A gender studies meg tudja mondani, hogy mi a bajom a mai nőkkel?
Ez egy tipikus férfi kérdés... Ha neked komoly problémád van a nőkkel, akkor pszichológustól kérj tanácsot. Az általános társadalmi kérdések nem biztos, hogy választ adnak egyének szintjén különböző élethelyzetekre. Szóval, nem hiszem, hogy a gender-kérdés segít bárkinek is a csajozási esélyein.
Pedig milyen jó lenne. Akkor meg mire jó?
Sok minden másra. A zsidó-keresztény alapokon nyugvó nyugati kultúrára, amelyben élünk, a nemek egyenjogúsága sokáig nem volt jellemző. A hagyományos felfogás szerint a közélettel kapcsolatos szerepeket a férfiak töltötték be, míg az otthoni teendőkért a nők voltak felelősek. A közéletbe nekik nem volt beleszólásuk, kezdve ott, hogy nem volt szavazati joguk (sok férfinak sem), egészen odáig, hogy nem dönthették el, kihez mennek férjhez, vagy mit kezdjenek az életükkel. A nők elkezdtek tenni azért, hogy ez az egyensúlytalanság megszűnjön, ez a kiindulópont, innen ered a feminizmus, és ide vezethető vissza a gender kérdése is, bár maga a kifejezés és a tudomány csak 1968-ban született meg. A 18. század végén, a 19. század elején jelent meg a feminizmus első hulláma, megindult a küzdelem a nők szavazati jogáért, és az oktatáshoz való jogért. A 19. század végére a nők egyetemre járhattak, pedig 300 évvel azelőtt még úgy tartották, hogy egy nő erre nem képes. De mi változott? Sokáig miért nem kapta meg? Ennek nincs biológiai oka, a nemi szervek nem változtak meg az elmúlt évszázadokban. És ezzel el is jutottunk a társadalmi nemekhez. Simone de Beauvoir fogalmazta meg először, „Az ember nem születik nőnek, nővé válik”, azaz egy dolog, mi van a lábunk között, erre ráépül egy csomó társadalmi elképzelés, hogyan viselkedjünk, hogyan öltözzünk, milyen hajat vágassunk, mi legyen a foglalkozásunk.
De a feminizmus nem egy működő társadalmi rendszert igyekszik megváltoztatni? Például az 50-es évek Amerikájának konyhájából kivették a háziasszonyt, pedig minden plakáton elégedetten mosolygott.
Működő, de biztos, hogy jól működő? Visszatérve az amerikai példára. Az 1960-as években indult el a feminizmus második hulláma. Ezt megelőzte, hogy az I. és a II. világháború idején a harcoló férfiak helyett a nők álltak munkába, pedig korábban nem volt szokás, hogy a nők dolgozzanak, vagy ha igen, klasszikus női munkakörökben, mint szakács, szobalány etc. A háború végével azonban úgy tűnt, minden visszatér a megszokott kerékvágásba, a férfiak dolgoznak, a nők otthon maradnak.
Azonban hiába mutatták a korabeli filmekben az egyforma házakban a férjet meleg vacsorával hazaváró, kék kosztümös, mosolygó feleséget, voltak, akik nem érezték jól magukat ebben a szerepben. Ezek a nők először nem értették, miért van hiányérzetük, mi a gond velük, hiszen minden azt sugallta, ez a tökéletes boldogság, ezt látták még a reklámokban is.
A feminizmus második hullámának egyik központi kérdése volt (a női test és a szexualitás mellett), hogy a nő kijelölt helye ne a magánszférában legyen, hanem dolgozhassanak szabadon, foglalhassanak el akár vezető pozíciót is. A hangsúly a választás, a döntés jogán van. Senki sem mondja, hogy mostantól egy nő legyen főállású háziasszony, és senki sem mondja, hogy ha te így érzed jól magad, ebben teljesedsz ki, akkor ne legyél háziasszony és ne nevelj egy-kettő-három gyermeket. Egyik se legyen általános elvárás mindenki felé.
Ez az elvárás honnan ered? A férfitársadalomtól?
Ezt a nők egy része is elvárja, mert ezt szoktuk meg. Még úgy is, hogy manapság a nemi (gender) szerepek általánosságban fellazultak. Van, akitől az anyukája, nagymamája minden vasárnapi ebédnél megkérdezi otthon, hogy mikor mész férjhez, szülsz már gyereket. Szó sincs arról, hogy egyedül a férfitársadalomra tolna át bárki minden felelősséget.
Persze beszélhetünk társadalmi nemről, de biológiai szempontból, ha mondhatom, a nőnek mégiscsak az a feladata, hogy gyermeket hozzon a világra.
Szerintem ez egy szerencsétlen megfogalmazás. Senki sem vitatja, hogy a férfi a szülésre biológiailag nem alkalmas, ahogy azt sem, hogy egy nő számára csodálatos lehetőség egy gyermeket világra hozni. De leegyszerűsíteni egy nőt csak erre az egy tevékenységre, az nem indokolt, és bizonyos szempontból igazságtalan.
Az ellenzők szerint pont ezért célja a genderizmusnak a biológiai nemek megváltoztatása.
A „genderizmusnak” nincsen célja. Sőt, olyan sincs, hogy genderizmus. A gender nem „izmus” és semmit nem akar megváltoztatni.
A gender-elmélet nézőpontot, megközelítési módot ad bizonyos kérdésekhez, és ez a megközelítés irányulhat a társadalom, irodalom, film, média, bármi felé. Ráadásul a gender-elmélet messze nem olyan egységes, mint ahogy azt igyekeznek egyesek beállítani, és sokszor összemosódik a fogalom a feminizmussal. Mindkettő esetében van példa szélsőségekre is, ahogy egyébként sok mindenben. Van például a feminizmusnak olyan konzervatív irányzata, amivel szerintem minden férfi egyetért. Azt nem vitatja senki, hogy van biológiai nem, az a kérdés, hogy ez mennyire determinálja az embert. De arról még nem hallottam, hogy a genderizmus azt hirdetné, kezdjünk el nővé operálni fiú gyermekeket, a lányokból pedig csináljunk kisfiút. Ez butaság, ez tényleg nem erről szól.
Hol a határa a határok elmosásának?
A hétköznapi életben a válasz egyszerű: a józan ész, és egyéni, személyes döntések sora. Egyébként viselkedésben, attribútumokban, lehetőségekben számos kutató szerint nagyobb különbség van a kevésbé férfias férfi, és az alfa férfi között, mint egy férfi és egy nő között, persze eltekintve a nemi szervektől. Szóval lehet, hogy ezek a határok nem is olyan egyértelműek.
Az előbbiek azok, akik kívül esnek a genderkonformon?
Sokan kívül esnek valamilyen szempontból - ha úgy vesszük magam is, nincs gyerekem, rövid a hajam..., ha genderkonform alatt a hagyományos férfi és női attribútumokat és szerepeket érted. Ebbe beletartozik az is, ha egy fiú vagy egy lány az ellenkező nemre jellemző szerepet, foglalkozást érez magához közel. A lényeg, hogy kipróbálhassa, és dönthessen.
Erre próbálja felhívni a figyelmet, ha az óvodákban nem engedik a kislányokat babázni, a fiúkat pedig játékkatonákkal játszani?
Ha erőszakkal elveszed a kislánytól a babát, amikor ő azzal akar játszani, annak semmi köze a genderhez. Aki ezt teszi, az nem feminista, hanem rossz óvónő vagy buta szülő. Ez egy ingoványos terület, szülőnek, pedagógusnak, egyaránt. A kérdés inkább a fordítottja: hogyan kezeled, ha a fiad kitalálja, hogy ő hercegnőruhát akar fölvenni?
A saját értékítéletem alapján.
És ebben benne van, hogy azt mondod, „kisfiam, a fiúk nem szoktak hercegnő ruhát felvenni”, mert úgy érzed, ez már túl van azon a határon, ami neked belefér. Vagy elengeded hercegnőruhában, és csak azon aggódsz, hogy az osztálytársai fogják megverni. Esetleg letéped róla a ruhát, adsz neki egy pofont, hogy „fiam, viselkedj férfiasan!”. Sok különböző válasz létezik, ez egy társadalmi kérdés egyéni szintű lecsapódása.
A genderkonformon kívüli példák hangsúlyozásával nem engedünk ki egy szellemet a palackból?
Ez egy tipikusan XXI. századi kérdés. Sokkal több információ jut el hozzánk a világról, a közösségi médiának köszönhetően pedig láthatjuk egymás magánéletét is.
Most egy osztrák szakállas nő az Eurovíziós Dalfesztiválon elér 1 milliárdos nézettséget, míg 100 évvel ezelőtt lehet nem is hallottunk volna róla még Magyarországon sem.
A másik, hogy talán ma már egy kicsit könnyebb előállni a mássággal. Rejtőzködve élni nagyon rossz. De miért kell félni attól, hogy ez a szellem úgymond kiszabadul a palackból?
A hagyományok védelme miatt...
Akkor most én kérdezek, mit értesz hagyomány alatt?
Kapaszkodót. És talán jogos is a félelem attól, hogy ha ez a szellem mindenhol jelen lesz, fenntarthatatlanná válik az a biztonságos társadalmi berendezkedésünk, ami szavatolja a normalitást.
Hogy nem szeretünk a bevett szokásainkon változtatni, annak szerintem nem az az elsődleges magyarázata, hogy feltétlenül jó úgy, ahogy van. Csak biztonságérzetet ad a megszokott rendszerünk, és ebből nehéz kilépni. Minden változásnak vannak kockázatai, akár egyéni, akár társadalmi szinten. Arról pedig, hogy mi a normális, mást gondolok én, mást gondolsz te, és mást a kollégád. De mást gondol az apukám, mást egy japán, és megint mást egy közép-afrikai törzs tagja. Szubjektív, hogy az adott körülmények között mit tartunk normálisnak, és mit ítélünk meg szélsőségesnek.
Ha már normalitás, a gender elméletről miért nem beszélgethetünk normálisan? Mert az szerintem nem igaz, hogy ez csak az ellenzők miatt van így.
A feminizmusnak és a gender-elméletnek vannak olyan vadhajtásai, amelyekkel nőként sem tudok egyetérteni, és amelyek egy kívülálló számára akár a teljes elmebaj szinonimái lehetnek. Sok olyan nő is van, akik nem elméleti szakemberek, és csak fegyverként fogják a feminizmust a férfiakra, holott az nem fegyver. Ugyanakkor a másik „oldalon” sok a sötét folt és az előítélet, sokan nincsenek tisztában az alapfogalmakkal, és így félelmek és pontatlan, téves kijelentések terjednek. Mindehhez jön az a magyar specifikum - politikától függetlenül -, hogy képtelenek vagyunk meghallgatni a másikat, nem vagyunk jók abban, hogy párbeszédre lépjünk azzal, aki nem ért velünk egyet.
Pedig érezhetjük úgy, hogy a nők fegyvert kaptak a kezükbe.
Azzal, hogy megválaszthatom, mi legyen a munkám és hogy milyen ruhát vegyek föl?
De valamilyen szinten a férfiak valóban bizonytalan helyzetbe kerültek, ám nem a nők miatt, hanem mert ők is szabadon választhatnak, nincsenek beleszorítva az eddigi hagyományos szerepekbe. Gondoljunk például az apaság szerepére. Milyen elvárások irányulnak erre most, és mondjuk, hogy tekintettünk erre ötven évvel ezelőtt? Akkor a férfi dolga a család fenntartása volt, ma akár otthon is maradhat a csecsemővel. Mára nincsenek jól bevett minták, és ez ijedtséget vált ki, sokszor érezhetik azt, hogy többféle elvárásnak kell egyszerre megfelelni. A megváltozott férfi szerepekkel egyébként sokkal kevesebbet foglalkozunk, még a gender-tudományban is, pedig a nemek helyzetének változása mindenkit érint.
Az is férfipanasz, hogy a párkeresés során pont, hogy a lányok részéről vált kifejezetten hangsúlyossá a szexualitás. Ez a tindergeneráció-problémája?
A XX. század már sokkal szabadabban kezelte a szexualitást, a fogamzásgátló feltalálása pedig egy fontos lépés a feminizmus terén, "a nők felszabadításában". Mindezek eredményeként a nők ma máshogy állnak a szexualitáshoz, mint a nagyszüleink.
Megdőlni látszik az az elképzelés, hogy a nőnek jóval alacsonyabb a libidója, mint a férfinak, és a nő csak átengedi magát a férfi vágyának.
Mára ha egy nő attól érzi magát jól, hogy esténként más partnert keres, és közben nincs férje, barátja, nem lehet elítélni. Egy férfi is ugyanezt megteszi, ha épp olyan korszakát éli. Bátrabban vállaljuk a szexuális igényeinket.
Meddig van szükség az ellenállásra? Mikor mondhatjuk ki, hogy győzött a feminizmus? Vagy úgy jár, mint általában a mozgalmak, nem tudja beismerni, hogy már nincs rá szükség?
A kérdésben most mintha egybemosódna a gender és a feminizmus. A gender egy irányzat, egy eszköz bizonyos dolgok, folyamatok leírására, a feminizmus egy mozgalom, illetve mozgalom is, mert ugyanúgy van feminista irodalomkritika vagy filmelmélet. Ezzel együtt sem szívesen hívnám ellenállásnak. Azt szokás mondani, hogy a feminizmus elérte a célját, a nő már gyakorlatilag minden olyan szerepben megjelenhet, amiben egy férfi. Ugyanakkor a láthatatlan, azaz a nem fizető munka jó részét még mindig a nők végzik. Sok helyen kevésbé szívesen alkalmaznak nőt, itthon kevés a női vezető, politikus, vagy akár hacsak Hollywoodot nézzük, a filmek szereplői közül még mindig csak 24 százalék a női karakter (a 2017-ben készült amerikai filmekben – a szerk.). És nemcsak azok a statisztikák érdekesek, amelyek azt mutatják meg, hogy egy-egy filmben darabra hány nő és férfi szerepel. Vizsgálták például azt is, hogy hány nőt mutatnak munkahelyi körülmények között, munkát végezve.
Hollywood megtanulta már, hogy mit jelent szuahéliül a szabadság szó?
Igen. Biztosan elmondták nekik, hogy mit jelent Uhura hadnagy neve a Star Trek (innentől ST – a szerk.) sorozatból. Egyébként jellemző, hogy az eredeti elképzelés szerint Uhura első tiszt lett volna, de ez olyan ellenállásba ütközött 1966-ban, hogy végül csak kommunikációs tiszt válhatott belőle, hiába utalt a szabadság szóra a karakter neve. Tegyük azért hozzá, akkoriban még az alkotók is úgy gondolták, a Csillagflotta tiltja egy nő számára, hogy űrhajóparancsnok legyen. Nichelle Nichols szerepeltetése más szempontból is bátor húzás volt, megmutatták, egy fekete nő is betölthet fontos pozíciót. Ez óriási jelentőséggel bírt az afroamerikai közösségben, maga Martin Luther King is meglátogatta, hogy elmondja, ez milyen fontos.
De csak a távoli jövőben.
A sci-fi szerintem pont ezért a világ legizgalmasabb zsánere, mert mindig azt extrapolálja a jövőbe, amiben jelenleg élünk. Azokkal a kérdésekkel foglalkozik, amelyekkel mi most szembenézünk, csak kivetíti valamilyen szélsőséges jövőbeni helyzetre. A sci-fi írók nem a jövőben élnek, az általuk alkotott fiktív univerzumban arra keresnek választ, ami az adott helyzetben foglalkoztatja őket. A hidegháborús Egyesült Államokban bemutatott Enterprise parancsnoki hídján szolgált japán és orosz is, ezzel mutattak be egy konszenzuson alapuló lehetséges jövőképet. Vagy adott egy Egyesült Államok, amely épp a '60-as évek polgárjogi mozgalmait éli át, a sci-fi pedig erre ad egy választ. Megjelenik Uhura hadnagy, akit a fehér James T. Kirk kapitány megcsókol.
Aztán az évek, évtizedek során szépen át is alakult a parancsnoki híd.
Ebből a szempontból a világ egyik legizgalmasabb szociológiai kutatása az ST-sorozatokat végignézni, ugyanis tükrözi az elmúlt ötvenkét év alapvető társadalmi változásait. Ha megnézzük az eredeti sorozat első részeit, és összehasonlítjuk a 2017-es Discovery-vel, akkor az az érzésünk támad, hogy ez nem lehet ugyanaz az univerzum. Nyilvánvalóan nem a jövő változott meg, hanem az, hogy mi most mit gondolunk különböző dolgainkról. Míg a Discovery-nek női főhőse van, Michael Burnham, aki az USS Shenzhou első tisztje (Sonequa Martin-Green - a szerk.), addig a '66-os sorozat első évadának egyetlen része sem menne át a Bechdel-teszten (erről keretes írásunkban – a szerk.). Az is érdekes, hogyan változott az univerzumban a színes bőrűek szerepe. Az 1993-99 között futó Deep Space Nine sorozatban már fekete az űrállomás vezetője - (Benjamin Sisko szerepében Avery Brooks - a szerk.). További újdonság, hogy a Discovery orvosi főtisztje, dr. Hugh Culber (Wilson Cruz - a szerk.) és a tudományos tiszt, Paul Stamets (Anthony Rapp - a szerk.) révén már egy nyíltan homoszexuális pár is szolgál a flottában.
Ezt hasonlítsuk össze azzal a James T. Kirk kapitánnyal, aki lesmárolt minden nőneműnek mondott lényt, lett légyen az ember, idegen, vagy bármi, ami jól néz ki. Ez rádöbbent arra is, hogy azok a dolgok, amelyeket egy adott korban magától értetődőnek gondoltunk, ötven év távlatából nem lesznek azok. És ez izgalmas.
Alison Bechdel képregényében, a Dykes to Watch Out For-ban jelent meg. Az 1985-ös, "The Rule" című képregénycsíkban egy névtelen női karakter kijelenti, hogy csak akkor néz meg egy filmet, ha az bizonyos feltételeknek eleget tesz, miszerint:
-van benne legalább két női szereplő,
-beszélnek egymással,
-nem (csak) férfiakról.
Uhura hadnagy 1966-os miniszoknyás feltűnése után 13 évvel viszont már megjelent a filmvásznon az atlétatrikós Ellen Ripley, és már az utolsó Jedi is nő. Megváltozott a világ?
Az Alien (A nyolcadik utas: a Halál - a szerk.) egy nagyon komoly előretörés a nő-ábrázolásban, az egyik első nem-sztereotíp női szerep.
Az akció/horror hős nem tartozott addig a nők által elérhető szerepek közé, a nőket többnyire megmenteni és védelmezni kellett. Azóta azért látunk kivételeket. Ott van Wonder Woman, aki nő és ráadásul szuperhős. Hiába XX. századi mindkét karakter, úgy nézzük ezeket a filmeket, hogy ma már elhisszük, egy nő is megmentheti a világot.
Ugyanakkor ezekben, a női ábrázoláson túl, az anyagi megfontolások is fontos szerepet játszanak. Például abban, hogy az utolsó Jedi nőnemű. A 2017-es statisztikák szerint több nő jár moziba, mint férfi. És a stúdiók arra is rájöttek, hogyha nem is sokkal, de nagyobb bevételt produkálnak egy női főszereplővel. Ennek köszönhetően, még ha nem is ez az elsődleges szándékuk, egyre több női főszereplőt láthatunk a blockbusterekben.
De jó női témájú filmek készülnek közepes, kisebb költségvetésből, mint a Ladybird vagy a Számolás joga, illetve legfontosabb amerikai független filmes fesztiválon, a Sundance-n valamivel nagyobb a női alkotók aránya, mint a sikerfilmeknél.
Hollywoodban persze a pénz az úr, nem a gender.
De hiába látunk egy erős nőt a vásznon, ha a megformálója egy szexuálisan kihasznált nő. Az ilyenkor nem visszás, hogy a saját életével egy-egy színésznőnek nem sikerül példát mutatnia?
Hollywoodot nem hiába tartják álomgyárnak. Amit a vásznon látunk, az nem a valóság.
És ezt az álmot hivatott széttépni a MeToo...
Nem praktikus egyszerre elemezni egy film belső világát és egy valós társadalmi problémát. Ha filmben megjelenő jelenséget vizsgálsz, akkor az azt feltételezi, hogy beléptél a film világába, elfogadtad az abban lévő körülményeket. Ellen Ripley nem Sigourney Weaver, aki például azért nem kapott romantikus szerepeket, mert túl magas. Amikor Ellen Ripleyt nézzük, akkor minket nem az érdekel, hogy az őt játszó színésznő miért kapott, vagy miért nem kapott meg bizonyos szerepeket. Az egy külön könyv lenne, hogy a háttérben, a stúdiók rejtett világában Hollywood mennyire szexista.
Sci-fi írók műveit is szerkeszti. Milyennek látja a kortárs irodalom a következő évtizedek nőjét?
Már nem a '20-as, '30-as évek sci-fijének „megnyerem-vagy megmentem” narratívájánál tartunk, ahol nagyon jól körülhatárolható női szerepeket láthattunk. Sokkal színesebbek a karakterek, egy nő lehet tudós, világmegmentő, és még sok minden más. Ez a sokszínűség csak nőni fog, főleg ha kitekintünk az angolszász világban befutó művek felé. A nehézség inkább az, hogy Magyarországon jellemzően kevés a nő a sci-fi írók között, és bár bőven van kivétel, a férfiak nézőpontja, problémafelvetése sokszor más. Szükség lenne itthon is a női szemre, tollra.
És változik a szereplők kinézete? Férfias lányok, lányos férfiak lesznek? Visszatér a már említett '20-as évek látványvilága, ahol a biológiai jelleg igencsak hangsúlyos volt?
A félmeztelen, hiányos öltözékű nők a régi science fiction magazinok címlapjain? Azonnal két idei Zsoldos-díjas könyv jutott eszembe. Az egyik Markovics Botond Xenoja, amelynek egy okos, talpraesett női főszereplője van, egy tudós, akinek messze nem az a legfontosabb jellemzője, hogy szőke a haja, és gömbölyű a melle, hanem egy céljáért küzdeni képes erős figura. A másik Bakti Viktor Integrálva című regénye, amelyik közönségdíjat kapott, amelyben a főhős egy nagyon különleges képességű nő, de a különleges képessége nem a külsejéhez kapcsolódik, hanem az agyműködéséhez.
Ez is érdekes változás Philip K. Dick novelláihoz képest, ahol a nő – persze az író saját élményei következtében – inkább negatív, vagy marginális szerepben jelenik meg.
Nem lehet nem észrevenni, hogy minden változik. Pofán ver a realitás. Dick egyrészt 60 évvel ezelőtt alkotott, másrészt neki a valósággal úgy általában voltak problémái. Egyébként a kortárs Isaac Asimov műveiben is kevés a női karakter, az más kor volt.
Jó úton járunk?
A filmben és irodalomban vagy a valóságban? Ha azt vesszük, hogy most Magyarországon és Európában több lehetőséggel jár nőnek lenni, mint 100 évvel ezelőtt, akkor biztos vagyok benne, hogy jó úton járunk. Lehet-e túltolni egy szekeret, és sokáig menni egy adott az úton? Igen, nyilvánvalóan lehet.
Meg tudjuk állni, hogy ne toljuk túl?
Szerintem igen. Én ennél optimistább vagyok. Az inga kileng, de előbb-utóbb megáll középen, hacsak nem pöcköl valaki rajta még egyet megint.
(A fotókat Harmati András - Alfahír - készítette a Vörös Oroszlán Teaházban)