni, amelyben még csak nem is értékrendek, sokkal inkább szociális-gazdasági okok (jobb anyagi életszínvonal vagy annak ígéretei), esetleg személyes szimpátia miatt szavaznak a pártokra a még tudatosabban választók többsége is. Ideológiai kérdések alapján nem, az szinte biztos. Ráadásul ez a szó is már mintha le lenne járatva manapság, mintha minden ideológia egyetlen kalapba lenne beszórva: mindegyik rossz volt, az emberiségnek nincs szüksége ilyesmikre, akárcsak a vallásokra. Ez is lehet az általános nézet, egy ország irányítására készülő pártelnöknek nem árt, ha van mindezeknél magasabb rendű elképzelése is. Vona Gábornak pedig úgy tűnik, hogy van. 

 

Az elemzése elején a XIX. századot az izmusok keresése „lüktető és magabiztos” időszakának nevezi, amelyet a felvilágosodásból eredő, Isten nélküli világban való berendezkedés, az ember önmaga lábára való állásának aktusa indított be. Ezzel szemben a meglátása szerint a XX. századot már az emberiség „saját öntelt próbálkozásaitól”, a különböző izmusok kudarcától való megcsömörlése jellemezte. Az emberiség elfáradt, rezignált lett és mérhetetlen békevágy, komfortigény uralkodott el rajta, így született meg a liberális demokrácia.

 

Mindez a magyarokat sem hagyta zavartalanul, egyrészt a nyugatról érkező ideológiák megtépázták a nemzetet, nyugat-komplexust alakítottak ki, csalódásokat és identitásválságokat generáltak. „István szelleme mindig meglódult nyugat felé, majd a kudarcot követően Koppány dacos keserűsége lett úrrá” - fogalmazta meg érzékletesen. Vona szerint a nyugati izmusok a hatásuk mellett más következménnyel is bírtak hazánkban: mivel nem gyűrűztek le a társadalom mély rétegeibe, csak a politikatörténet részeivé váltak, az ideológiai hatások a magyar társadalmat csak felszínesen érintették. Bár a magyar emberek a különböző rendszerekbe javarészt beletörődtek, nem azonosultak velük. Ebből következik meglátása szerint az, hogy az egymás iránt sokszor kibékíthetetlen ellentétet tápláló jobboldali és baloldali rétegek között az ideológiai szakadék csak látszólagos, a gondolkodásmódban, életszemléletben nem mutatható ki (egyszerű példaként említ egy falusi disznóvágást vagy kisvárosi bált, ahol a két, elviekben létező tábor tagjai között hétköznapi témák esetében nem lehetséges különbséget tenni). Ezt a fajta „ideológiátlan beállítódást” támasztja alá szerinte az is, hogy a migrációs krízis során is a társadalom jobb- és baloldali szimpátiától függetlenül adott ösztönös, elutasító választ. 

 

Mindebből Vona szerint az következik, hogy a jobb- és baloldali megosztottság nemcsak politológiailag idejétmúlt, de szociológiailag is mesterséges konstrukció, a valóságban nincs ilyen törésvonal a magyar társadalomban. Ez ugyan kényelmes a Fidesz-MSZP „váltógazdaságnak”, de ahogy arra a pártelnök már többször utalt a XX. és XXI. század megkülönböztetésének sürgetése során, akadályozza a józan megoldások megtalálását és a viták feloldását. Az évnyitó beszédében is hangsúlyozott hídépítés pedig pontosan ennek a hamis törésvonalnak a feloldását jelentené, és akkor már csak az az egy kérdés maradna, hogy milyen ideológiára van szükség, ha egyáltalán van szükség valamilyenre. 

 

Vona Gábor szerint van, mert „iránytű és értékrend nélkül nem építhető, szervezhető, működtethető egy társadalom”. Pedig ha figyelembe vesszük azt, hogy a nyugati hatásokkal szemben mennyivel hagyományközpontúbb a magyar társadalom, akkor ehhez szervesen igazodva szerinte egy „modern konzervativizmusra” van szükség. Ezt a fentiek összegzéseként három tény támasztja alá: „a bal- és jobboldal idejétmúltsága, a magyar társadalom konzervativizmusa és a XXI. század új kihívásai”.

 

Álláspontja szerint tehát a baloldaliság és jobboldaliság ideológiája nem szivárgott le a társadalom mélyrétegeibe. Ráadásul máshol azt is kifejti, hogy a magukat baloldalinak és jobboldalinak tartó pártok sem azonosíthatóak ezekkel a politológiai kategóriákkal, bár önmaga is fontosnak tartja ezek elkülönítését (vö. Julius Evola: Jobboldali fiatalok kézikönyve, előszó). Ha pedig a pártok csak a váltógazdaság üzemeltetése miatt tartják fenn a bal- és jobboldali megosztottságot, a társadalmat pedig ez a törésvonal csak látszólag osztja ketté, valójában pedig nem, akkor nem ebben a koordináta-rendszerben kell a társadalmi irányvonalat kijelölni, hanem

 

Sok újságíró, néző és olvasó nem értette azt, amikor Vona a hídépítésről beszélt az évadnyitó beszédében, a legtöbben ugyanis ezt is a „radikalizmus” elhagyásának tekintették, majd pedig bőszen mutogatták a „lelepleződést”, hogy a beszéd végén már „várostromra” szólított fel. Ugyanígy nem érthetik sokan, hogy ha néppártosodik, akkor a konfliktusok kerülése helyett miért kezd tabudöntögetésbe. 

 

Pedig úgy tűnik, hogy nem tett és tesz mást, mint ragaszkodik ahhoz, hogy „minden közösség fejlődésének feltétele” az, hogy a „szent dolgain” kívül eső dolgokról „érdemi, konstruktív és előremutató vitát legyen képes folytatni”. Pedig ha Vona Gábor egy ország miniszterelnöke szeretne lenni, és felismeri azt, hogy milyen káros és hamis a magyar társadalmat kettéosztó hamis törésvonal, akkor felelőssége van arra vonatkozóan, hogy erre rámutasson. A rámutatás mellett pedig vezetőként utat is kell mutatnia: le kell döntenie a kényes tabukat és hidakat kell építenie.

 

A nemzeti-konzervatív oldal kulturálatlanságával, az értelmiség bukásával és a politikai-társadalmi hamis törésvonalakkal összefüggő tabuk ledöntéséhez pártérdek nem fűződik. Egy politikai közösség nem tabuk ledöntésével erősödik, hanem a saját magát a többiektől való minél pontosabb elhatárolásától, a megkülönböztetéstől.

 - Van-e erre értelmiségi fogékonyság, és ha van, az kellő súlyú-e, vagy kellően szabad-e ahhoz, hogy egyénenként, csoportokként és véleményvezérekként felhatalmazást biztosítsanak Vona Gábor számára, hogy ő lehessen a következő miniszterelnök?

 - Tekintettel arra, hogy a társadalom nem ideológiai iránymutatások és értelmiségi üzenetek mentén teszi le a voksát, képes lesz-e a Jobbik ezek mellé olyan szociális-gazdasági ígéreteket nyújtani, amelyek szintén mozgósító erővel bírnak?

 - Vona Gábor „ellenzéki kormányzásra” vonatkozó szavait továbbfűzve, mennyire lehet ő „ellenzékből miniszterelnök”, amíg „csak” pártelnök? 

 - Amíg őt kormányzati, társadalmi kérdések foglalkoztatják, ráadásul a párt első és másodvonala is a kormányzásra készül, addig a tagság, a szimpatizánsi kör és a szavazótábor ezt mennyire érzi magáénak, mennyire hiszi el, mennyire érzi a felelősségét?

 - Mennyiben érthető az, hogy a néppártosodás útján nem a minden áron való konfliktuskeresés vagy a minden esetben való konfliktuskerülés a két lehetőség, hanem lehetséges úgy sarkalatos tabukat dönteni, hogy az nem szétválaszt, hanem összehoz, nem bezár, hanem kinyit? 

 

Ezekre a kérdésekre közhelyesen azt mondhatnánk, hogy majd az idő megválaszolja őket, és ez valószínűleg így is van. Ettől függetlenül, írja meg bátran hozzászólásban, ha van elképzelése az egyes felvetések kapcsán!